A kezdettõl többfunkciós, többprofilú rendezvény az idõk során egyre változatosabb tartalommal jelentkezik. A délelõtti zenetudományi elõadások és az esti koncertek jelentik továbbra is a szerkezet két fõ támpillérét, de köréjük mind gazdagabb kínálat rendezõdik.
Immár hagyományosan kiállítással kezdődik a rendezvénysorozat, ám itt is szól zene: idén a Lantos Ferenc tárlatát megnyitó Sári József fuvoladarabjának ősbemutatójára került sor.
A társalkodó múzsák közül nemcsak az irodalom a visszatérő vendég, hanem az érdeklődésre méltán számot tartó filmművészet is.
Amikor tavaly júniusban búcsúztunk, még nem lehettünk biztosak abban, hogy idén ismét találkozunk Földváron. De úgy látszik, a rendezvényt életre hívó és életben tartó Strém Kálmán nem ismer lehetetlent.
Két éve Kurtág György, tavaly Szőllősy András életműve került a középpontba, az idei előzetes Ligeti György "főszerepét" ígérte - a ténylegesen megvalósult kínálat azonban nem kizárólag az ő munkásságára koncentrált.
Miként a Földvár-szerte elhelyezett plakátok ígérték, a Ligeti-hommage mellett kiemelt figyelem jutott az idén 60 esztendős Jeney Zoltán műveinek, s harmadik témaként a zenepedagógia számára hasznosítható kortárs zenei jelenségek kerültek előtérbe.
A csatlakozó rendezvények is Jeney Zoltánra irányítottak további figyelmet; sokan bizonyára most tudatosítottuk, hogy Huszárik Zoltán Szindbád című, közismertnek nevezhető filmje zenéjét is neki köszönhetjük. Az irodalmi est főszereplője Vallai Péter volt, aki Tandori Dezső, Orbán Ottó és Petri György verseit mondta, ám közben ismét Jeney-művek csendültek fel, többek közt dalok Weöres Sándor, Tandori Dezső és Orbán Ottó verseire, s nem hagyhatjuk említés nélkül a Wohin? bemutatóját sem. A dalokat a szerző zongorakíséretével énekelte Lukin Zsuzsa, s ezúttal a több együttesben szereplő Klenyán Csabát szólistaként hallhattuk.
|
A zenetanároknak mint potenciális közönségrétegnek az érdeklődését is maximálisan szem előtt tartották a rendezők-szervezők a program kialakításakor. Feltehetően ez a szempont is szerepet játszott Sáry László meghívásában, akinek a demonstrációsorozata egyébként tematikusan jól illett a Jeney-zene környezetébe. Sáry László könyvét, amely négy év alatt második kiadást ért meg a Jelenkor Kiadó gondozásában, aligha kell bemutatni. A szerző a Színház- és Filmművészeti Egyetemen tartott óráin - vagy inkább foglalkozásain - saját módszere segítségével kívánja elmélyíteni a kapcsolatot a zenével. A különösebb speciális zenei képzésben nem részesült hallgatók és a tanult muzsikusok számára egyaránt hasznos gyakorlatok a zenéhez való viszonyunkból száműzik a hagyományos beidegződéseket, s valamiféle "tabula rasa"-szerű jótékony hatással újfajta érzékenységet keltenek.
Mindez kiderül a könyvből is (amelyet, nagy örömünkre, Földváron is megvásárolhattunk, kortárs szerzőkről szóló monográfiák és CD-felvételek társaságában), ám a műhelybe való személyes bepillantás ebben az esetben mindenképp szükséges, egyszersmind felbecsülhetetlen értékű is. Így kaphat élményt, aki hasonló feladatra vállalkozik (tehát aki a gyakorlatban kipróbálja a könyvben leírt gyakorlatokat) - s ezáltal tud jó esetben ő maga is foglalkozások vezetőjeként élményszerű, vagyis hatásos és eredményes lenni.
