Agyonvernek az utasok!

Pedig akkor éppen csak átadod a helyed egy mamikának, kapaszkodsz a korlátba, s még érvényes jegyed is lesz!

Mégis!

Ott fognak agyonverni!

Mert irritálod őket, érted, irritálod őket, pusztán a létezéseddel!"

Üvöltöztem ezt neked, még 1985-ben, dühömben, és egy kicsit úgy éreztem magam, mint Ottlik hőse, az Iskola a határonban.

Mert éppen azt olvastam újra.

Főiskolások voltunk.

Neked ez nagyon tetszett.

Többször hivatkoztál is rá, utólag.

"Na, bumm, majd agyonvernek a 7-es buszon! És akkor mi van?!"

De ezt már azután mondtam, fogalmaztam meg utólag és provokatívan, hogy láttam egy csillagszemű, csupa idegvégződés-fiút az osztályomban, Ternyák Zoltánt, aki úgy szavalgatta el a Halálba táncoltatott lány című balladát, hogy szövegmondás közben minden energiáját a kezébe, az ujjaiba sűrítette.

Rossz volt az egész, de más volt, vadabb, nyersebb, és persze kikezdhetőbb, sérülékenyebb.

Ekkor lettünk véd- és dacszövetségesek, ha tetszik, barátok.

Mert jól összevesztünk.

Ott. És akkor. És csak arra az időre.

És most csak mondatokat idéznék:

1. "Prutyikám, előbb fésülködjön meg, aztán hőbörögjön a Tiszeker elvtárssal!"

2. "Egyébként meg portásokkal nem szoktunk veszekedni!" - mondta neki a Kazimir.

3. "Zolikám! Művészetet nem lehet tanítani, csak művészi attitűdöt!" - Idézte Nádasdy tanár urat Kőváry Kati. (Aki a legtovább, a leglehetetlenebb helyzetekben is, a legönzetlenebbül fogta a kezed és segített a pályádon.)

4. "A legzseniálisabb dilettáns vagy barátocskám, és a legdilettánsabb zseni, és ezt irigylem tőled!" - üvöltötte egy kocsmában részegen Kertész Attila, főiskolás osztálytársunk.

Utána összeverekedtetek.

Próbáltalak szétszedni titeket.

Erre engem vertetek össze.

Bevallom, ez olyan szép és hülye fordulat volt, hogy védekezni se tudtam.

Hogy ilyen ostobák és vadak vagyunk.

Tudtunk lenni.

Jó nagyokat adtunk egymás pofájába!

S másnap se tagadtuk le.

Cinkosok lettünk.

(Mondom, mint Ottlik regényében...)

Később ugye, Kertész Attila, főiskolás barátunk öngyilkos lett...

Akkor nagyon megijedtünk Ternyák Zolival.

Hiszen bele is lehet halni ebbe az életnek, színháznak nevezett játékba - mizériába.

Ekkor el is távolodtunk egymástól.

Biztos féltünk is egymástól.

Közös halottunk volt már, közös bűnünk még nem.

Két filmet nem tudtam végignézni.

Az egyiket ráadásul együtt nem.

Az első Esztergályos Károly tanár úr filmje volt, melyben utoljára szerepelt Attila, s szerepe szerint úgy kezdte a monológját egy temetőben, hogy "A holtak nevében állok itt".

Na akkor riadtan kikapcsoltuk a tévét, veszi úgyis a videó. Ezt most talán ne mi, legalábbis ne velünk - mondtuk. Nekünk ugyanis barátunk ez a fiú.

Féltünk, mert ártatlanok voltunk, féltünk, mert éreztük, elveszítjük az ártatlanságunkat, féltünk, mert rájöttünk, valami másról szól a világ: nemcsak Gyuláról, édesapád emlékéről, anyukádról, a húgodról, öcsédről, nemcsak Simonyi István költőről, nemcsak Szentesről, Bácskai tanár úrról, nemcsak a lázadásról, hanem valami reménytelen vágyról, hogy a világból kiszakíthassunk egy szeletet, amiben azonosak lehetünk önmagunkkal, minden kompromisszum nélkül.

A másik film, amit nem tudtam, nem mertem végignézni, a Te filmed volt Zoli, mert ez barátaim, bizony most már visszavonhatatlanul a Tied, A felhő a Gangesz felett...

(Meg persze Tóth Ildikóé és Dettre Gáboré, de ettől nem jobb nekik se, nekünk se...)

