Szombathely, Karnevál Színház, Ludi Savarienses Augustus császár megistenülésével (görögbõl latinná honosodott szóval: apotheosziszával) ér véget Ovidius Átváltozásokja; ennyi igazán kijárt Róma császárának. A keserû sorsú költõ ezzel a "nagy ötlettel" vélte kielégíthetõnek az uralkodói követelést, amely tõle, kora kiemelkedõen legtehetségesebb alkotójától elvárta az imperium és annak vezetõje, az imperator caesar augustus (tiszteletteljesebben: Imperator Caesar Augustus) dicsõítését, uralmának ideológiai megalapozását. Vergilius ugyanilyen megrendelésre elkészítette nagyeposzát, az Aeneist, Horatius megúszta a dicsõítõ Százados ének megírásával, csak a zsenge szerelmek költõje, Ovidius nem tudott semmi rendszerhû mûvet kiizzadni magából. Az Átváltozások is csak látszólag volt jó ötlet: megírni a világ történetét mint folyamatos átváltozások történetét, amelynek végén ott a legtökéletesebb, a minden fejlõdést lezáró átváltozás. Róma uralkodójának megistenülése csak elsõ ránézésre, mondjuk szinopszis szinten hangzik jól. Ám az elkészült könyveket olvasva nehezen találni mentséget a szerzõ számára, ugyanis majd’ minden felidézett történet szerelmeskedésrõl, isteni erõszaktételrõl s a hatalom által megnyomorított halandókról szól. Ezek után nem csodálkozhat a semleges olvasó, ha Octavianus immár császárként (Augustusszá válva...) igencsak elégedetlen lehetett ezzel a bizonytalan mûfajú és enyhén szólva kétes tartalmú költeménnyel, s a messzi, zord Fekete-tenger partjára (a mai Konstancába) számûzte Ovidiust.

E szomorú történetet azért idéztem fel, mert Hamvai Kornél új színműve, a Játék az isteni Claudiusról akár az Augustusról és Ovidiusról szóló hagyomány egyenes folytatásának is tekinthető. Akit érdekel hatalom és művészet viszonya, az önkény gátlástalan tobzódása, a magán- és közéleti erkölcstelenség, annak figyelmébe ajánlom a római császárkor első évszázadának tanulmányozását. Irodalmi szövegekkel viszonylag gazdagon dokumentált kor ez: a történetíró Tacitus és Josephus Flavius, az életrajzíró Suetonius, a filozófus-szépíró Seneca művei betekintést engednek nemcsak a történeti eseményekbe, de az azokban főszerepet játszott személyiségek jellemébe is. Rendkívül tanulságos olvasmány például Suetonius könyve, a császáréletrajzok (A Caesarok élete), amely tizenkét császár viselt dolgait tárja elénk az isteni Iuliustól Domitianusig, köztük az első század derekán uralkodott Claudiusét ("teljes" nevén Tiberius Claudius Drusus Nero Germanicus, i. sz. 41-54). Különös, talányos személyiség volt Claudius. Őelőtte Caligula uralkodott, aki elsősorban igencsak veszélyes szeszélyeiről és kegyetlenkedéseiről híresült el. Akár a családján belüli gyilkosságoktól sem riadt vissza, ha hatalmi érdekei úgy kívánták, de az is előfordult, hogy a mészárlás oka az volt, hogy egész egyszerűen ráunt némely rokonára. Az ő unokaöccse volt az előnytelen külső és belső tulajdonságokkal megáldott Claudius: sánta és púpos volt, göthös, habókos-bolond. Saját anyja is tisztában volt testi és szellemi hibáival, s nemes egyszerűséggel emberi szörnyszüleménynek nevezte. A történetírók hasonlóképpen örökítették meg: "...testi és szellemi fejletlensége miatt felnőtt korában sem tartották közhivatalra vagy bármi más magánjellegű foglalkozásra alkalmasnak" - írja róla Suetonius. Alkalmatlan volt bárminemű szellemi vagy fizikai tevékenységre, így hírnevét évtizedeken keresztül kizárólag tivornyáinak, messze földön elhíresült orgiáinak köszönhette. Már túl az ötvenen, bizonyosan csakis a körülmények szerencsés (?) alakulásának köszönhetően lett belőle császár. Caligulát őrségének tagjai - egy zavaros összeesküvés-történet végén - brutálisan meggyilkolták, s ha hinni lehet forrásainknak, a teljesen előkészítetlen hatalomátvétel zűrzavarában jobb híján a császárgyilkosságot egy függöny rejtekében, rettegve végigasszisztáló Claudiust mindenki számára váratlanul kikiáltották császárnak.

