Beül az utas egy taxiba, és közli, hogy A-ból B-be szeretne eljutni. Minderre van x forintja. Esetleg bonyolíthatja a feladatot, hogy az adott költségen belül a lehetõ leggyorsabban szeretné megtenni az utat, vagy minél többet szeretne látni az adott városból stb.

1. Nem szükséges, hogy az utasnak kimerítő helyismerete legyen.

Az általa megadott paraméterek ajánlatot képeznek. A taxisofőr mérlegel, majd elfogadja az ajánlatot, vagy nem.

Ha nincs üzlet, az utas keres egy másik taxit. (Ámbár az alku sincs kizárva, ha valamilyen rejtélyes okból az utas ragaszkodik a kiválasztott sofőrhöz.)

Amennyiben az ezt követő 2-3 taxis is elutasítja az ajánlatot, az utas elgondolkodik ajánlata teljesíthetőségéről.

Szóval feltételezzük, hogy előbb-utóbb sikerül megállapodni valakivel.

2. Az aztán végképp nem szükséges, hogy az utas autószerelő is legyen egyben.

Tudja, hogy egy szakember karbantartja az autóját (ez a kenyérkeresete), ha mégsem, pénz vissza, átülés másik kocsiba.

Hogy jön ez ide?

Balogh Tibor kimerítő elemzését olvasva az az érzésem, hogy az ő utasa nem mer egyedül közlekedni. Szerinte minimum 2 szakértő kell egy ilyen utazáshoz.

Egy, aki térkép és számológép segítségével ellenőrzi, hogy az illető taxis tényleg a lehető legjobb úton halad-e, és a résztávokat költségarányosan hajtja-e végre, és egy, aki autószerelő, hogy az esetleges elakadást orvosolni tudja.

Dolgozata első részében egy pályáztatásnak nevezett igazgatóválasztás kulisszatitkaiba avat be bennünket. Sajnos az értetlenséggel vegyes felháborodás nem tud elsöprő erejű lenni, mert az eset semmiben nem különbözik az elmúlt évek országos gyakorlatától (Szeged, Sopron, Székesfehérvár, Vidám Színpad, Új Színház, Miskolc, Veszprém).

De a felháborodás nemcsak azért nem elég hangos, mert már túl sok a példa és belefásultunk, hanem mert többféle és többszintű baj van. Nem lehet koncentrálni a felháborodást.

Baj van a képviseletekkel, a kuratóriumok összeállításával, a kuratóriumok döntésével, a kuratóriumi döntések figyelembevételével, a szakma érdekérvényesítésével, az önkormányzati döntések szakmaiságával.

Tisztázatlanság és ebből eredő feszültség van a színházaktól elvárt teljesítmény, a kitűzött feladatok és a rászánt költségvetés között, és ezáltal a színház és a város(vezetés) között.1

Baj van a MÉRCÉVEL. Mindenki másmilyent használ ugyanazon a pályán.

B. T. például felháborítónak tartja, hogy a színház dolgozóinak szakszervezete 2/3 részt nem művészeti állományból áll, és ennek ellenére ez az összetétel szavaz vagy véleményez elsősorban művészeti terveket.

Ez tényleg felháborító. De szükség van-e erre az áldemokratikus gesztusra ebben a formában? Nem tudom. Tényleg. Én csak azt látom, hogy számos helyen, ahol színházi dolgozók vérmérsékletük szerint pártoltak, vagy elutasítottak valakit, rendre hülye helyzetbe kerülnek.

Aztán B. T. nem kevés malíciával megjegyzi: "A gorbacsovi peresztrojka sodrában visszaállították Magyarországon a színházfenntartó városok különízléshez való jogát... Immár meghirdethetik (igaz kötelezően) a színigazgatói pályázatokat, tetszésükre állíthatják össze a szakértői testületet. Elfogadhatják, vagy figyelmen kívül hagyhatják a szakvéleményt, a társadalmi szervek észrevételeit. Nehéz helyzetbe is kerülnek menten, mert nincs lehetőségük arra, hogy apparátusukban olyan munkatársat foglalkoztassanak, aki országos színházi ügyekben naprakészen tájékozott."

