Budapesti Kamaraszínház Ericsson Stúdió
Dermesztõ hétköznapiság

Amikor Antonioni a Zabriskie Point címû filmjét készítette, munkatársaival a Halál Völgye fölött repült. Az õket szállító gépnek kényszerleszállást kellett végrehajtania: túl közel kerültek egy autóhoz, leszakítva így a helikopter futómûvének egyik kerekét. A rendezõ kivételével mindenki pánikba esett. Antonioni nyugalmának oka a változatlan táj volt: "Arra gondoltam, hogy mivel ugyanaz, mint mindig, semmi sem indokolja, hogy nekünk viszont változnunk kell, élõbõl holttá kell lennünk." Hiszen egyetlen apró eltérés volt csupán az itt eltöltött korábbi napokhoz-hetekhez képest: a hiányzó kerék.

Ez a történet, illetve a hozzá kapcsolódó (film)novella volt az alapötlet Kiss Csaba A szakítás című, alig egyórás "drámájához", amelyben a négy szereplő lényegében mindenféle külső eszköz vagy akár látványosabb gesztus mellőzésével elbeszéli egy kapcsolat végét. Ez még így elég banálisnak hathat, sőt, ha hozzáteszem, hogy egy sokszor látott (és ettől unalmas) szerelmi háromszög keretei közé helyeződik mindez, akkor már bizonyosan elvettem mindenki kedvét a darabtól. De szerencsére ez valóban csupán az alap: az izgalmas kérdések ezen a ponton merülnek fel, s én az egész művet egy hosszúra nyúlt kérdésfeltevésnek tekintem. A válaszok? Megtanultuk már, hogy azok nem (mindig) lényegesek. Inkább a hogyan?, a miért?, meg persze a határok: a meddig?, ami itt igazán számít. Valódi "emberi játszma", ahol a szereplők mintha egy sakktáblán mozognának - szigorúan csak egyik mezőtől a másikig. Ki vagy mi mozgatja őket - ez a legfontosabb kérdés számukra is, amelyre nem tudnak (vagy nem mernek?) válaszolni. Szerelem? Szeretet? Megszokás? Az újtól való félelem? Nosztalgia a régi, a bizto(nságo)s iránt? Vagy hogy egy másik magasztos (mára szintén kiürülő) fogalmat mondjak: a sors (a Sors?) maga?

A dramaturgia egyéni módon építkezik: a Kiss Csaba író-rendező által átdolgozott Antonioni-filmnovellák szövege alapján a szereplők egyes szám harmadik személyben beszélnek arról (mintegy a néző informálására), hogy a másik kettő mit fog tenni. A közvetett tájékoztatást a közvetlenül egymáshoz intézett párbeszéd(töredék)ek szakítják csak meg. Ahogy telik az idő, a kommentárok száma mintha kevesebb lenne, helyettük a dialógusok szaporodnak, közelebb hozva a játékot a nézőkhöz. A szöveg nem túlhajtott, nem melodramatikus, inkább finoman elegáns, és sokszor rémisztően pontos. Nagy gonddal válogatott tőmondatok gyors egymásutánban, kevés jelzővel, a leglényegesebbekre szorítkozva. Külön erény a finom, időnként már cinizmusba hajló irónia.

Vári Éva, Kulka János és Horváth Lili | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

A férfi (Kulka János) és a nő (Györgyi Anna) tizenkét éve élnek együtt, gyermekük nincs. A férfinak évek óta szeretője van (Horváth Lili): nem feltétlenül fiatalabb, szebb vagy okosabb a feleségénél, csak... Csak van, mert kell, hogy legyen. Ez nem is problematizálódik a darabban, természetes állapot. A nő is tud róla, talán bele is nyugodott, de aztán egyik este kimondja azt a bizonyos mondatot: "Vagy ő, vagy én!" A nő szállodába költözik, a férfi utána, majd a szeretőhöz és így tovább. A végét nem árulom el, mindenesetre az elején idézett történet felől érthetővé válik.

