Mindhárman királynõk voltak. A közönség rajongott értük. Rajongásának a kor ízlése és szokásai szerint adott kifejezést: a férfiak kinek a lovakat fogták ki a kocsijából, kinek pezsgõt ittak a cipõjébõl. A nõk pedig utánozták õket. Olyan kalapokat hordtak, olyan frizurát csináltattak maguknak, amilyet kedvenceiken láttak. Most három legendát próbál életre kelteni az Ernst Múzeum kiállítása. A képzõmûvészet otthona három hajdani sztár életmûvének ad átmeneti hajlékot. Ám ezeket az életmûveket sokkal nehezebb a látogató elé varázsolni, mint festõk vásznait, szobrászok alkotásait. A színháztörténet mindig keserves küzdelmet folytat az emlékezettel. A lehetetlent kísérli meg, hiszen a legmúlandóbb mûvészetet próbálja rögzíteni.

Ráadásul a sztár életműve korántsem csupán felidézhetetlen szerepformálásainak sora. Még az is kétséges, hogy a szerepek alkotják az életmű gerincét. A sztár életműve oszthatatlan egész, amely pletykákból, legendákból, botrányokból, és persze sikerekből meg bukásokból áll össze. A sztár magánélete, szerelmei, szakításai, kedvtelései, öltözködése, szokásai, társasági élete legalább annyira hozzátartoznak a kialakult imázshoz, mint az, amit a színpadon vagy a filmvásznon nyújt. Szerep és színész ilyenformán eggyé olvad, valójában minduntalan ugyanabban az egyetlen szerepben akarjuk látni: otthonában, Váci utcai sétáin, a fodrásznál, a ruhaszalonban, közéleti szereplésein, no és persze színházban-moziban egyaránt.

Érdekes Újság, 1917

Ezt a minden más művészeti ágban ismeretlen körülményt ragadja meg a Dívák, primadonnák, színésznők című kiállítás (kurátor: Gajdó Tamás), amikor a három egymást követő karriertörténetet díszletek közé helyezi (látványtervező: Paseczki Zsolt). Minden, amit látunk, a valóság látszata. A kiállított színpadi jelenetfotók, vagy a vetítőteremben megtekinthető filmrészletek környezete és a bennünket körülvevő helyszín egyaránt díszlet. Illúzió. Festett világ. Ne higgyük, hogy ezáltal a hitelesség, a tudományos alapossággal és igénnyel összerakott tárgyak meggyőző ereje csorbát szenved. Éppen ellenkezőleg: egy-egy tárgy valódisága, nem egy esetben drámaisága sokszoros erővel hatol a tudatunkba.

Eleinte nem vesszük észre a szándékot. Az első terem utcakövei, korabeli fényképezőgépe, házfalai és a gyorsfényképész három nőalakot imitáló tablója még kimódoltnak hat. Aztán szerkesztőségi szobákat járunk be, majd egyre intimebb részletek tárulnak elénk a három díva mindennapjaiból. Ott vagyunk a nappalijukban, a budoárjukban, megsimogatjuk valódi vagy annak vélt személyes tárgyaikat, bútoraikat, látjuk színpadi és utcai ruháikat. Szinte érezzük a jelenlétüket, a parfümjük illatát. Mire a vetítőterembe jutunk, már úgy nézzük őket a filmvásznon, mintha 1914-et írnánk, vagy a harmincas-negyvenes évek valamelyik pacsuli szagú kültelki mozijában ülnénk. Sajnáljuk, hogy nem árulnak perecet, vagy legalább tökmagot.

A golfjátékos (OSZMI Karády-album 52)

Mert nem az az igazi bökkenő a színháztörténetben, hogy többnyire nem idézhetők fel a színészet nagy pillanatai. Akkor komolyabb a baj, ha fel tudjuk idézni, és mi nézők mai szemmel-füllel kezdjük el nézni-hallgatni a hajdani nagyok recsegő, karcos felvételeit. Akkor megmosolyogjuk mindazokat, akik valaha óriások voltak és mi évtizedek távolából próbáljuk megfejteni vonzerejüket. A színészet nem örök érvényű, mint az irodalom, a zene vagy a képzőművészet. A színészek minden időben "a kor foglalatjai és rövid krónikái". Minden színházi pillanat csak létrejötte idején érvényes. Ezért a legnagyobb érdeme ennek a kiállításnak, hogy visszavezeti a látogatót azokba a korokba, amikor a három bálvány, Jászai Mari (1850-1926), Fedák Sári (1879-1955) és Karády Katalin (1910-1990) élt és tündökölt. Hátha így zavartalanabbul csodálhatjuk őket.

