Immár 12 éve gazdagítja a nyári kulturális kínálatot a BUDAfEST, az idei nyár azonban lényegesen különbözött az eddigiektõl. Valódi Nyári Zenei Fesztivállá nõtte ki magát. Két új helyszínen is voltak rendezvények, s így voltaképp három sorozat fonataként vált meghatározó jelentõségûvé. A Hilton-beli estek mûfaji sokszínûségükkel tûntek ki, a másodikként bekapcsolódó új helyszínen, a Bazilika elõtti Szent István téren szimfonikus koncertsorozat volt hallható, s e két új pillérre tette fel a koronát az immár hagyományos reprezentatív sorozat az Operaházban.

Az idén aligha panaszkodhatott bárki uborkaszezonra a fővárosban; az egymást érő hangversenyek között bárki találhatott kedvére való élmény- és örömforrást.

Szinte az egész júliust átívelte a hármas fogat első tagja. A Budavári Nyáresti Koncerteknek a Hilton Dominikánus Udvara adott otthont, ahol a barokk operától a jazzig ívelt a kínálat, éppen ezért a Hilton-rendezvények esetében talán még több körültekintést kívánt a programok, a szereplők kiválasztása. A viszonylag kis színpadon, kis létszámú közönség számára kellett érdeklődésre méltót kínálni. Ráadásul, itt még inkább kiszámíthatatlan előre a potenciális közönség összetétele, mint a másik két sorozat esetében. Olyan műsorokkal kellett tehát jelentkezni, amelyek önmagukban is megállják a helyüket - s esetleg "odaszoktatják" a hallgatóságot a későbbi estekre is. Magam hatszor látogattam el a Hilton-koncertekre.

A gyakorlati-szervezési kérdéseken túl bizonnyal lélektanilag is át kellett gondolni a tervezetet. Utólag ideálisnak tűnik, hogy Händel-operával nyitottak. Reprezentáns műfajjal tehát (éppen az operaszezon befejeződésekor), s feltétlenül jót tett az ügynek és valamennyi közreműködőnek (beleértve a közönséget is), hogy a manapság már csak az elszánt-elkötelezettek érdeklődésére számot tartó barokk nagyopera Oberfrank Géza verziójában került színre. A részben magyarul (összekötő szöveg, recitativók), részben olaszul (zárt számok) előadott, alaposan megrövidített opera így könnyen fogyaszthatóvá vált. A külföldiek tájékoztatását a német feliratok segítették. A korábban a Thália Színházban már színre vitt produkció a Magyar Állami Operaház Stúdiója és a V. I. P. Arts közös előadása, amelyben két-két Julius Caesar- és Cleopatra-alakításra nyílt lehetőség, a kisebb szerepeket pedig alkalmanként felcserélve énekelhették a fiatal szólisták. Fiatalok, tehát némelyikük még csekély színpadi rutinnal - ám valamennyien tele lelkesedéssel, igyekezettel. Inspiráló légkört teremtett a környezet; megunhatatlan maradt a megvilágítás jóvoltából egzotikusnak ható természeti háttér és a produkcióba belekomponált épület kínálta lehetőségek harmóniája. Minden együtt volt tehát ahhoz, hogy kikerüljünk a mindennapok világából.

Nehéz dolog a varázslás? Ki tudja... Van, akinél munkaköri kötelesség.

A BM Duna Szimfonikus Zenekar viszonylag kis létszámban igyekezett hozzájárulni a meseatmoszféra megteremtéséhez. Az egész egy kicsit olyan volt, mint egy jól sikerült vizsgaelőadás, amikor legfeljebb az utolsó pillanatra áll össze minden. Voltak apró zökkenők, ezek azonban gyorsan felejthetőnek bizonyultak (mosolyogtató pillanatokat okozott egy turista, aki addig bóklászott, míg egyszer csak a színpadon találta magát - éspedig közvetlenül a kezdés előtt; vagy megértéssel szemlélhettük azokat a lelkes mellékszereplőket, akik beültek a nézőtérre, hogy aztán az utolsó pillanatban csörtessenek ki...). Kerényi Mihály rendezésében volt lehetőségük az énekeseknek a színpadi mozgásra, s így még dinamikusabbá tudták tenni a látványt. A rendkívül vegyes közönség egyöntetű érdeklődéssel, szeretettel és megértéssel fogadta a jelmezekben pompázó szereplőket, s könnyen túltette magát a látvány egyéb körülmények között zavaró mozzanatain. (Mint megannyiszor máskor, most sem volt minden esetben ideális az énekesek alkata a szerephez.) Feltehetően többen megjegyeztük a bemutató után Révész Rita (Julius Caesar) és Boross Csilla (Cleopatra) nevét - és sokáig emlékezünk Schilling Sabine alakítására (Cornelia), aki hősiesen törte a magyart, s ez néha, a felháborodás pillanataiban még előnyösen is hatott.

