Komáromi Jókai Színház

Talán maga az író, Spiró György sem gondolta, hogy Az ikszek címû regénye milyen kultuszmû lesz az 1980-as évek elején. Mert közismert kelet-európai vonzódásának tanúbizonyságot adva hiába dolgozott fel benne lengyel témát, hiába csak azt akarta bebizonyítani, hogy olyan nagyregényt tud írni, amely alatt - ahogy õ maga a terjedelemre utalt - "beszakad az asztal", olvasói politikát is láttak benne. Az 1790-es évek Lengyelországában az 1970-es, 1980-as évek Magyarországát. A passzív ellenállást, az ideiglenes állomásozást, a cenzúrát, a színház és általában a kultúra kiszolgáltatottságát.

Más felhangokat kapott a regény alapján írt dráma, Az imposztor a Katona József Színház 1983-as bemutatóján. Ennek egyik oka az volt, hogy Spiró a regényen túllépve a híres színész, Bogusławski egynapos látogatását és fellépését írta drámává az orosz megszállás alatt álló litván városka, Vilna lengyel színházában. Bogusławskin kívül egyetlen szereplő sem tűnik fel a regénybeliek közül. De más szólalt meg a címszereplő, Major Tamás személyétől is, hiszen Spiró Major kérésére és az ő jutalomjátékaként írta a drámát. A szakmáról mindent tudó idős Mesterről, a színházi közösségről, tehetségről és középszerűségről, a legenda megszületéséről szól a darab, s persze nem mellékesen arról a hatalomról, amelyet a létezéshez ki kell játszani.

A pályája végén járó művész egy Tartuffe-próba erejéig még el tudja kápráztatni színésztársait, de az előadáson már visszamerevül a manírokba, az évtizedek alatt kialakított rutinmegoldásokba. Ezt játszotta el Szoboszlay Sándor Veszprémben, Horvai István 1988-as rendezésében. A vendégrendezőt ebben az előadásban jobban érdekelte a színház kínálta problémahalmaz, a társulaton belüli érdekek és értékek, s mögöttes tartományként kapott helyet a hatalommal való fondorlatos tusa.

Hargitai Iván a tavalyi pécsi bemutatón "visszapolitizált" azzal, hogy a Brezsnyev-érába tette át a darab történetét. Pedig a Bogusławski szerepére meghívott Jordán Tamással közösen sok mindent mondhattak volna el a színház mai belső és külső konfliktusairól, így a fővárosi művész vidéki fellépéséről is, nem szólva a művészet mai kiszolgáltatottságáról.

A komáromi előadás tízegynéhány évvel ezelőtt bizonyára másról és máshogy szólt volna, ha az a bizonyos, a drámában oly sokat emlegetett cenzúra színpadra engedte volna Spiró György művét. Ha optimistán feltételezzük, hogy igen, akkor sokkal erősebb érintettséget jelentett volna a drámának az a vonala, hogy egy agyoncenzúrázott színház és közönsége számára csupán a nyelv jelenti az egyetlen kapcsot az anyaországhoz színésznek és közönségnek egyaránt. (Mint ahogy történt a kolozsvári színház előadásában és Ács Alajos játékában az 1990-es évek elején.) Az már a vágyott kategóriájába sorolódhatott volna, hogy egy vendégművész látogasson el hozzájuk. De nincs ha és nincs talán. A komáromi Jókai Színház idén tűzte műsorára Az imposztort. Vendégrendezővel. S a színészek játszszák azt, amit egy kívülről jött művész a társulatban lát és ennek következtében a Spiró-drámában fontosnak ítél. Martin Huba rendező szinte maradéktalanul kimeríti a színház belviszonyainak bemutatásában rejlő lehetőségeket. A benne élők mindentudásával, ugyanakkor kellő távolságtartással és iróniával ábrázolja a szervilis igazgatónak megfelelni akaró, de annak behatárolt képességeivel tisztában lévő tagok hozzáállását. Egy apró próbajelenettel nyomatékosítja a művészet és az iparosság, az alkotás és a napi penzumteljesítés közötti különbséget, s az inspiratív közeg hiányának (= nincs megfelelő fizetés, nincs gondolkodtató rendező és még a közönség sem vágyik a megszokottól eltérő színházra) lélek- és tehetségromboló voltát. Ez a felvezetés jó alapot nyújt annak a helyzetnek a kibontására, amikor a neves művész, a fővárosból érkező sztár e hiány legalább egyik elemét pótolja, osztja számukra az igét. S miközben működni kezdenek az érdekek, egy-egy remekbe szabott kabinetalakítás mutatja be, hogy ki mit is akar elérni Bogusławskinál. Ki egy jobb szerepet, ki karriert, ki egyszerűen csak magába akarja szívni a másfajta tudást... Várakozás és rajongás jellemzi a társulatot.

