Dívák, primadonnák, színésznõk? Jászai, Fedák, Karády. Melyikük mely kategóriába tartozik? Egyenértékûek egyáltalán ezek a címkék, vagy valamilyenfajta hierarchikus viszony áll fenn közöttük? Mit jelentett egykor és manapság az ide, oda s amoda való besorolódás?

Fedák Sári Pestre viharzottan így mutatkozik be Rákosi Szidinél az első jelenésekor: "Íme nem vagyok alacsony termetű, mint azt nagyságos asszonyom képzelte, így tehát semmi sem áll útjában, hogy belőlem híres primadonna legyen. Vagy drámai színésznő. Azt sem bánom. Nem fontos. Csak az a fontos, hogy a legelső akarok lenni!" Az ő ifjonti megítélése szerint az operettcsillag világít legfényesebben, őt dédelgeti leglátványosabban rajongó publikuma, amikor kocsijából kifogja a lovakat és pezsgőt kortyol a topánkájából. A drámai színésznő már csak amolyan resztlilehetőségként említődik, ha így alakul, hát üsse kavics, megteszi.

Karády Katalin, miután maga mögött tudhatott jó néhány filmet és főszerepeket a Vígszínház "hagyományoktól megszentelt színpadán", pironkodva írja: "...és közben körülnézek, nem látja e senki, én még ma is operettprimadonna szeretnék lenni, körülrajongott, lépcsőn lelibbenő, hermelinpalástos, fejdíszes, büszke testtartásos igazi primadonna."

Jászai Mari Szophoklész Élektra című művének címszerepében. Nemzeti Színház, 1890 (OSZMBI B előfeldolgozott)

Egyedül Jászai Mari emlékszik úgy, hogy már tízéves korában Élektrát játszott az uraság gyerekeinek kiscselédjeként, valóságos siratójelenetet rögtönzött számukra: "Tépte a haját, patakokban folyt a könnye, olyannyira, hogy a többieket is megríkatta." Ő lenne hát a színésznő, a többiek pedig a könnyedebb műfaj súlyosabb egyéniségű díva-primadonnái? Hevesi Sándor osztályozása szerint a színészember komédiás, virtuóz vagy művész. Az utóbbi úgy létezik a színpadon, hogy mindig csak azt adja magából, amit a szerep csal ki belőle, sohasem a személyes szépségét, hangját, hanem csak a módosulásait a szerepen keresztül. Ő az igazi alkotó. A virtuóz személyi kvalitásainak okos és ügyes érvényesítője, a közönség rabláncon csüng rajta, legkivált, ha az illető női személyiség. Ő nem alakít, hanem átalakít, mindent a maga képére, egyetlen és fő célja, hogy magamagát mindig minél előnyösebben állítsa a közönség elé. A komédiásról - aki csak alakoskodó, egyéniséghíjas ügyes ember - a három hölgy esetében nem érdemes szót ejteni. A második kategória azonban szembetűnően könnyen rápasszintható a szóban forgó színésznőkre. Élet- és pályatörténetük azt bizonyítja, mindannyian nagyon erős, centrumba született egyéniséggel bíró lények voltak. Magán-, szakmai és közéletük a folytonos érdeklődés középpontjában. Sztárokká váltak, dívadiktátorokká lettek, persze csak azután, hogy tragikaként (Jászai), primadonnaként (Fedák), és filmszínészként (Karády) szakmai "jogosultságot" szereztek a bálványszerepkörre, ami pedig szinte kötelez a "virtuozitásra", arra, hogy az imádott aktor bizony önnön személyiségét mindennek előterébe helyezve igenis kacsintson folyton ki (ahogyan én azt istenigazából már csak Honthy Hannától láthattam). Myria, Zsazsa, Karády, különböző műfaji terepek egyeduralkodói, egészen biztosan "művész-színész" titulussal is bíró virtuózok, regnálván honi színjátszásunk hosszabb-rövidebb korszakain.

Az Ernst Múzeum Gajdó Tamás szakértői irányításával rendezett kiállításán randevút ad egymásnak a három nagyasszony, pályatársaik, barátaik, híres-hírhedett szerelmeik, írástudó drukkereik-ellendrukkereik társaságában.