Nem véletlenül kezdem a részletes beszámolót Sáry László demonstrációival: ilyesfajta impulzusokhoz ritkán juthatunk! Tizenkét aktív résztvevőt kért a színpadra, velük mutatta be a gyakorlatokat oly módon, hogy kommentárjaival a nézőket is beavatta a történések folyamatába.
A gyakorlatok bizonyos szempontból az Orff-féle kiindulóponthoz hasonlítanak, amennyiben a résztvevők feladata voltaképp egyszerű, megoldására bárki vállalkozhat - ugyanakkor az együttesen létrehozott produkció komplex élményt jelent résztvevőknek és kívülállóknak egyaránt.
A "játékszabályok" egyszerűek, áttekinthetőek, könnyű átlátni a folyamatok logikáját is. Amikor viszont a részfeladatokat kell teljesíteni, kiderül: még a felező értékű ritmusképletek gazdag változatossága, váltakozása is kimeríthetetlen élményforrás. Ilyenkor - éppen, mert a saját szólam viszonylag egyszerű - mindenki a megszülető egész hangzásába ágyazza bele szólamát, tehát észleli az egész hangzás komplexitását. Éppen, mivel a szabályok egyszerűek, a figyelemmel végigkövetett szólamokban könnyű észrevenni a hibákat, a "rontást", ugyanakkor ez nem valami iskolamesteri ellenőrzés érzetét kelti, hanem ellenkezőleg: mindenki számára sikerélményt jelent, hogy lám, biztonságosan tájékozódik a zenei történés világában.
Szinte ösztönösen figyelünk a gyakorlatok során, örülünk a sikeresen megoldott feladatoknak, s együttérzünk azokkal, akik hibáztak (és milyen öröm, hogy van lehetőség az azonnali korrigálásra, ha úgy tetszik, a hibák "törlésére"!). A foglalkozások során szinte repült az idő, mindig sajnálkozva vettük észre, hogy lejárt. Ritkán látni annyi mosolygós, de mindenképp feszültségmentes arcot, tekintetet, mint ezek után a lelket is üdítő foglalkozások után. S a hatás tartósnak bizonyult: a következő demonstrációt várva mindannyiunk szemében ott csillogott az emlékek öröme s a következő élmények iránti várakozás. A közösségteremtés tehát nemcsak az előadók kis csapatára korlátozódott, hanem kiterjedt a közönségre is!
Más jellegű, ráadásul más körülmények között nehezen hozzáférhető tudáshoz juttatta hallgatóságát egy pécsi műhely. Apagyi Mária és Lantos Ferenc több évtizedes munkásságával, az integratív zenei neveléssel és az improvizáció tanításával régen beírta nevét a hazai pedagógiatörténet nagykönyvébe. Most tehát egy pedagógiatörténeti szempontból jelentős munkásság dokumentumait is megismerhettük, ami azért fontos, mert a pedagógia amúgy is "hálátlan" terület. Haszna és értéke gyakran név nélkül, visszakereshetetlen forrásként él tovább, lehetővé téve tehetségek mind eredményesebb kibontakozását.
Apagyi és Lantos előadásához és demonstrációjához jól kapcsolódott az elsődlegesen Lengyelországban tevékenykedő Esztényi Szabolcsé, akinek improvizációs koncertje a rendezvénysorozat méltó zárószáma volt.
Az előadások között most is szerepelt irodalmi téma; jól illeszkedett a programba Margócsy István Tandori Dezső költészetéről szóló előadása.
A többi előadó neve ismerősen cseng, többségük visszatérő vendég Földváron: Szitha Tünde, Wilheim András, László Ferenc, Dalos Anna és Solymosi Tari Emőke.