Antonioni még egy (szerintem) kulcsszereplővel bővíti a klasszikus triót: a feleség barátnőjével. Aki egyébként az utalások alapján akár a férfi korábbi (néhány pillanatig úgy tűnik, a leendő) kedvese is lehetne. Fontos szerep az övé: Vári Éva afféle mindentudó narrátorként indít, ő vázolja az alapszituációt, de aztán a mesélő felelőtlen-felelős pozícióját feladva hamar részese lesz a két ember játékának. Kiderül, hogy korántsem tud elfogulatlan lenni szinte egyik féllel szemben sem: éppen ezért az objektivitás fátyla, ami eleinte talán elfedte, gyorsan szétszakad - a nő legjobb (?) barátnőjeként, a férfi egykori-leendő (vagy sosemvolt?) szeretőjeként kapocs közöttük. Összekötő elem a két gyűlölve szeret(kez)ő fél között; közvetít, majd ezen is túllép, így akarva-akaratlanul belesodródva viszonyukba.

Számomra nem csupán a klasszikus háromszög feloldását-kiegészítését jelenti a barátnő alakja. Mi kell (ennek) a férfinak? - hangzik el szinte ilyen szájbarágósan a kérdés. Mindhármuk, vagy talán egyikük sem? A többször rezzenetlen arccal távolba révedő férfi talán maga sem tudja a választ. A harmadik nő színre léptetésével mitologikus-archetipikus színezetet is ölthet a szöveg: a családot, a biztonságot, a múltat jelentő feleség; az újat, a kalandot, a váratlant képviselő szerető; a múltat és jövőt egyaránt ismerő, a másik kettőnél idősebb, tapasztaltabb, a szálakat ha nem is mozgató, de kézben tartó "varázslónő" alias barátnő hármassága a görög mitológiát idézi. Mintha láthatatlan fonállal lennének mind összekötve: a férfi titkon tudja, hogy mindennek úgy kellene maradnia, ahogy eddig volt, de valami mégis hajtja-űzi a változás irányába. Megpróbálja szétszakítani e "tündéri láncokat", de nem megy, mert nem mehet.

Kulka változtatni akaró (?), de nem tudó, beletörődve elmélázó karakteréhez jól illik Györgyi Anna határozott fellépésű, a saját igazában kezdetben még teljesen bizonyos alakja. Horváth Lilié áttetsző, kissé naiv alakítás, inkább szende szűzlányra emlékeztet, mint családokat szétrobbantó vampra. Annál inkább benne van ez a lehetőség a harmadik nőalakban, aki teljes asszonyi eszköztárát magabiztosan birtokolja, könnyedén felülemelkedve a hétköznapi történéseken, nagyobb egységekben gondolkodva-mozogva inkább.

A "harmadik" jelentőségét a díszletet-jelmezt jegyző Zeke Edit is kiemelte: míg a másik két nő egyszerű, fekete ruhában, a férfi pedig elegáns, szürke öltönyben van, addig Vári Éva szolid, de csillogásával a tekinteteket odavonzó fekete kosztümöt visel. A jelmezeket látva egyébként mintha egy temetés résztvevői állnának előttünk. A tér absztrakt volta szintén a lényegre enged koncentrálni: geometrikus szerkesztésű, de mégsem hideg, sárga és piros falfelületek váltakoznak egy-egy bemélyedéssel, középen elöl egy plüssel borított, téglatest alakú bútordarabbal, mely lehet hitvesi ágy, egy autó két ülése, asztal egy elegáns étteremben vagy bármi más, ahol két ember közel van egymáshoz. Formája szerint akár még ravatal, netán áldozati oltár is. A hangulat mégsem gyászos, inkább amolyan nosztalgikus, emlékidéző-merengő. Erről szól ez a búcsú: keserű és örömteli pillanatok éppúgy felidéződnek, de mindent (érzéseket, embereket) valahogy a jótékony messziségbe helyezve. Az eltávolító gesztust erősítik a hátsó falon és az azt megszakító oszlopon pergő Antonioni-film, Az éjszaka részletei is.

Hétköznapi téma, hétköznapi párbeszédek - mondhatná bárki. A négy szereplő a téma banalitását megszüntetve-megőrizve Antonioni szavaival azt elemzi, "hogyan él egy ember évekig egy másik ember erőterében. Hogyan kerül bele, hogyan adja át magát neki, s idő múltával hogy lép ki belőle." Kemény, önvizsgálatra késztető szavak - olyanok, mint maga az előadás.

Jászay Tamás