Hogy azután trónra lépését követően Claudius milyen államférfiúi erényekről tett tanúbizonyságot, máig vitatott: az ókortól kezdve vannak, akik esküsznek arra, hogy Claudius korábban (Caligula idején) csak azért tettette magát ostobának és mindenre alkalmatlannak, hogy magára ne vonja a császár figyelmét, illetve gyanakvását, és így elkerülje gyilkos indulatát. Ebben az értelmezésben azután hatalomra kerülve levetette "álarcát" és kitűnő, erőskezű, nagyszerű dolgokat kezdeményező, birodalmát felvirágoztató uralkodónak bizonyult (elfoglalta Britanniát, megerősítette az impérium határait, megbízható, helyi vezetőket állított a távoli provinciák élére, s megalapította többek között Savariát, a mai Szombathelyet stb.). Később rajta is úrrá lett a hatalmi mámor, válogatás nélkül végeztetett ki ellenséget és barátot, szeszélyeit követve emelt fel vagy pusztított el bárkit: száműzetésbe küldte többek között Senecát is, igaz, később utolsó felesége, Agrippina kérésének engedve hazahívta. Csak mellékesen, a történelmi hűség kedvéért: minden valószínűség szerint ez a felesége, aki egyúttal unokahúga is volt, gyilkolta meg a már nagybeteg császárt, hogy fiának, Nérónak a trónra lépését egyszerűbbé tegye... Claudiusnak a nőkkel egyébként sem volt szerencséje: első felesége, Messalina fűvel-fával megcsalta, férje távollétében egyik alkalmi szeretőjéhez még úgymond férjhez is ment. Mások szerint viszont semmi ravaszkodás nem volt Claudius bárgyúsága mögött, ő valóban szellemi és testi fogyatékos, végtelenül züllött, erkölcstelen ember volt, aki császárként is szeszélyeinek, pillanatnyi indulatainak, illetve környezetének befolyása alatt állott. Ezek szerint Claudius Róma különös császáregyéniségekben amúgy sem szűkölködő történetének egyik kiemelkedően hóbortos, gyengekezű uralkodója volt, aki leginkább gúny és köznevetség tárgya kellett legyen korában éppúgy, mint az utókor szemében.

Megemelem kalapom az idei Savaria történelmi karneválnak elnevezett eseménysorozat ötletgazdái előtt: abban a politikai, kulturális közegben, ahol mindent elsöprő lendülettel van jelen a múltfényesítés (különös tekintettel az alapító - bocsánat: ALAPÍTÓ - nagyságára, feddhetetlenségére, erkölcsi tisztaságára, politikusi és magánemberi tökéletességére, bölcsességére), felvállalni a Városalapító finoman szólva kétes személyiségét, züllöttségét, vagy csak esendő emberi tulajdonságait, s kendőzetlen őszinteséggel beszélni (akár csak egy dráma erejéig is) arról, hogy gyökereinkhez, a dicső múlthoz bizony-bizony vér és mocsok - is - tapad, nem kis bátorságra vall.

Hamvai Kornél erre az alkalomra írt drámáját, a Játék az isteni Claudiusról címűt a Merlin Színház Atlantis Társulata, a szombathelyi Homo Ludens Zenés Színpad és meghívott színészek játsszák Horgas Ádám rendezésében. A dráma műfajáról hallgat a színlap, szerintem leginkább egy zenés komédiára hajaz, bár ennek nem hiszem, hogy ez esetben különös jelentősége lenne: valóban jó hangulatú játék, amelyet jól érezhetően élveznek létrehozói és élvez a közönség is. Hamvai az ókori forrásokból indult ki: jól ismeri Seneca, Tacitus, Suetonius, Josephus Flavius ide vonatkozó passzusait, a cselekmény fő fordulatai híven követik a munkáikban rögzített történeti eseményeket, s Hamvai megtartotta a szereplők fenti szerzőknél megörökített fontosabb jellemvonásait is. Kerettörténetet írt a történelemhez: a megistenülő Claudius a sorsáról dönteni hivatott istenségek előtt meséli el élettörténetét, hogy a végén egyhangú döntéssel besoroltassék az Olimposz istenei közé mint a kockajáték, a legyezőpálma és az önéletírás istene. Ez jó, mi több, nagyon jó! Egészséges (ön)irónia, helyenként kifejezetten remek nyelvi humor jellemzi nemcsak az alapötletet, de a szöveg egészét is - különösen igaz ez a dalszövegekre. Kedvenceim: "Vérbe fagyva fekszik a Caligula, / nem megy ó nyaralni ma Malibura..."; illetve: "...nem kell ahhoz költői véna / hogy értsük ha Rémus győz Romulus ellen / ma úgy hívnák Rómát hogy Réma..." - ez utóbbi blődlinél még azt is megbocsátom, hogy a poén kedvéért az amúgy rémusznak ejtendő névben é-vé hosszabbodott az e... Idekapcsolódó megjegyzés: üdítő volt hallani, hogy a dramaturgi igényesség az óhatatlanul elhangzó latin szavak kiejtésében is megnyilvánult: legiót ejtettek és végre nem légiót, prétoriánust és nem pretoriánust - bár ez utóbbi esetben azért nem mindenki tartotta magát a szerényen névtelenségbe burkolózó szakértő eligazításaihoz... -, igaz, a hírek szerint a színészeket arra már nem lehetett rávenni, hogy Nerót mondjanak és ne a kultúrtörténetileg sajnálatosan meggyökeresedett Nérót (ad notam: Kosztolányi Dezső).