Érdekes, hogy Ligeti Györggyel kapcsolatos előadásra kizárólag László Ferenc, Erdélyben élő zenetörténész vállalkozott, az viszont számomra messze a nyolc év legemlékezetesebb megnyilvánulásai közé tartozott. Költői címet választott az előadó: Ligeti György a hídon, s ezen belül a Musica ricercatával és a Hat bagatellel foglalkozott mint Ligeti exodusának zenéivel. Az külön öröm, hogy a Hat bagatell az előző esti koncert élményeként még a fülünkben csengett, a zongoramű meghallgatására pedig fakultatív programként az előadó biztosított lehetőséget.
Csak sajnálni lehet, hogy a felnövekvő muzikológusgenerációk a korábbi éveknél kisebb számban képviseltették magukat, így megint a legérdeklődőbbek tudtak csak profitálni az ismeretanyagon túl az előadás felépítését illetően is. Mert nem elég, ha valaki fontos-lényegi felismerést, netán új felfedezést kíván közzétenni: külön bele kell tanulni abba, hogy milyen tálalásban lehet a hallgató számára befogadhatóvá tenni mindezt, lehetőség szerint tetszetős formában. Ilyen téren mindenkinek mindig van mit tanulnia!
Beszámolóm végére hagytam az esti koncerteket. A Földvári Napok mindenkori közönsége mindig elégedett lehet a zenei kínálattal. De nem panaszkodhatnak az előadók sem: Földváron mindig rendkívül koncentrált figyelem kíséri a produkciókat. A kölcsönös bizalom jegyében zajlanak e rendezvények: szerzők-előadók-hallgatók egyaránt szívesen emlékeznek ezekre az estekre akkor is, ha a tűrőképességet igénybe veszi a fülledt-levegőtlen terem. De bírja mindenki zokszó nélkül a megpróbáltatást, hiszen tudja: a rádióközvetítés miatt nem lehet ajtót-ablakot nyitni, hogy a környezet zajai minél kisebb mértékben zavarják azokat, akik a rádióközvetítés által kívánnak részesülni az élményből.
A nyitókoncert nagy élményét a Trio Lignum adta: a klarinétos Klenyán Csaba, Rozmán Lajos és a fagottos Lakatos György kamaraegyüttese. A három remek szólista neve külön-külön ismert, most együttesük nevét is érdemes megjegyezni. Jeney Zoltán dalciklusának szólistájaként Kolonits Klára ékesen bizonyította, hogy az újszerű szépségek - nívós közvetítéssel - könnyen befogadóra találnak.
A Serei Zsolt vezette Componensemble Wagner Siegfried-idilljének felejthető előadása után "Új Zenei Stúdiós" koncertet adott Jeney, Sáry László és Serei Zsolt műveiből.
A fénypontot a Ligeti György műveit megszólaltató koncert jelentette. A Hat bagatellt és a Tíz darabot a Gyöngyössy Zoltán, Salvi Nóra, Klenyán Csaba, Lakatos György és Szőke Zoltán alkotta fúvósötös szólaltatta meg, a csellószonáta élményét Rohmann Dittának köszönhettük, s szokás szerint imponálóan perfekt virtuozitással játszotta a gyilkosan nehéz Zongoraetűdöket Csalog Gábor.
A következő, múltidéző kamaraest műsorán Ligeti György I. vonósnégyesét egy Haydn-kvartett és Brahms B-dúr vonóshatosa keretezte. Sztárelőadóknak kijáró lelkesedéssel köszönte meg az együttesnek (Kelemen Barnabás, Bujtor Balázs, Kokas Katalin, Winkler Zsófia, Perényi Miklós és Rohmann Ditta) a közönség a produkciót.
Túlzott bizakodás? Nagy örömünkre, idén nem kételyek között búcsúztunk a jövő évi viszontlátás reményében, amikor is a tervezett rendezvénysorozat a 60 éves Eötvös Péter művészetét kívánja középpontba állítani.
Remélhetőleg sokakat vonz Földvárra ez az ígéretes program.
Fittler Katalin