????

Miért kellene, hogy minden város apparátusa rendelkezzék egy olyan taggal, aki országos színházügyekben naprakész?

És miért nem jó, hogy a városok saját maguk döntenek színházuk igazgatójáról?

Ki döntsön? Az állam? Ki az az állam? Nincs már Aczél elvtárs! A felsőbb vezetés is ugyanolyan terhelt politikai szempontoktól, szakmai lobbiktól. Ugyanúgy zajlana egy ilyen döntés ott, mint a helyszínen. Egy különbséggel. Az állam messze van Debrecentől, vagy más városoktól.

Miért ne lehetne Debrecennek, Kaposvárnak vagy Pécsnek más ízlése, mint az államnak?

És nem utolsósorban, miért ne érvényesíthetné a különízléshez való jogát Debrecen, ha a tanulmányban közölt költségvetési számok alapján az állam 140 milliós támogatásához hozzátesz 201 millió forintot?

(Megjegyzem, gyanúsak ezek az adatok. Egy színház költségvetése nem 3, hanem 4 tételből áll.

1. Ún. "üres ház". Az állam adja színházanként kiszámolva. Ez az előadásokat nem játszó színház összes költségét fedezi (elvileg).

2. Önkormányzati támogatás.

3. "Fillérek." Az állam minden egyes önkormányzati forinthoz "érdekeltségi filléreket" ad. Ezt évente határozzák meg, és elég változó, 40-70 fillér forintonként.

4. Bevétel.

Ha az eddig adott legkevesebb fillérrel számolom, a 200 millió önkormányzati forint után 80 millió a "fillér", és az biztosan téves, hogy a debreceni színház "üres ház" költsége 60 millió forint.)

A tanulmány következő része két évad működését próbálja meg átvilágítani, imponálóan sok adat kíséretében. (A kommentárok sajnos kizárják a tárgyilagos hangnemet, de erről később.) Szakszerűnek és meggyőzőnek látszik.

Semmi értelme.

A civil olvasóra borított statisztika érthetetlen, csak azt tudja belőle leszűrni, hogy jaj de nagy káosz van Debrecenben. Ebben megerősíti az is, hogy szemlézget a pikáns részletekben.

A város jelenlegi és leendő vezetői ezt olvasván először megkérdezik szakértőiket: mi az, hogy bérletezhetetlen egy műsorterv, mi a különbség bérletes és jegyes néző között, mi az, hogy egyeztetett produkció, főpróbahét, strigula, és egyáltalán, mi köze az egészhez. Majd kormányzati, vagy ellenzéki státusuknak megfelelően jó nagy közhelyeket mondanak, törekedvén arra, hogy a másik pártnak bemossanak egyet.

A szakmabeli erre maximum annyit reagál, hogy "ügyetlen", aki ilyen helyzetet teremt, de még ügyetlenebb, aki ezt hagyta. A kulisszatitkok munkahelyi ártalom miatt nem kavarják fel különösebben, egyes részeket rosszízűnek tart.

Nem tiszta a célja ennek a tanulmánynak.

Ezenfelül zárógondolatként, a fenti problémák megoldására egy 12 évvel ezelőtti ajánlatát melegíti fel. Szerinte "A tulajdonos nem lehet jó gazda abban a tekintetben, hogy - szakfelügyelő híján - képtelen megítélni: mitől nem jó az, ami nem tetszik. ... (vajon) A művészetté teljesedés útját egyengeti-e a forintjaival, vagy haknit-pendlit támogat?" Ezért "..az eredeti állami szisztéma visszaállítását ajánlottam dolgozataimban. Az 1945 előtti korszak intendatúraintézményének rekonstrukcióját láttam szükségesnek. Az intendáns személye hidat képez a tulajdonos és a színtársulat között, hidat a színház társulatai között... Az önkormányzat nevezi ki, önkormányzati közalkalmazott... s majd utóbb (lehet) keresni a színházvezetésre alkalmas személyt..."