De milyen is a "messziről jött ember", aki ennyire felbolygatja a társulatot? Zseni, egy régi sikereiből élő sztár vagy egy szerencselovag? Martin Huba rendezéséből nem egy olyan kivételes egyéniség alakja rajzolódik ki, aki ámulatba kellene, hogy ejtse színpadi közönségét. Kiégett, elfáradt, művészi allűrökben élő, aki csak sztárgázsiért hajlandó megmutatni magát. Mindegy, a lényeg az, hogy újat hoz, konvenciókat döntöget, és ez elegendő ahhoz, hogy Tartuffe-jébe a társulat nőtagjai beleszerelmesedjenek. Ezeknek a felfokozott érzelmeknek az egyik leglátványosabb kifejezése, amikor az ereklyéért esedező súgónőnek egy gombot ad oda az ingéről, aki eksztázisba borulva rohan el az értékes ajándékkal. De kamatostul kapja vissza a társulattól a gombokat, amikor a színészek úgy érzik, hogy a mester becsapta őket, az előadáson a próbával ellentétben csak takaréklángon ég, hiszen a közönségnek ennyi is elég. S ezzel a rendezés a közönség "elébe menni" vagy azt csupán "kiszolgálni" művészi dilemmájával is szembesít.

A színház szereplőin kívül - s a többször porba sújtott kritikuson kívül - egyetlen idegen alak jelenik meg a színen: a Gubernátor, a helyi kormányzó, a főhivatalnok. Engedélyek függnek tőle, s főleg a pénz, ami nélkül a színház nem működhet. E létkérdés mozgatja az egész előadást. A szegényes díszletek - Jozef Ciller tervei -, az egymástól kölcsönkapott jelmezek - Milan Čorba munkája - is ezt az egyik napról a másikra élést illusztrálják. S e reménytelen helyzet szinte magától indukál egy morális felvetést: meddig lehet megalkudni, mit lehet beáldozni a puszta létért. Ennek elegáns megoldása, mintegy deus ex machinája az a kétértelmű monológ, amelyet Bogusławski a Tartuffe-előadásba ágyazottan, az eredeti szereplőt fogdába löketve a Gubernátorhoz intéz. Színpadi eszközöket használ a színház megmentéséhez, tovább éltetéséhez. S ez maga a csoda, amelynek születését a rendezés nem egyszerűen Bogusławskinak, hanem az egész társulatnak tulajdonítja. Hisz mindegyikük hozzákölti saját kis részét a pillanatok alatt legendává növő látogatáshoz.

E sztárkultusznak az ad az előadásban dupla csavart, hogy Mokos Attila nem egy öreg "bölényt" és még csak nem is egy kivételes képességű színészt hoz el a messzi fővárosból a vidéki kis színházba. Olvasatában Bogusławski megtanult érdekérvényesíteni, s korábban szerzett hírnevével jól sáfárkodni. A színész kimért, tudatos gesztusokkal dolgozik, szinte elszenvedi az akciókat. Rajta kívül csak Boráros Imre Gubernátora használ szerepformálásában realista eszközöket. A két színész ezzel is hangsúlyozza, kik között folyik az igazi csata. A Jókai Színház színészei szellemes és pörgő helyzetek egész sorában, fanyar humorral karikírozzák a vilnai színház társulatát. Fabó Tibor hirtelen haragú direktort játszik, Ollé Erik még nyitott színészt, Holocsy Kati Kamińskája a díványon érvényesülni akaró, a fővárosba vágyó színésznő karakterét hozza, Bandor Éva pedig a társulat képességeit összegező monológjában meggyőző. Varsányi Mari idősödő színésznője az összekötő Bogusławski múltja és jelene között. Ő az egyetlen, aki nem kritikátlanul néz a Vilnába látogató csodára. A színésznő mind a Bogusławski-kapcsolatban, mind a társulat bölcs összetartójaként életteli alakítást nyújt.

Bogusławski, amilyen észrevétlenül érkezett, ugyanúgy távozik Vilnából. És a színház - egy legendával gazdagabban - él tovább. Ami valóságos csoda.

Csizner Ildikó

 

NKA csak logo egyszines

1