Reprezentatív produkcióként értékelhetjük a Magyar Állami Operaház balettszólistáinak estjét. A nyolc táncos kíséretéül gépzene szolgált; most mérhettük fel igazából, milyen ökonomikusan lehet felhasználni-beosztani a lehatárolt teret. A program "vegyes" volt, s ismét arra kellett gondolni, hogy ilyen egy igazi bemutató óra, amikor mindenki a legelőnyösebb oldaláról mutatkozik be, tudása legjavát adva. A program előrehaladtával aztán láthattuk, hogy egy-egy karakter kiváló alakítója más stílusban is értékes produkcióra képes. Egyetlen szólószámként részletet láthattunk Mirjam Naisy-Paolo Conte Mokkájából, Kerényi Dávid remek alakításával. Ugyanőt már R. Egües-Mendez A babák című számában is jó volt nézni, a bűbájos Kazinczy Eszter partnereként. A legtöbb műsorszám pas de deux volt, a Hattyúk tavából egy pas de trois-t adtak elő - a nyitányban és a fináléban valamennyi táncos részt vett. Változatos, pergő a műsor - a végtelenségig elnézte volna az ember... Különösen érdekes volt egyazon táncosnőt különböző karakterű számokban más-más partnerrel látni, s Keveházi Krisztina azt az érzést keltette, hogy számára mindig az az ideális partner, akivel éppen táncol.

Számomra a BM Duna Művészegyüttes előadásának elsődleges élményét a Göncöl Zenekar játéka adta. Olyasfajta professzionalizmus jellemzi, amilyennel ritkán találkozni. Hihetetlenül tudják műsorukat, ugyanakkor nem látszanak a megszokás/unalom jelei, a fásultság tünetei. Lehet, hogy "csak" szeretni kell végtelenül a zenét - és akkor mindig megújuló örömforrás lehet? Pedig nem ritkán kísérő szerepet töltöttek be - ám akkor is mindig teljes intenzitással voltak jelen. Tiszteletre méltó az a hozzáállás, amely megbecsüli a mindenkori közönséget, s nem él vissza azzal a vitathatatlan ténnyel sem, hogy esténként ugyancsak kevesen vannak, akik érdemben tudják megítélni produkciójuk szakmai értékét. A táncosokkal kapcsolatban is mindösszesen egy problémám volt, s ez az éneklés. Kétségtelen: nincs mindenkinek egyforma erős, messze vivő hangja. Az is vitathatatlan, hogy egy idő után kifullad az edzettebbje is. Amikor azonban kamaraprodukcióról van szó, számolni kell ezzel - s talán lehetne megoldást találni, hogy amikor énekelnek, az hallható és érthető legyen, máskor pedig talán elhagyható lenne ez a hangulati színesítés.

A Cubapest Együttes egyetlen koncertje kölcsönösen csalódást okozott az előadóknak és a hallgatóknak. Már az elején illúzióromboló volt a hallgatóságnak szóló mondandó teljes érthetetlensége - aki gyakran megszólítja a közönséget, annak tudnia kell bánni a mikrofonnal! Ráadásul, jó ideig mintha a zenélés is a játékosok magánügye maradt volna. Ők ott játszottak - mi pedig éppen a közelükben ültünk... Aztán megjelent a kubai Elsa Valle, és feltehetően nagyon magányosan érezte magát a színpadon. Elszántan és erőltetetten megpróbált "hangulatot csinálni", ám kevés eredménnyel. De nem adta fel: elhatározta, hogy megénekelteti a közönséget, ha addig él is. Nos, túlélte, bár a közönségreakciókban nem sok öröme lehetett. Veszélyes vállalkozás mindent egy lapra tenni fel (általában jó, ha van egy B-terv), mert a kölcsönös feszengés korántsem kellemes. Nem szabad szem elől téveszteni, hogy mindig kettőn áll a vásár. A ritmus varázshatalma azonban segített, az éneklésben nem remeklő közönség kezdte beleélni magát - ehhez azonban rövid volt a műsor. Közben időnként táncospárok jöttek, feltehetően a hangulatot "feldobni" - az azonban továbbra is csak pislákolt, s csak akkor oldódott, amikor néhány vállalkozó szellemű néző társult hozzájuk. A közönség nagy része túl konvencionális, "tradicionális" volt - nem önkifejezési szándékkal jött, hanem kikapcsolódni. Hogy hol volt a hiba? Valahol az adó és a vevő között.