Ha jól értem tehát, B. T. egy az "átkosban" kialakult védett, ám erős központi befolyással bíró rendszert óhajt, kiegészítve egy olyan háború előtti funkcióval, aminek a színházak teljesen más rendszerű működésében volt szerepe. (Ezt is lehetne taglalni még, de hagyjuk.)

Mindenesetre jelzésértékű, hogy sokaknak már tűrhetetlen ez a káosz, és mivel a szakma képtelen (vagy nem tartja szükségesnek) tenni bármit, saját elemzéseik alapján saját szisztémákat javasolnak.

Igen, szükség van segítségre, mert ha a színházszeretetüket leküzdeni nem tudók egyre többen egyre érthetőbben beszélnek, talán kialakul valami jobb. De ne így! A pletykákkal, a személyeskedésekkel, szakbarbár okoskodással csak szétriasztjuk a különböző táborokat, akiket pedig épp egy asztalhoz kellene csalogatni. Tiszta, világos, mindenki számára elfogadható elvekkel kellene kezdeni, amiket aztán közös erővel lehet csiszolgatni.

Ha már itt vagyok, szerényen, de nem annak tűnve, hadd próbáljam meg összefoglalni az elhangzott, valamint a nem említett, de legalább olyan fontos problémákat egy vízióban.

1. Tekintsük az igazgatóválasztási procedúrát egy rt. igazgatósági ülésének, ahol a tagoknak részvényeik arányában van szavazati joguk. Az állami delegáltaknak, akik nagy valószínűséggel szakemberek és a Színházi Társaság képviselői, immár nem véleményük, javaslatuk van, hanem szavazatuk, amit (ha egységes) nem tud egy laza 50+1%-os önkormányzati szavazás semmisnek tekinteni. Azt viszont garantálni kell, hogy 75%-os egyetértés esetén (minősített többség) biztosítva legyen a város különízléshez való joga.

(Ebben az esetben nagymértékben megnőne a szakmai kuratórium felelőssége, aminek az egyes tagok nyilván nem örülnének. Tanácsot adni jó pénzért, ez ma már csuklóból történik, majd ha nem jön be, szét lehet tárni a kart. Így talán nem fordulhat elő az a gyalázatos eset, hogy a szakma két jeles tagja egy nyilvánvalóan több sebből vérző pályázatra azt mondja, hogy "szakmailag a legmegalapozottabb", mi több, felháborodnak, ha megkérdőjelezik döntésük pártatlanságát. Szerencsére ez ritka.

A legtisztább persze az lenne, ha a szakma, azaz a Színházi Társaság venné az erőt, és saját zsűri előtt minden pályázni szándékozót meghallgatna (igazgatói vizsga), előtte esetleg szervezetten felkészítene (de ez már a vízió víziója), majd a pályázók a Színházi Társaság ajánlását, vagy minősítését mellékelnék a pályázatukhoz. Így mondhatnánk, hogy a Színházi Társaság felelős szakmai érdekvédelmi szervezet, és nem csak azzal tölti az idejét, hogy eldöntse, mikor lehet kiírni egy plakátra, hogy rendező, és mikor csak azt, hogy rendezte.)

2. Tegyük fel, hogy kiválasztódott az igazgató. A Színházi Társaságnak még nem ért véget a szerepe.

A szakmának, ha lehet, még nagyobb érdeke, mint egy helyi városi vezetésnek, hogy ne legyen csőd, botrány.

Össze kellene állítania egy szamárvezetőt.

Mérhetővé kellene tennie a mérhetetlent. Vannak-e, és melyek azok a sarokszámok, mutatók, amelyek nem teljesülése, vagy épp túllépése a Társaság szerint is jelzés lehet az egyszeri városvezető számára? Mindezt természetesen úgy összerakni, hogy ezen belül a színház, a művészet, a szakmai munka feltételei garantálva legyenek.

