Közszolgálati televízióink viszonya a színházhoz most már végképp kiszámíthatatlan. Amikor hónapokig egyetlen színi elõadás sem kerül a képernyõkre, az legalább érthetõ. Vagy legalább ki lehet találni rá magyarázatokat. Például azt, hogy a közszolgálati televíziók fütyülnek a közszolgálatra, éppen úgy viselkednek, mint a kereskedelmiek, bizonyos nézõi kisebbségek igényei meg a nemzeti kultúra érdekei hidegen hagyják õket. A színház valóban fõképp a színházba való, a képernyõn nem is igazán élvezhetõ, így aztán tényleg csak azokat vonzza, akik másképpen nem juthatnak hozzá. Másfelõl pedig nézettségtõl függetlenül is nemzeti érdek volna legalább megkínálni színházzal a népesség lehetõ legszélesebb körét, és még ennél is fontosabb volna bizonyos, feltétlenül nemzeti értéket képviselõ elõadásokat olyan minõségben rögzíteni az utókor számára, amilyenre csak a professzionális televíziók képesek. Nem tudom persze, hogy mit rögzítenek a televíziók mostanában a színházakban, de ha csak azt, amit be is mutatnak elõbb-utóbb, akkor utódainkra alighanem katasztrofális kép marad fönn korunk magyar színjátszásáról.

Néhány hónapi szünet után most ugyanis valóságos színházi dömping van a közszolgálati csatornákon. De ez, ha lehet, még a semminél is rosszabb. Egy hónapon belül képernyőre került Puskás Tamás két rendezése, amelyek nyári hakninak is szánalmasak, de rendes év közbeni kőszínházi produkcióként való bemutatásukat csakis a marketing csodájával magyarázhatnánk, ha A makrancos hölgy már Keszthelyen sem készült volna a kecskeméti színházzal közös produkcióban, illetve ha időközben nem lett volna Puskásból a Vidám Színpad igazgatója, így aztán a Fekete Pétert gyakorlatilag már önmagának adhatta el. Ez utóbbi előadás esete különben is talányos, legalábbis a dolognak az a része, hogy vajon miért gondolták, érdemes elővenni a művet szinte abban a pillanatban, amikor a Vígszínház éppen levette műsoráról a tíz éven át futott, amúgy nemcsak sikeres, de valóban jó produkcióját e darabból. Miből gondolták, hogy éppen most eladható Pesten még egy jó széria a Fekete Péter valószerűtlenül gyenge előadásából? Igaz, a minőség némileg magyarázná a tévének való eladást, merthogy így bizonyára valamelyest helyre lehet ütni az üzleti balfogást, a színházi publikum csekély érdeklődését pedig éppen a tévéközvetítéssel lehet magyarázni.

Az eladó magatartása tehát végső soron érthető, a vevőé, a Magyar Televízióé viszont a legkevésbé sem. Mint ahogy a Duna Televízióé sem, amelyik viszont A makrancos hölgyet vásárolta meg. Igaz, ez már rendesen lefutott produkció, minden lehetséges bőrt lehúztak róla, és Básti Juli játéka legalább eléri a tőle elvárható minimumot, sőt a gátlástalan rendezői ötletek között is akad néhány csaknem szellemesnek tetsző. Mindez azonban nem feledtetheti az egész játékot átható ripacskodást. A két előadást megvásárló és bemutató televíziók magatartását így csak két dologgal tudom magyarázni. Az egyik, hogy bizonyára úgy vélik, a legjobb, ha közszolgálati feladataiknak minden áron vígjátékkal tesznek eleget, a másik pedig, hogy Puskás Tamás kiváló eladó, remek üzletszakember. Ez azonban legföljebb a főváros illetékeseit nyugtathatja meg, akik nyilván pénzük után futtukban nevezték ki az adósságokban úszó Vidám Színpad élére.

