A Sziget Fesztiválban az a jó, hogy eddig minden évben felvonultatott egy-két olyan zenekart, amelyek kifejezetten a kedvenceim közé tartoznak. Aztán, ha már kint vagyok, megnézek más bandákat is a tucatnyi színpad valamelyikén. Ez már kétesélyes dolog, mert vagy tetszenek, vagy nem, bár a tájékozódásban némi segítséget nyújthat a mûsorfüzet is, könnyen ki lehet találni tehát, hogy megfelel-e az ízlésünknek az a mûfaj, amelyben az adott együttes utazik. Persze nem csak zenét hallgatni vagy pogózni lehet, hiszen számos más program is kínálkozik. Lehet "színházba menni" - zenés, prózai és táncelõadások egyaránt vannak, több helyszínen -, sportolni, filmeket nézni, meghallgatni a Sziget Egyetem elõadásait, vagy kortárs írókkal, költõkkel beszélgetni. De van kézmûves foglalkozás, továbbá a hazai és a nemzetközi szervezetekkel, intézményekkel és egyházakkal is megismerkedhet az arra járó a Civil Szigeten. A sör szerencsére idén sem volt megfizethetetlenül drága (bár sajnos a nemzetközi szokásoknak megfelelõen már csak négy deci egy korsó).

És a kisebb kellemetlenségekért kárpótolnak azok, akiket a rajongók a számtalan program mellett azért a legjobban várnak: a nemzetközi sztárok, a kedvencek. Számomra például idén a második napon indult be igazán a Sziget. Nemcsak azért, mert az elsőt elmosta az eső - jókora bevételkiesést és fejfájást okozva ezzel a szervezőknek -, hanem azért is, mert akkor lépett fel a Nagyszínpadon Patti Smith. Az ötvenhat éves amerikai költő-énekesnő másodszor szerepelt a Szigeten, és néhány évvel ezelőtti fellépéséhez hasonlóan elképesztő rockorgiát celebrált. A "punk keresztanyjaként" is tisztelt művésznő a hetvenes évek közepén rakta le a rockzene megújhodásának alapjait néhány kiváló album formájában. Többször szakította meg pályafutását hosszabb-rövidebb időre - legutóbb férje, a szintén legendás MC5 együttes énekese, Fred Smith halálakor -, de kultusza az évek során csak tovább nőtt. Persze ehhez hozzájárultak az egyenletes színvonalú albumok és a fesztiválon hallotthoz hasonló hangulatú koncertek. A Rimbaud költészetéhez való kötődését gyakran hangoztató Patti pop-artos videoháttér előtt lépett színpadra zenekarával. Gyorsan elzavarta a fotósokat ("Nem a sajtónak játszom, hanem Nektek!"), és a hol pörgős, hol nyugisabb számokból álló programot "mesterei" - Burroughs beatíró, Szűz Mária - megidézésével képben, Jim Morrison megidézésével szóban, "lelátogatással" a nézők közé, és szokásához híven politikai protestálással szakította meg néha. A koncert végén harsogó gitárzaj kíséretében mondta el az Egyetemes Emberi Jogok Nyilatkozatát, miközben palesztin zászlót terített a fejére. Célja nyilván nem az Izrael állam elleni uszítás vagy a terrorizmus helyeslése volt, hanem sokkal inkább saját hazája közel-keleti politikájának kritizálása, és egy sokat szenvedett nép melletti kiállás demonstrálása volt. (Egyébként is, arrafelé nem szokás rögtön antiszemitizmust kiáltani egy ilyen gesztus miatt.)