Tudom, ez is illúziónak hat, de amíg ez nem születik meg, addig a helyi alkuk, az írott és íratlan, menet közben változó elvárások, az igazgató személyiségétől függő kiszolgáltatottság, vagy örökös számháború és ízlésvita fogja jellemezni a színház és a város együttélését. És ilyen áldatlan állapotban a B. T. által írott, és az övéhez hasonló "jó szándékú" dolgozatok kapnak jelentőséget.

Illúzió ez azért is, mert igen nagy konszenzusteremtés igényeltetik először a szakmán belül, majd egy újabb, még nagyobb adag energia és türelem, hogy ezt el lehessen fogadtatni az Önkormányzatok Szövetségével.

Pedig nem ördöngösség. Mi mérhető egy színház működésében? Nézőszám, költségvetés, illetve annak betartása. Más hirtelen nem jut eszembe. Most jöhet a taxis alku. Van ennyi pénzem, kérek ennyi nézőt ilyen és ilyen feltételekkel (ide bele kell gyömöszölni minden vágyat: ilyenből egy kicsit, olyanból stb.), mindezek teljesülését évente ellenőrizni akarom. Az előzőleg minősített pályázó mérlegel, és nagyra törő terveinek megfelelően elfogadja, vagy nem az egyezséget (azaz pályázik, vagy nem).

Még egy fontos részlet! A tiszta alkuhoz nélkülözhetetlen az "üzem" gazdasági átvilágítása. Gyakorlat, hogy igazgatóváltáskor könyvvizsgálót alkalmaznak, majd az új igazgató patetikusan bejelenti, hogy a helyzet rosszabb a vártnál. Nem erre számított, mert elődje csúnya módon kiköltekezett.

Pedig ez is milyen egyszerű. Általában ősszel írják ki a pályázatokat, és általában decemberig megszületik a döntés, és évad végéig a régi és új igazgató átadja-átveszi a feladatokat. Az átvilágításnak tehát a pályázat kiírását kell megelőznie, az önkormányzatnak garantálnia kell, hogy a következő évre nem engedélyez áthúzódó kifizetéseket. Év elejétől pedig az új igazgató ellenjegyez minden kimenő számlát, így a tavaszi őrségváltásnál nincs váratlan helyzet. (Megjegyzem, nem mindenhol gyakorlat, hogy az új vezetést kényszerpályára löki az előző.)

Ha mindez összejön, a taxiban ülő önkormányzati vezetés hátradől, és élvezi az utazást. Minden évben előveszi a szerződést, meg egy ceruzát: Nézőszám? Költségvetés? Egyéb extra? Ennyi és nem több.

Botrányos, unalmas egyik-másik előadás, kevesebb az eladott bérlet? Benne van a pakliban, amennyiben a nézőszám megvan. Sok a túlóra, drága a díszlet, elvesztett munkajogi perek? Magánügy, amíg a költségvetés betartva. Ha valamelyik nem stimmel, harag nélkül, IDEJÉBEN elválnak. Nyilván rajzani fognak egy-egy ilyen elszámoláskor a művészi és nem művészi érvek-ellenérvek, de ezeket bátran el lehet hessegetni, mert működik a szamárvezető, a szerződés, amiben a mindkét fél számára fontos összes elv, illetve részlet rögzítve van.

Ennyi. Ha netán ez, vagy ehhez hasonló szabályozás működne, akkor mondhatjuk, hogy Úristen, ez még csak a bevezetés! Hiszen még nem beszéltünk struktúráról, feladatokról és az ahhoz szükséges pénzről, annak különböző lehetséges csatornáiról, a színházi kultúra megőrizendő, feltámasztandó, keresendő hangsúlyairól, és egyéb igazán fontos célokról, hogy a színház a mai világban megteremtse a súlyát, és ne olvadjon bele a szolgáltatási piacba.

Bal József