Gyulai Várszínház

"Ha a Titus Andronicus hat felvonásból állana, Shakespeare a földszint elsõ sorában ülõ nézõket is befogadná és kegyetlen kínhalálba küldené." Jan Kott éles szemmel veszi észre, hogy Shakespeare drámájával valami nincs rendben. Túl sok a hulla (harmincöt, ami még a kegyetlenkedések színpadra vitelétõl egyáltalán nem idegenkedõ szerzõnk esetében is figyelemre méltó szám), a fõhõs naivitása pedig kifejezetten gyermeteggé, hihetetlenné, ezért pedig hiteltelenné teszi a történetet. Naivitás. Kulcsszó, a kritikákban és elemzésekben a leggyakrabban visszatérõ meghatározás Róma megmentõjével, a császárcsináló (nem mellékesen: bûnösen rossz császárcsináló!) hadvezérrel kapcsolatban.

Ugyanakkor nem gondolom, hogy a naivitás megfelelő szó lenne Titus Andronicus jellemzésére, annak a férfiúnak leírására, aki maga ugyan tiszta, mint a hó, valószínűtlenül nagy hős, ellenségei kérlelhetetlen legyőzője, de emellett tökéletes apa, s annyira hűséges urához, hogy ilyen már nincs is. Én magam inkább ostobának, vaknak és felelőtlennek látom, sőt, még mindezeknél is rosszabbnak, hiszen ha jobban elgondolkodunk a történeten, ő az, aki sorsfordító pillanatban Rómára szabadítja ezt a Saturninus nevű, minden szempontból deviáns őrültet. Ezzel pedig Titus Andronicus minden, amúgy pozitívnak minősíthető jellemzője (hősiessége, családszeretete, hatalom iránti lojalitása stb.) egyszeriben megszűnik individuális kérdésnek lenni: ő az, aki lemondva a felkínált hatalomról, tönkreteszi Rómát, mellesleg pedig egész családját is. Itt és most természetesen nem az én drámaelemzésem fontos, mindössze azért tértem ki a szokásosnál hosszabban a darab értelmezésének néhány kérdésére, mert a Titus Andronicus könnyen lépre csalhatja olvasóját, színpadra állítóját. Ha a történet minden eseményét, fordulatát komolyan vesszük, valami érthetetlen borzalomáradat, ép ésszel felfoghatatlan gyilkolás- és gonoszságtömeg jelenik meg előttünk, amely egyszerűen sok: a hatáselemek óhatatlanul kioltják egymást, a gyermekgyilkosságtól a "szimpla" öldökléseken és csonkításokon (nyelvkitépés, végtaglevágások stb.) át a megerőszakolásig és kannibalizmusig minden van itt, ami szem-szájnak ingere. Nem, ez egyszerűen nemcsak hogy nem életszerű, de ami nagyobb baj, nem is színpadszerű. Valamifajta távolságtartás mindenképpen kell, különben vagy nevetségessé, vagy öncélúan horrorisztikussá válik minden olvasat.

Bocsárdi László és csapata Gyulán bemutatott változata nagyon finom kézzel nyúlt Shakespeare szövegéhez. A rendező legelőbb is - már a nyitó jelenetben - világossá tette, hogy Titus Andronicus igenis bűnös: a megüresedett trónért korteskedő két uralkodósarj, Bassianus (Diószegi Attila) és a kettejük harcából győztesen kikerülő későbbi császár, Saturninus (Alföldi Róbert jól felépített alakításában) a tévékamera előtt lökdösődve, eltorzult arccal üvöltözve-suttogva igyekeznek híveket szerezni maguknak a szenátus tagjai és a római nép köréből. Annyira visszataszítóak, nevetségesek mindketten, hogy már itt eldőlni látszik minden: az, akinek a kezében a döntés van, nyilvánvalóan felelőtlen és/vagy vak, ha bármelyiküket is a hatalom közelébe engedi. Tamora (Szorcsik Kriszta), a fogoly gót királynő megalázása, fiának az áldozat ürügyén történő meggyilkolása ugyanebben a felfogásban kerül bemutatásra, vagyis teljesen világos, hogy ennek nem lesz jó vége... És Titus Andronicus (Blaskó Péter) csak megy előre végzete felé, folyamatosan és mindenben rosszul dönt, még véletlenül sem tud jót lépni: császárrá teszi, akit nem szabadna, hűsége (?) jeléül megöli saját fiát, mindenben fejet hajt új ura és úrnője - a rabnőből Róma uralkodójának hitvesévé avanzsáló Tamora - előtt; egyáltalán, jámboran csinál és tűr mindent.

