Karinthy Frigyes említi ezen a talán hangzatosabb, plakátra illõbb címen éppen elkészült, utóbb Holnap reggelként megjelentetett és bemutatott drámáját. Az életmûben "fekete báránynak" tekintett, ritkán játszott, évtizedekre elfelejtett mû hibája és mentsége ugyanaz volt: még az elmúlt évtizedekben is kivételes kísérletet emlegetett, aki egyáltalán szóba hozta. Már a mû születésekor, 1915-ben is mást vártak, sikert ígérõ komédiát a népszerû humoristától, és megint mást a közelmúltban, amikor a felújításnak már valamelyik tekintélytisztelõ nagyszínház klasszikus repertoárját illett volna erõsíteni.
Annak idején a kéziratot visszautasító színi direktoroknak még magyarázkodniuk sem nagyon kellett: a világégésben és az azt követő nehéz években Karinthyénál könnyebb fajsúlyú és derűsebb művekkel igyekeztek visszaédesgetni a publikumot a nézőtérre. Nem sok olyan reménybeli néző akadt, mint Komlós Aladár, aki a dráma felújításakor megírta: egy évtizeddel korábban a lövészárokban olvasta Karinthy darabját, és a mű erejét bizonyítja, hogy a gránátok hullása közben is izgatta, mi fog történni a darab hőseivel.
|
JÁTSZÓDIK - MOSTANÁBAN
Voltaképpen olyan nagy merészség akkor már nem kellett az ősbemutatóhoz. Ismerték a darabot az irodalmi ínyencek, a Nyugat olvasói, hozzáférhető volt a Tevan-könyvek sorozatában is. (Karinthy Frigyes: Holnap reggel, a író előszavával, Békéscsaba, 1917.) Még a bemutató előtt Havas Gyula veszi bonckés alá a drámát (Nyugat, 1916. II., 431-432), aki azonban nemcsak a művel, de az írói szándékkal is vitába száll. "Akármilyen vén kéjencnek is nevezzen a szerző, de ez az Ember Sándor vagy az ő sorsa szimpatikusabb lenne előttem, ha mégis fölrepülne és kitörné a nyakát. Mert ki nyugtat meg engem, hogy ez a határozottan pszichoneuraszténiásnak rajzolt s mindenesetre kedélybeteg hős teljesen és véglegesen meggyógyult a kísérleti élet tiszta levegőjében..." Utólag nehéz tisztázni, hogy a bíráló nem értette, vagy a háborús pszichózis nyomait viselve nem akarta érteni a darab időszerűségét. Hogy hogy nem figyelt fel legalább a színlap titkolt-kódolt üzenetére, mely szerint a darab "játszódik mostanában, de nem 1914-ben’’. Ebből is arra következtethetünk, hogy a kritikus - és nem csak ő - tudatosan és látványosan elzárkózik a darab üzenetének szembetűnő aktualitásától. Mintha visszavont próféciájával külön is figyelmeztetne arra, hogy a tudomány és technika mindenhatóságába vetett hitét megkérdőjelezte a kijózanító tapasztalat: a technika csak fokozza az öldöklést. Az igazi hőstett az öldöklésben való részvétel megtagadása. Ez a felismerés érződik az író bevezetőjének utolsó soraiban is, amikor az emberiség sorsáért érzett felelősségét vitatva jelzi, hogy tulajdonképpen szép dolog volna a háborúról és a hősökről írni - de ennek még nem jött el az ideje.
A "holnap", amelynek reggelén a közönség mégiscsak ráérez Karinthy igazára, 1919 tavaszán jött el, és a siker a Madách Színházat, Gellért Lajost igazolta: a darabot egyvégtében százhússzor játszották. És játszották volna még tovább is, ha a színházat magát nem sodorják el a forradalmi események. Amikor aztán szeptemberben újra felmegy a függöny, Ember Sándor ismét ott áll a közönség előtt.