A Magyar Állami Operaház és a V. I. P. Arts közös előadása Rossini két részben játszott operája, az Alkalom szüli a tolvajt is. Itt nagyobb létszámban vonult fel a BM Duna Szimfonikus Zenekar, s Kaposi Gergely irányításával értékes-kimunkált kíséretet biztosított az énekeseknek, akik elismerésre méltóan játszottak. Prózai színházak zenés darabjaiban szoktam megcsodálni azt a természetességet és szabadságot, amivel a szereplők mozognak, élnek a színpadon. A tiszteletre méltó opera tekintélyes műfajában - hazai keretek között legalábbis - csak mérsékelten kerül sor ilyesmire. E rendhagyó színpadon, talán a hely szellemétől is inspirálva, őszintén komédiáztak a jó hangú énekesek. Az előadás lelke Szüle Tamás volt, aki a szolga szerepében brillírozott. A július 29-i előadás Berenicéje viszont, Kővári Eszter Sára talán túljátszotta szerepét - éspedig azzal, hogy nála nem belülről fakadtak a gesztusok, hanem mintha megkettőzte volna énekelt világát, szinte némafilm-karikatúrává torzítva szerepét. Ő volt az, aki szemlátomást nem érezte magát igazán jól a szerep kínálta lehetőségek keretében: nem kitöltötte a kereteket, hanem korlátnak érezve megpróbálta kijátszani azokat. Mivel egészen kivételes a hangi adottsága, és technikai felkészültsége is perfekt, kár, hogy nem hitt abban, külső, ráaggatott manírok nélkül is fölényesen uralná a cselekmény kínálta helyzeteket. A szerepben rejlő lehetőségek kiaknázása nélkülözhetetlen egy ilyen ígéretes tehetségnél, akit még sokáig szeretnénk látni és hallani.

Jelenet Rossini Alkalom szüli a tolvajt című operából

A Hilton záró koncertjén tréfás kedvében volt az időjárás-felelős; az utolsó pillanatig félő volt, hogy mégsem lehet megtartani a Benkó Dixieland Band koncertjét. De a hit, úgy látszik, nemcsak hegyeket mozgat meg, hanem megindítja esőisten szívét is, úgyhogy, kalandosan bár, de realizálódott az est. Nem a Dominikánus Udvarban ugyan, hanem azon a folyosón, ahonnan máskor a szereplők szoktak kijönni a színpadra. De semmiféle körülmény nem számít, ha valaki Benkóékat akarja hallani! Ők pedig játszottak minimális térbe zsúfoltan, egymással szemben elhelyezkedve, a közönség pedig két oldalról, tömött sorokban örvendezett az örökzöldek hallatán. Ez is hozzátartozik Benkóék előadó-művészetéhez: bármilyen körülmények között helyt állni, feltalálni magukat, s jó érzékkel oldani még a nem létező feszültségeket is, s a kényelmetlenségből kalandot csinálni, "bulit". Elérni, hogy elégedett közönség távozzék, olyan hallgatók, akik a későbbiekben is keresni fogják a lehetőséget, hogy újra hallhassák őket.

Végül, de nem utolsósorban, a V. I. P. Arts ügyvezető igazgatóját is említenünk kell mint az összes előadás egyik főszereplőjét. Bán Teodóra e rendezvények teremtője, a szó nemes értelmében. Életre álmodja őket és mindent megtesz a realizálás érdekében (egyikre vagy másikra sokan képesek - de a kettőt egyforma intenzitással csak a legkevesebbek tudják). Fej, szív - és láb, mert mindenütt ott van.

Páratlan érzékkel talál rá az érdeklődésre méltán számot tartó produkciókra olyankor is, amikor nem lehet kiszámítani, hogy milyen közönség várható. Mert lesz protokoll (leginkább a támogatók és szponzorok köreiből), érdeklődhet a szakma és számos zenekedvelő - ám nagy súllyal esik latba a turista tömeg, ami viszont aligha képzelhető homogénnek. Örvendetes, hogy ez a kiszámíthatatlanság nem a felelőtlenség, hanem ellenkezőleg, a felelősség érzetét növelte. Hogy az is elégedetten távozhasson, akit nem a műsor érdekelt elsősorban, hanem talán csak az időpont volt kedvező, vagy éppen - nem utolsósorban - a Hilton patinás környezete vonzott.

Végeredményben aligha lehet okunk bármiféle elégedetlenségre. Ha működött volna valamiféle feszültségmérő, tényszerűen kimutatná, hogy oldottabb-pihentebb közönség hagyta el minden esetben a Hiltont, mint amilyen - alig két órával korábban - odaérkezett. És lelkesebb, hiszen olyasmit kapott, amivel mint élménnyel, még együtt élhet egy ideig.

Fittler Katalin