Nagyváradi Állami Színház Szigligeti Társulata

Temesvári Állami Német Színház A csíkszeredai közönség egy Kurázsi mamát látott - e sorok írója kettõt. Anélkül, hogy italozott volna az elõadás elõtt... E különös jelenség, optikai csalódás oka, hogy miközben a nagyváradi színház elõadását figyeltem, minduntalan szemem elõtt lebegett egy másik Kurázsi mama, az, amelyet tavaly nyáron láttam Bukarestben, a Nemzeti Kisebbségek Színházi Fesztiválján, a Temesvári Állami Német Színház elõadásában, Victor Ioan Frunza rendezésében. Elsõ látásra nyilvánvaló volt, hogy Frunzát az események, a világpolitika nagyon is elõre látható fordulata inspirálta a darabválasztásban és a színrevitelben. Így is döbbenetes elõadást produkált. A mellettem ülõ Parászka Miklós bevallotta: õ is meg akarja rendezni a Kurázsi mamát, és ezért még inkább kíváncsi arra, hogy mihez kezd a darabbal kollégája. Parászka kíváncsisága alkotó kíváncsiságnak bizonyult - kovásznak, hogy mást lásson meg a darabban, mint Frunza.

Az első kérdés - amit kár megkerülni -, hogy tulajdonképpen kicsoda Kurázsi mama. Egy asszony, a forgatagban. Az asszony. Anya, élettárs, ősanya. A túlélés tudósa. A pusztulás hordozója, átörökítője. A kicsinyes megfontolások bajnoka. A magát győztesnek hívő örök vesztes... Csak úgy sorjáznak a válaszok.

Frunza a pusztulás angyalánál - démonánál! - állt meg. Azt boncolgatta, demonstrálta, hogyan tesszük saját kezünkkel pokollá a világot. És benne pokolfajzattá az embert! Csupán ez érdekelte. A háború mint magunk teremtette pokol, amelynek örvényében a sodródó, vergődő, pusztuló, evickélő ember csak mint statiszta jöhet számításba. Mint egy jelenség parányi része: áldozata és összetevője.

Parászka rendezésében - az előadás teljes címe: Kurázsi mama és gyermekei - az emberre koncentrál. Azokra az emberi lényegből fakadó vonásokra, amelyekkel táplálja és túléli a kórt. A háborút, az ember teremtette poklot, ami csupán egyik, nem föltétlenül elkerülhetetlen jellemzője az emberi létnek. Kifejlődése csupán a lehetőségek egyikének megvalósulása, miközben elhanyagolunk más lehetőségeket.

Brecht a Kurázsi mama próbáján 1939-ben

Frunza előadása az ember teremtette pokol összetevői szerint épül fel - Parászkáé a poklot teremtő ember megnyilatkozásai szerint. Aszerint, ahogy az összes lehetősége közül rendre a legrosszabbat választja.

Frunza előadásából kiderül, hogy Brecht műve kiváló kampánydarab, döbbenetes példázat a pacifisták kezében. Parászka előadása azt bizonyítja, hogy a szerző által "tragikus példázat"-nak minősített Kurázsi mama több, mint kampánydarab - még akkor is, ha e tekintetben zseniális. A Kurázsi mama emberiségdráma - a Faust és a Tragédia régiójából való. Még akkor is, ha a madáchi műnek csupán egyetlen - de kifejtett! - színe lehetne: egy Éva gyermekei címmel beiktatható "tragikus példázat". A jeleneteket záró-bevezető brechti song funkciója is kettős: összegzés, tanulság, ítélet egyrészt, és/vagy a valóság fölé emelő poézis, a művészi általánosítás momentuma. Frunza előadásán megjelenik mindkét funkciójában. Parászka inkább a művészi általánosítás momentumait kívánja megteremteni vele. Sajnos, csak néha sikerül...