Jó, persze, belenéztem a filmbe, hiszen még előtte beszélgettünk, mielőtt felhő lettél, mielőtt még a van is meg a nincs is volt, mielőtt a létező és létezhetetlen is ölelhető volt, mielőtt az anyag tetten érhető volt, mielőtt a szellemmel még lehetett vitázni, szóval, mielőtt még nem borítottál árnyékot ránk.

Mielőtt még nem lettél Felhő a barátok fölött.

És most Zoli, zavarban vagyunk.

Azt hiszem, mi nem vagyunk erre kondicionálva.

Én legalábbis biztosan nem.

Talán azok, akik csak hivatkoztak rád. Akár egy riasztóan veszélyes írásban, vagy kritikában, mely nem is rólad, Ternyák Zoliról szólt igazán, hiszen sokszor mandinerként használtak - rájöttél erre magad is, és panaszkodtál utolsó nyilatkozataidban.

Vagy akik csak el-, fel- és kihasználtak...

Ugye, a tubuseffektus: csak addig van szükség rád, míg kinyomják belőled a beled, a szíved, a gyomrod, a zsigereidet, mindent - aztán eldobnak, kerül, amibe kerül.

Hallom, amint máris dörömbölnek és tiltakoznak: igen, de azért Ő is!!

Igen.

Ő is!!

Sőt!

Ő aztán nagyon!

De azért, langzam, barátocskáim, langzam, nehogy má’ odaégjen a vasárnapi ebédecske!

Mert a dolgok összeérnek.

S időnként vállunkra kell emelni a terhet, a korpuszt, még ha súlyos is.

Életünk stációi egyszer csak életünk stigmáivá válnak. Drága barátaim és nem barátaim!

 

Ha kellőképpen odafigyeltünk magunkra, akkor ez a fiú, ennek a fiúnak a története a mi történetünk is!

Tessék szétosztani: kinek-kinek a felelőssége!

Válasz persze nincs, nem is kell.

Csak legyen egy kis csend...

A társunk, a kollégánk, a barátunk küzdött és döntött, kétségtelenül betegesen önpusztító módon valami lényeges dologról.

És természetesen mi is.

S akkor talán legyünk nagyszerűek, és szégyelljük el kicsit magunkat, ha ez törvényszerűen következik a dolgok menetéből, vagy csak figyeljünk jobban egymásra, ha ilyen törékeny ez az emberi-színészi lét, de legalábbis ne akarjuk megmagyarázni a megmagyarázhatatlant - utólag.

Legyen ez a csend ennek a csendje, szóljon ez a csend erről a csendről: Ternyák Zoliról, s ha kell - szóljon rólunk is.

Amikor egyszer rákérdeztünk egymásra, hogy van-e Isten, Zoli azt felelte: "Nem tudom, de én akácfa vagyok, lila akác, édes és ehető."

"Nahát, ez elég szentimentálisan és vacakul hangzik tőled" - vigyorogtam.

Mire azt felelte: akkor ezt már csak a Jóistennel, vagy az akácfával tudom lejátszani.

Ennyiben maradtunk.

Hogy megbeszélik.

Nem tudom.

"Isten majd megbocsát, hisz az a mestersége" - idézhetjük a szkeptikus Heinét.

Legyen.

Nekünk pedig csak annyi marad, hogy búcsúzzunk egy csillagszemű, tehetséges fiútól, Hamlettől, Raszkolnyikovtól: Ternyák Zoltán színésztől, aki helyettünk is - szinte feleslegesen ugyan, sőt legtöbbnyire öncélúan, de - pokolra mert és akart szállni, s aki magában hordozta a lehetőségét, hogy korunk egyik legizgalmasabb és legjobb színésze legyen, s aki életével és elmúltával is csak ennek a hiányát erősíti meg bennünk.

Pál apostol írja a rómaiaknak:

"Amíg ugyanis testi emberként éltünk, a törvény fölébresztette bűnös szenvedélyek működtek tagjainkban, hogy a halálnak érleljünk gyümölcsöt. Most azonban felszabadultunk a törvény alól, mert meghaltunk annak, ami fogva tartott, ezért új lélekkel szolgálunk, nem az elavult betű szerint." Zolikám!

Ternyák Zoltán!

Most már nyugodj békében!

Mert ez a legfontosabb!

Isten veled!

Sztarenki Pál

 

NKA csak logo egyszines

1