Jászai Mari (alias Krippel) nemzeti színházi tagságának ötvennégy évada alatt "ťkariatidŤ-ként tartja a ránehezedő klasszikus játékrend súlyát, divatba hozzák Pesten a görög tragédiákat", Szigligetitől Antigonét, Paulaytól Élektrát kapja, aki élete legforróbb szerepszerelmévé válik: "Soha senkit és semmit sem szerettem úgy, mint most őt, és ha bele nem halok, színésznővé tesz... Nem vagyok többé én, ő vagyok. Nem létezik számomra a világból csak ez az egy ember, ez a vén leány." Toprongyosan, a testi-lelki szaggatottság külső jegyeit magán viselve lép színpadra - némely, esztétikumot óhajtó kritikus felháborodására -, "játékában semmi sem emlékeztet a nagy tragikai pózra, semmi a koturnusra... nyoma sincs a klasszikai tradíció nyűgének". Minden egyes alakításával kapcsolatban elhangzik, hogy a színésznő testének összes porcikáját játékba hozza, Phaedra, Stuart Mária szenvedése nemcsak szavakkal illusztrált, de tagjainak beszédes lejtésével is. Persze egyesek szemére vetik alakításainak felfokozott intenzitását, a szenvedélyek szélsőséges megnyilvánulását: "Elektra legerősebb felindulásában sem hóbortos vagy elvadult, hanem csak érzéseitől elragadtatott királyi nő, aki sohasem vetkőzik ki egészen nőiségéből. Ezt nem mindig tartotta szem előtt a művésznő." Jászai az első Éva Madách Tragédiájában. Kezdetben szörnyen megijedt, mint minden szereptől, mert hát "hogyan fogom én eljátszani Évát, hiszen az esténként tíz külön alakítást kíván". De végül a visszhangok szerint: "nem egy, de tizenegy szerepet alakított", minden színben - Paulay látványcentrikussága folytán - gondosan kidolgozott toalettben: a Paradicsomban egész testét befedő trikóban, fügefalevelekből és virágokból készült övvel, előrecsapott hosszú hajjal, "mintha a divat ősanyja lépett volna színpadra". A kiállításon Jászai Stuart Mária jelmeze látható, amelyben aztán a vetítőteremben is megelevenedik egy rövid pillanatra, trónusáról lépdelvén lefele. Itt érződik, hogy egészen kis termetű és szépnek sem igazán mondható. Aprósága talán összefüggésbe hozható szerepei fel-, illetve "leépítéseinek" gyakorlatával: "...ahogy elém állnak, oly óriások, oly emberfölöttiek... sehogy sem illenek közénk. Faragom őket le, le, le, hogy hozzáférhetőek legyenek, egyszerűek, könnyen érthetőek, mint mi magunk látszunk lenni." Jászai tehát "kis növésű" tragikus hősnők hosszú-hosszú szériáit játssza évtizedeken keresztül - néha sajnálkozva panaszolja, hogy a férfihéroszok elkerülik, holott ő azokat is borzasztóan vágyná megformálni -, a korabeli szokások elnézik a 60-as, 70-es éveiket tapodó Élektrákat, Lady Macbetheket.

Egyetlen évadot tölt a Nemzetitől, jól bevált szerepeitől távol, a századforduló Vígszínházában, a "víg múzsa hajlékában". Pontosan ugyanekkor fordul itt meg legelőször az előbb emlegetett múzsa ígéretes ifjú pártfogoltja: Fedák Sári. A Rákosi Szidinél nevelkedő "színinövény"-nek éveken át kell keresnie a tragika kegyeit, hogy aztán egyszerre megtörjön a jég, és egymás felségterületét elfogadó-tisztelő bensőséges barátság alakuljon ki közöttük. Zsazsa neve talán legszorosabban a Beöthy László teremtette Király Színházzal forrott össze, s legelsősorban is az 1904-ben bemutatott és évtizedeken át fel-felújított János vitézzel. A Gésák, a San Toy, a Bob herceg törzsközönségképző sikerei után a bőszárú gatyában felléptetett "Kukorica Sára" első számú kedvenccé avanzsál: "Ne tessék gúnyolódni, és tessék örülni, hogy a dalos, a vidám, a pajkos, a félmelankóliás, a siheder kedvességű, egészségesen érzéki, vidám, könnyű Magyar Múzsa is elküldte nekünk az ő új magyar Fedák Sáriját. Komolyok ne röstelkedjetek, léhák ne irígykedjetek... bátran lehet ujjongva tapsolni..." (Ady). Ekkor még Jászai jó darabig csak megvetéssel emlegeti az új üdvöskét, ezt a "kemény üzletleányt" - a Fedákot állandóan kísérő anyagi és erkölcsi huzavonák, botrányok miatt -, és a kiállításon is látható "káprázatosan ostoba művészeted" széljegyzettel véleményezi Fedák egyik gratuláló levelét. Idővel aztán egymásba karolva nyilvánítják ki "Mezeivirágom-Myriám" megszólításokkal közeledő kapcsolatukat. A nemzet Nagyasszonya és az operettvilág zseniális "ripacsirtája" kiküszöbölte a műfaji nézeteltéréseket.

A kiállítás struktúrája úgy épül fel, hogy a macskaköves pesti utcáról szerkesztőségi irodába, majd a színésznők otthonaiba, hálószobájukba (és néhol hálószobatitkaikba) pillanthatunk be. Jászainál Kassai Vidor, Reviczky Gyula, Zsazsánál természetesen Molnár Ferenc tűnik fel, az a "zsidógyerek", aki annak érdekében, hogy Fedákból igazi nagy színésznő legyen, "jól az életébe tapos". Karády alvószobája csupa rózsaszín és fehér, különlegessége, hogy kompletten megvásárolható! Ebben a baba-színárnyalatú enteriőrben kizárólag a színésznő arcképei nyüzsögnek a falakon, hűen az egykori tulajdonos önportré iránti szenvedélyéhez. A három színésznő közül Karády pályája a legrövidebb, és nem is annyira a színpadhoz, mint inkább a mozivászonhoz kötődik. Filmcsillag. (Ezt a titulust Fedák is megpróbálja még bezsebelni az általa írt, finanszírozott, főszerepelt Iza néni című filmmel, ám a hollywoodi reklámkörút ellenére sem igazán sikerül ez neki.) Az egykori ismerősei által egyszerűen csak Gretának (!) becézett Karády a magyar mozgóképművészet egyik legvadítóbb vampja, az erosz és az intelligencia bálványa. A Halálos tavasztól fogva egyetlen férfi sincs biztonságban, "hiába fut, hiába menekül". Legfőképpen Jávor Pál, aki leggyakrabban partnere. Amikor orgonabúgásra emlékeztető hangján elhangzik a melodráma betétdala (egyfajta csábító "levetkezése" Karádynak), a hős elveszett, alárendelődött fogollyá válik.

A kiállítás három kiemelkedő kvalitású színésznőnek állít emléket. Egy tragikának, egy primadonnának, egy filmsztárnak. Mindhárman koruk varázslatos vonzerejű dívái. Hogy művészminőségében melyikük áll melyikük felett, eldönthetetlen. Annyi bizonyos, a publikumot egyaránt elvarázsolták.

Börcsök Dóra