Jászai Mari - Lucia. Madách: Az ember tragédiája, Nemzeti Színház, 1883. Strelisky felvétele (OSZK SZT NSZ KBJ 120)

Jászai színészete felidézhetetlen. Nem maradt utána hangfelvétel, film is mindössze annyi, amelyen pár percig látható Stuart Máriaként egy 1914-es némafilmen. Csak a kortársak szavahihetőségére számíthatunk nagysága megítélésében. Jászai szavaival a színész, ha lelép a színpadról, olyan, mint a tegnapi felhő. Mégis éppen az ő példája a színészi lét mulandóságának legmeggyőzőbb cáfolata. Itt él ma is a tudatunkban. Nagy László írja a naplójában, 1976-ban, hogy álmodott róla. Ez szép és megható. Pedig életében soha nem láthatta; a költő még esztendős sincs, amikor a nagy tragika meghal. Jászai uralkodása majd’ fél évszázadot ölel fel. Övé a legrendhagyóbb karrier hármuk közül: tragikaként lett egy ország bálványa. Évaként, Kleopátraként, Lady Macbethként, Élektraként, Medeaként rajongtak érte nemzedékek. Talán azok is, akik soha nem jártak a Nemzeti Színházban. Elképzelhetetlen és megismételhetetlen történet. Fedák diadalútja a jóval könnyedebb múzsa fellegváraiban csak néhány esztendővel kurtább, de ő élete utolsó évtizedében sokkal szomorúbb szerepkörre tért át. Az ünnepelt díva megismerte a nélkülözést, a számkivetettséget is. Több zökkenő kísérte a Gésák Mollyjától Eisemann Mihály Őfelsége, a mama című meseoperettjének Anyacsászárnőjéig ívelő pályáját, de a népbírósági ítélet, a börtön és a kitelepítés 1945 után végleg leparancsolta a színpadról. Karádynak alig egy évtized elég volt, hogy Varga Rezsőné született Kanzler Katalin kétes múltú prolilányból az ország legnépszerűbb dizőze és filmsztárja legyen. A háború utáni idők sztártalanító törekvései azonban az ő pályáját is derékba törik. Emigrál. Mégis megérhette virtuális újjászületését: a hetvenes évek végén újabb kultusza támad, lemeze napok alatt elfogy, a Halálos tavasz felújításán órákig állnak sorba a pénztáraknál a régi és az új rajongók. Mindhármuk temetésére sok százan mentek el, ezzel is bizonyítva, hogy a sztárokat sem a politika, sem az idő nem képes kitörölni az emberek emlékezetéből.

Fedák Sári - Mimóza. Jones: Gésák. Király Színház, 1912. Gaiduschek Erzsi felvétele (magántulajdon)

Hogy miért éppen hármukat választották a kiállítás létrehozói? És miért ez a kényszerű vagy netán nagyon is kézenfekvő közös szereplés? Van rá többféle magyarázat persze, ha némi erőszakoltság és önkényesség érződik is a döntésben. A különbségek, az őket elválasztó hatalmas szakadékok nyilvánvalóak. A nem csupán sztáréletükből fakadó, vagy annak kialakulását segítő jellemvonásaik, tulajdonságaik hasonlósága úgyszintén. A különös triászt sok minden összekapcsolja. Az például, hogy Fedák rajong Jászaiért: "Te legnagyobb ezen a világon" - írja a tőle megszokott pátosszal Jászainak dedikált fényképére. "Úgy mondom el, ahogy vót" címmel a Színházi Magazinban vezetett csacska rovatában pedig ellátogat a Pesti Színház próbájára, ahol Karády az első színpadi szerepére készül. Mintha egy képzeletbeli stafétabotot adnának át egymásnak, mit sem törődve azzal, hogy ők hárman más-más műfajban más-más minőséget képviselnek.

Karády Katalin cukrászdai reklámképe. (OSZMI Karády-album 49)

Van a kiállított tárgyak közt egy fénykép. 1943-ban készült a Valamit visz a víz forgatási szünetében. Karády és Jávor egy asztalnál ülnek. Az asztalon egy erős dioptriás szemüveg hever. Jávor felejtette ott. Pedig, azt mondják, nagyon vigyázott, hogy rajongói ne tudják meg, milyen rossz a szeme. A rossz nyelvek szerint ennek volt köszönhető filmjein az a réveteg, álmodozó, asszonyszíveket megbabonázó tekintet.

Van a kiállított tárgyak közt egy postai feladóvevény is. Oláh Gusztáv 1000 forintot küld rajta a kitelepített Fedák Sárinak (egész pontosan a komornájának, Kerék Margitnak) Nyáregyházára. Mellette Fedák levele Oláh Gusztávhoz, melyben beszámol, hogy a küldeménynek köszönhetően sikerült beszereznie a krumplit télire.

A pozsonyi színházban kezdte pályáját Fedák Sári 1900-ban (OSZMI Topográfiai Gyűjtemény)

Két oda nem illő apróság. Egyik a sztár emberi gyarlóságáról szól. A másik az emberségről az embertelenségben. Nem is a kiállítás három főszereplőjének arcképét gazdagítja. De igazi drámákba enged bepillantást. És ebből is látható, hogy ennek a szigorú logikával, nagy körültekintéssel és sok szeretettel létrehozott kiállításnak a mellékszereplői sem akárkik.

Balogh Géza