Hosszú szünet után mostanában operák is fölbukkantak az M2-n, közülük az Erkel Színházban fölvett Lammermoori Lucia rendben volt, a Bakáts téri Hunyadi László viszont ugyancsak legföljebb a marketing diadalaképpen dicsérhető, és egyetlen dolgot bizonyít, hogy kellő ügyességgel a közpénzekkel sáfárkodóknak bármi eladható. Igaz, a műsorújságban még a Nabuccót ígérték Koltay Gábortól, ami azonban föltehetőleg sehogyan sem illett volna a magyar dráma napjának előestéjéhez. A Hunyadi László ugyanis szeptember 20-án ment. Egy nappal előtte viszont Fejes Endre Vonó Ignácát adták az egyesen, a József Attila Színház előadásában, Koltai Róbert címszereplésével, Garas Dezső rendezésében. Ennek nagyon örültem, egyszerűen személyes okból, a színházban ugyanis annyira untam az első felvonást, hogy nem is bírtam tovább. Mikor a szünetben belém hasított a fölismerés, hogy még két rész van hátra, hazamenekültem. A televíziós közvetítés meggyőzött, hogy ez hiba volt. A televízióban teljes egészében látott produkció, ha nem is revelációnak, de becsülettel megcsinált, élvezhető, a maga - azaz a darab - idejét élesen megvilágító alkotásnak tetszett. Koltait sem láttam annyira saját múltját fölélő és kiárusító, megkopott tehetségnek, mint a színházban, Pogány Judit pedig a képernyő közelségéből nézve felidézte legjobb önmagát. Ezzel az adással sem éreztem azonban mindent egészen rendben. Nyilván Fejes Endre születésnapja ihlette a darab műsorra tűzését. De akkor miért kellett vele várni a hétfői születésnap után péntekig, ha pedig vártak, talán a magyar dráma napját, a vasárnapot is kivárhatták volna. Elég jó magyar dráma a Vonó Ignác, van olyan jó magyar dráma, mint az ünnepen vetített Advent a Hargitán, igaz, azt akkor csak a kevesebbek számára hozzáférhető M2-n láthatta, aki nem a Duna Televízió magyar drámanapi estjét választotta.

Ez a program viszont alighanem minden eddigi csúcsot megdöntött e nemben. Annak ellenére, hogy ami belőle a drámanapra tartozott, elfogadható. A beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház előadásában láthattuk Az ember tragédiáját. Beregszászon bizonyára nincsenek Vidnyánszky Attilának olyan lehetőségei, mint a Nemzetiben vagy az Új Színházban, vagy akár Gyulán, így ez a különben is néhány esztendős produkció a legjobb irodalmi színpadi stílusban fogalmazta korszerűvé, alig több mint két órába összesűrítve Madách darabját. Két asztal között, fekete trikóban járja be Ádám és Lucifer a történelmet. A gondolati lényegre próbál összpontosítani a rendezés. Ez után A színház mindig legenda című dokumentumfilmet láthattuk Saár Tamástól, amelyben sok érdekeset és tanulságosat mondtak el a hetvenes-nyolcvanas évek nagy színházi megújulási mozgalmáról annak főszereplői. A történetet akkor is figyelemmel kísérő számára persze nem mondtak sok újat, mégis tanulságos, hogyan látják ma egykori önmagukat, hajdani törekvéseiket. A magyar színház történetének egy roppant fontos korszakát idézték föl. Csak éppen a magyar drámához nem volt túl sok köze ennek a színházi mozgalomnak. Ha emlékezetem nem csal, a film is csak Spiró két darabjának, Az imposztornak és a Csirkefejnek a születési körülményeit idézte föl.

És ugyancsak nem sok köze volt a magyar dráma ügyéhez az egész estet bevezető iszonytató zűrzavarnak sem, amely A "Nemzeti Klub" címet viselte. Ebben Jordán Tamás reklámozta színházát és önmagát. Ezúttal is kiderült, hogy a politikai árkok és csatabárdok temetése jegyében továbbra is számíthatunk fesztiválokra, ünnepségekre, Jordán gondol Básti Juli öltözőjére és a vidéki közönség közlekedésére. Hogy a színház színházi programjáról gondol-e valamit, az ezúttal sem derült ki. A műsort azonban nem ez minősíti igazán, sokkal inkább a nem túl szerencsés megoldások. Az még nagy nehezen ugyan, de összejött, amikor a színházi vezérigazgató a napfénybe állva, barokkos glóriát vonatott saját feje köré. Azt viszont már végképp szerencsétlenkedve tudta csak követni a stáb, amikor a szerkesztő, a történetesen ufonautának öltözött Kállai Katalin a technikában csaknem orra bukva, megpróbálta Jordán Tamást meglepni az év őrültjének járó sárga trikóval.

Igaz, a trikót Jordán végül nagy nehezen magára húzkodta.

Zappe László