Egészen más irányból közelíti meg a politikai tematikát a Sziget időben egyik utolsó fellépője, a szlovén Laibach (helyszín a Wan2 Sátor). A szlovén főváros Osztrák-Magyar Monarchia-beli nevét felvett zenekar a Neue Slowenische Kunst művészcsoport tagjaként jött létre a nyolcvanas évek Jugoszláviájában. A kollektív cselekedetnek az egyéniség, az individuális törekvések teljes alávetését hirdető tagok a totalitárius politikai, hatalmi törekvések groteszk, posztmodern tükörképét mutatják fel katonásan pattogó ritmusú zenéjükben. Munkáik színvonala az indusztriális vagy ipari rock egyik legismertebb európai képviselőjévé tette a társulatot, ugyanakkor az "üzenetet" egy az egyben értelmezők miatt korai videoklipjeik sorsa a betiltás lett. A kilencvenes években aztán, amikor a zenekar például a NATO egyeduralmi törekvéseit "énekelte meg", mindenki számára egyértelművé vált, hogy a kegyetlen feldolgozásairól (Queen, Beatles, Pink Floyd, Rolling Stones, Jézus Krisztus Szupersztár) és színházi munkáiról (például Macbeth) is ismert Laibach nem náci együttes. Kiáltványaikkal, kollektivizmusukkal, az Interneten "létrehozott", bárkit állampolgárává fogadó, virtuális (!) államukkal sokkal inkább a klasszikus avantgárd mozgalmak egyfajta posztmodern újraértelmezését képviselik, miközben munkáikkal újra és újra felhívják a figyelmet az elnyomó, kizárólagosságra törekvő (kultúr)politikai gesztusokra. Idén harmadik koncertjüket adták hazánkban, és az élmény fejbevágó volt. A dobosok (köztük néhány katonai egyenruhában, rohamsisakkal a fején megjelenő, morcos tekintetű, csinos, vokalista lány) és a dobgépek kíméletlen ritmust diktáltak, a gitárok gerjedtek. Az énekes hangja még mindig "pokoli" mélységekből tört fel, a konstruktivizmust idéző absztrakt háttérvetítés villogása pedig a maradék ellenállást is felmorzsolta. A közönség tagjai vagy tomboltak, vagy döbbenten nézték az apokaliptikus "show-t", de senki sem tudta kivonni magát a hatása alól. Paradox módon a Laibach tehát megvalósította azt, amire figyelmezteti az embereket, és másfél órára "uralma alá vonta" a szép számú közönséget.

A Világzenei Nagyszínpadra is az utolsó nap érkezett meg a talán legnagyobb legenda, Shane McGowan. Az alkoholista, kirohadt fogú ír énekes-költő korábbi bandájával, a sokak szerint a nyolcvanas évek legjobb koncertzenekarának tartott Pouges-zal sajnos már nem jutott el hozzánk, tíz éve hűséges kísérőivel, a "pápákkal" (Popes) azonban már másodszor látogatott el a Szigetre. Hál’ istennek hozta a formáját: elénekelte a punk-rock és az ír (no meg számos más) népzene összeházasításából született csodálatos Pogues-slágereket, valamint az újabb opusokat is. A közönség pedig hol nevetett, hol tombolt ezen a lábán megállni alig tudó, kezében mindig egy pint barna sört szorongató, de zseniális fickón, aki negyven felett, kissé rozzant állapotban is fantasztikus hangulatot tudott teremteni - hol szívszorongató, hol féktelenül jókedvű dalaival.

És mennyi jó zene volt még!

Az elektronikus zene kedvelőinek a Nagyszínpadon adott randevút a Morcheeba és a Massive Attack, a műfaj sztárjai. Itt lépett fel az ázsiai származású fiatalokból álló, a rockot, az elektronikát és a hip-hopot energiával telített kiváló egyéni zenévé mixelő, nyolctagú brit Asian Dub Fondation. Szintén a Nagyszínpad vendége volt a műfajok vegyítésében ugyancsak élen járó, New York-i Fun Lovin’ Criminals, akik a funkyt és a soult a punkkal és a rhythm and blues-zal bolondítják meg kiváló koncertjeiken és albumaikon. A metálzenekarok közül itt volt a világ legjobb koncertzenekarának kikiáltott Slayer, a Testament és a műfajt négy csellón (!) űző finn Apocalyptica, no meg a hardcore műfaj alapzenekara, a Napalm Death.

A világzene színpadán szintén volt mit nézni már Shane McGowanék előtt is. Eljött például a Buena Vista Social Club oszlopos tagja, a kiváló boleró énekes, Ibrahim Ferrer. A mexikói Los de Abajo sokak szerint a 2003-as Sziget legfergetegesebb koncertjét adta; punkos salsa zenéjükkel tűzbe hozták közönségüket. De jelen volt a nálunk is népszerű finn A Capella lánytrió, a Szigeten harmadszor szereplő Värttina, és Emir Kusturica filmjeinek házi zeneszerzője, Goran Bregović is.

Végezetül szeretnék szólni egy zenés színházi előadásról is. A Színház- és Táncsátor külső Nagyszínpadán Kovalik Balázs kiváló rendezésében volt látható Rossini vígoperája, a Sevillai borbély, Se villa, se borbély címen. A remek énekhangok, a formabontó díszletek és jelmezek, az egyéni értelmezés arra figyelmeztetett, hogy a Szigeten a jó zenét nemcsak a koncertszínpadok környékén érdemes keresni.

Sólyom Attila