Szabó Tibor, Váta Loránd, Péter Hilda és Blaskó Péter | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

A rendezés és Blaskó Péter alakításának kulcskérdése, hogyan lehet ebből az alázatos odaadásból, mindent tűrő és elviselő szerencsétlenségtömegből váltani, azaz hogyan lesz a görög hérosszerű, sokat tűrt hősből kegyetlen bosszúálló, ravasz és kérlelhetetlen gyilkológép. Én itt érzem Blaskó alakításának problémáját: kitűnő mindaddig, amíg a végtelen odaadást, az ostobaságig menő hűséget és a szenvedések végső határáig, sőt azon is túlmutató, oidipuszi sorskeresést kell felmutatnia. Egyszerűen megrázó, ahogy a legdurvább becsapásoknak is jámbor, elfogadó alanya tud lenni (ennek csúcsa, amikor fél kezét is levágja, hogy fiait megmentse), vagy az, ahogy hatalmasra nyílt szemmel kiáltja újra és újra világgá fájdalmait. Annyira magas hőfokon izzik ez a kiszolgáltatottság-alakítás, hogy innen egyszerűen nem tud hitelesen váltani Blaskó: ebben a Titus Andronicusban nem látom azt a szellemi tartalékot, amelyből a bosszú terve, különösképpen pedig a kivitelezés tökéletessége megszülethetett. Tamora gyilkos fiainak megölése, majd anyjuknak való feltálalása, valamint Tamora fekete szolga-szeretőjének, Aaronnak és a királynőtől született gyermekének meggyilkolása olyan intellektust igényel, amelyet legfeljebb egy Anthony Hopkinsnak hiszek el (neki igen, ott a hideg futkosott a hátamon, ha a bosszú előkészítése közben a szemét mutatták). Gyanúm szerint ennek a gondnak feloldására született a második rész jelentős hányadát kitöltő húskombinát-videobetét. Eldönthetetlen, hogy szándékos-e az irónia, hogy éppen Gyulán, a magyar kolbászipar egyik fellegvárában látogatja végig a filmen Titus Andronicus a húsüzem összes helyiségét, hogy az életükért mezítelenül vacogó-szűkölő, gyilkos Tamora-fiúkat (Nagy Alfréd és Mátray László) időnként Rosencrantzra és Guildensternre, máskor Stanre és Panre emlékeztető, nagyon hatásos alakításában) végigkísérje a gusztusos (!) húspástétommá alakulásukig vezető úton. A shakespeare-i cselekmény valóságtól való eltávolítása ezzel érte el csúcspontját: a filmen módszeres lassúsággal csordogáló történet (és vér) egyre megfoghatatlanabb, egyre idegenebb lesz: éppen olyan, mint a filmipar tömegtermékeinek látványvilága, amelyet távoli borzongással vagy beleéléssel szemlélhetünk, de amelyhez immáron semmi közünk. A nézőtéren szép számmal voltak, akiknek szemmel láthatóan sok volt ez a majdnem "élőben", a laterna magica technikájával játszott második felvonás, a film és a valóság színi váltogatása, de az bizonyos, hogy a jelenetsor hatásos volt, tehát az előadás célt ért: senkit nem hagyott hidegen.

Bocsárdi színészvezetése, mint mindig, most is igényes, pontos értelmezéseken alapul. Megszokott színészei, a sepsiszentgyörgyiek (Pálffy Tibor, Váta Loránd, Nagy Alfréd, Péter Hilda) mellett a nyári előadásra meghívottak (Alföldi Róbert, Blaskó Péter, Szorcsik Kriszta) jól alkalmazkodnak a bocsárdis stílushoz, s egységes csapatot alkotnak; fegyelmezett, szép előadás született idén nyáron a Titus Andronicusból a Gyulai Várszínházban.

Karsai György