Pergő ritmusú, élvezhető előadás jött létre, sok látványelemmel: mini tűzijáték, trappoló lovak, lelkes szombathelyi polgárokból verbuvált katonaság (ez utóbbi mintha csak valamelyik Asterix és Obelix filmből, képregényből lépett volna ki), jól mozgó Kar (koreográfus: Horgas Ádám). Csak azokat a jelmezeket tudnám feledni (tervezőjük: Huszthy Edit)! Csiricsáré, ezer színben villódzó, viselni (és nézni) kényelmetlen istenöltözékek, klisé szintű "római" ruhák a halandóknak, rosszul viselhető, előnytelen tógák a főszereplőknek. Az előadás másik gyenge pontja a hangosítás. Talán magánügy, hogy nehezen viselem a fél play backet, ezt a gépzene plusz ráéneklés megoldást, de ha ez még azzal is párosul, hogy időnként a kíséret és az ének hangja összevész, berezonál, recseg-ropog minden, az bizony sokat ront az élményen.

A színészek jók. Jordán Tamás Claudiusként egyszerre szánandó bohóc és bölcs uralkodó, nyomorék és hatalommámorban úszó hadvezér, szenvedélyes szerencsejátékos és élveteg kurafi. Az ő fölényes, pontos játéka határozza meg az előadás stílusát, hangulatát. A többieknek óhatatlanul is ehhez a főszerephez kell alkalmazkodniuk, s ez több-kevesebb sikerrel működik is. A leginkább Hollósi Frigyes "kapja el" a komikum ízét, ő igazán önfeledten mókázik Jupiter, illetve a légióparancsnok szerepében. Páros megjelenéseik Jordánnal az előadás csúcspontjai. Jó kisebb szerepekben Egri Márta, Schmied Zoltán, Bognár Anna és Vass Szilárd. Kilóg viszont az előadásból Bezerédi Zoltán Senecája. Alig-alig illeszkedik az egészbe hol harsány, hol visszafogott játéka, időnként filozófiai mélységeket is érinteni látszó (ebben a közegben persze tökéletesen elsikkadó), amúgy fontos, elgondolkodtató szövege. A szerephez illő gesztusrendszert sem találja Bezerédi, persze nem is könnyű egy elfojtott főszerepet háttérbe szorítottan megjeleníteni (hiszen Senecáé bizton az lehetne: Néró nevelője, a császár bizalmasa, majd kegyvesztettje, császárnők tanácsadója, kora legjelentősebb filozófusa, egyik legfontosabb írója). Meggyőződésem szerint itt rendezői, szerepértelmezési mulasztás történt. Bezerédi kudarca - aki pedig annyira jó színész, hogy nagyon nehéz lehetett rosszra rendezni - vezet el az előadás összképének értékeléséhez: Hamvai szövege sokkal jobb, mint amit a rendezés kihozott belőle. Az anyag készen van: szép, többrétegű szöveg, pontos dramaturgiai munka (dramaturg: Duró Győző), elfogadható színvonalú zene (zeneszerző: Lázár Zsigmond). Őszintén remélem, hogy a Játék az isteni Claudiusról nem marad meg néhányszor játszott, felejthető nyári hülyéskedésnek, hanem valamelyik kőszínházunk értő rendezésben is műsorára fogja tűzni.

Karsai György

 

NKA csak logo egyszines

1