Frunza erőssége a metakommunikáció, markáns színházi helyzetek, erőteljes, látványos játékok. A rendezői jelenlét olykor erőszakossá válik... Parászka tartózkodóbb, inkább szövegszínházat művel. És gyakran szövegmondásra korlátozódik a színészi jelenlét. Kár. A teljesebb élmény megkövetelné a nonverbális elemek markánsabb jelenlétét. A váradi előadásban például szépen koreografált a zsoldosvezér tivornyája és Kattrin hőstette - ezekben a jelenetekben a szereplők minden gesztusa, mozdulata valóságos táncjátékot alkot. Kár, hogy e két jelenet mindössze egy-egy sziget a mozgás, játék, helyzet szempontjából eléggé szegény, meg nem komponált előadás tengerében.

Játékként kellene elfogadnunk a keretet is, amely szerint a Kurázsi mama úgy került az asztalra, hogy éppen filmet forgatnak a harmincéves háború híres markotányosnőjéről. Vagyis a jelenidejűség hozzáadásaként eme napjainkban általános divattá vált fölösleges, indokolatlan és haszontalan erőfeszítést. Rendezők és dramaturgok szenvedélyesen művelt kisded játéka ez. Szerény véleményem szerint valamely mű pontosan azért klasszikus, mert aktuális, tehát ma is pontosan olyan érvényes, mint amilyen megírása korában volt, ezelőtt száz évvel vagy éppen ötezerrel. Legyőzve ösztönös ellenérzését az efféle aktualizálással szemben, az ember azt várná, hogy - ha már csinálják - a hajdan volt és a jelen ütköztetéséből valami gondolat szikrázik, felismerés villan, drámai lehetőség születik. Például a filmezés rádöbbent arra, hogy a jelen is, miként a történelem, manipulálni kívánja az embert, de Kurázsi mamát nem lehet manipulálni, ma is lepattannak róla az értékes útmutatások, instrukciók, kiröhögi azokat, és ádázul követi végzetét, végzetünket... Valami konfliktusnak, egyáltalán, valamilyen viszonynak kellene születnie a markotányosnő, e nagy formátumú, talányos figura és a filmesek között. Csakhogy a filmforgatásként behozott jelen tartalmatlan, se íze, se bűze, távol áll attól, hogy a drámai hős partnerévé váljék. Akkor miért erőltetik? Marad az, ami a darab szövegében és az előadók tapasztalata, művészi egyénisége révén önmagában adott. Ezeknek köszönhető, hogy a Csíkszeredában bérletes előadásként játszott váradi Kurázsi mama sikeres előadás volt.

Csíky Ibolya gazdag és erőteljes színészi egyéniségének köszönhetően elevenedik meg, él és hat e szent szörnyeteg a váradiak előadásában. Míg a temesváriak Kurázsi mamáját - nem kevésbé híres színésznő, Ildikó Járcsek Zamfirescu játszotta - elnyeli, maga alá temeti a földi pokol, Csíky Ibolya mindvégig látható marad. Hol erőteljesen lángol, zúg, pöröl, alkudozik, hol pislákoló mécsesként imbolyog a világéjben. Hol sziklaszilárd gránittömb, hol lehajló fűszál. Csíky Ibolya rendre hozza, és rendre meghaladja e talányos figura - és valóságos lény! - megfejtésére, bemérésére adott koordinátákat. Brecht partnerévé nő a váradi színésznő. Mint e szerep első megszólaltatója, Helene Weigel... Csíky Ibolya alakításában nem a végletek szépek, hanem az átmenetek - azokban mutatkozik meg az alakítás hitelessége, gazdagsága.

A végleteket a kényszer szüli, az áldatlan helyzet, a kiszolgáltatottság, a természetes korlátokat saját rácsaival tetéző emberi lét. Ez különösen szépen, élesen rajzolódik ki Kurázsi mama leánya, Kattrin sorsában. Alakítója - Laczó Júlia - csak nonverbális eszközökkel dolgozhat, és mégis - néma leány létére - csaknem olyan beszédes, mint Csíky Ibolya. Hatásos együttest alkotnak ők ketten. Kár, hogy a többiek - és itt neves színészek következnének - csupán a "mondjuk, hogy" szinten maradnak. Nem járják meg - úgy, mint Csíky Ibolya és Laczó Júlia - a lélek hosszát. Várják, hogy valaki más tegye meg helyettük, hogy helyzetbe hozza őket, hogy...

Zsehránszky István