Időközben a darabnak újabb prókátora akadt, méghozzá Babits Mihály személyében. Ő fogalmazza meg Karinthyról, hogy "zseni félúton". De szó sincs róla, hogy rossz, vagy téves úton járna, vagy akár naiv lenne. Kritikájának végkicsengését a kései fanyalgók kedvéért érdemes idézni: "Karinthy múlhatatlan érdeme, hogy miközben a drámairodalom egész Európában egyre jobban eltávolodik az irodalomtól, Karinthy megpróbálta visszacsinálni az időt és azon volt, hogy a magyar színpadot ismét a legnemesebb és legmagasabb irodalmi szándékok eszközévé tegye." (Nyugat, 1919. I., 438.)
Hét év alatt a nézőtér, pontosabban a közönség is kicserélődött. A Belvárosi Színház időszerűnek és sikert ígérőnek vélte az addigra már hihetetlenül népszerű író elfelejtett drámájának felújítását. A szakma némi fenntartással várta és fogadta a bemutatót. A Pesti Hírlap kritikusa teljes értetlenséggel hadakozik, amikor a kísérlet izgalmának érvényét vitatja, mondván, hogy a bemutató óta a repülőgépre szálláshoz kapcsolt túlzott halálfélelem is alábbhagyott. Mintha valójában erről - a repüléstörténet valamilyen konkrét epizódjáról - szólt volna Karinthy darabja. És nem arról, hogy ki a hős: aki kiáll meghalni puszta virtusból, halálfélelemből, vagy aki vállalja, másokkal dacolva - az életet.
Természetesen nem a kérészéletű újságcikkekkel, inkább a mögöttük rejlő értetlenséggel polemizált később Nagy Lajos a Nyugatban, amikor arra hivatkozott, hogy Ember Sándor szorongó félelme és a szorongó félelemtől való megszabadulása lelki kaland, amiben nagyobb szerepe van a fantáziának, mint a realitásnak. (Nyugat, 1924. II., 448.)
A Karinthy-dráma megítélése, irodalmi és irodalomtörténeti besorolása szempontjából a legmérvadóbb sorok a liberális lapok elismert színikritikusától, Kárpáti Auréltól valók. Ő hívja fel a felújított darab időszerűségére a közönség figyelmét: "A premier óta elmúlt évek, rohanó esztendők - cseppet sem ártottak a Holnap reggel harmatos, napkeltés frissességének. Olyan aktuálisan eleven, akárha most került volna ki az író tolla alól. Sőt, még frissebb. Akkor: vakmerő kísérlet volt, ma: vakmerőséget koronázó, diadalmas beteljesülés, vitathatatlan eredmény. A modern magyar drámairodalomnak talán egyetlen igazán újat hozó értéke. Lényegben, mondanivalóban, problémafelvetésben és kiformálásban egyaránt... Az a kilenc év, amelynek erőpróbáját ma este töretlenül állotta ki ez a nagyszerű tragikomédia, rejt valamit magában a halhatatlanságból." (1926. március 5. In: Főpróba után, Magvető, 1956.)
Kárpáti Aurél jóslata nem könnyen igazolódott. Az első felújítást nem követte a többi. A Holnap reggel története csak majd fél évszázad múltán folytatódott. De akkor sem a magyar dráma ügyét (elvben) mindenkor szívén viselő fővárosi színházak valamelyikében, hanem bármilyen meglepő - a televízióban.
Ember Sándor a képernyőn
Ma már nem tudható, hogy égető darabhiányban, vagy az újrafelfedezés nemes szándékával, de kétségtelenül sokat ígérő szereposztásban mutatta be a Holnap reggelt 1970-ben az MTV. Horváth Jenő rendező megkísérelte a lehetetlent: realista dráma keretei közé szorítani Karinthy absztrakt, szimbolizmusba hajló darabját. Az eredmény egy többé-kevésbé meggyőző, dokumentumértékű tézisdráma a korabeli nézetek és elméletek illusztrálására; kissé elvont, bár kétségkívül eredeti utópia. A fanyalgók ismét "kicsit meghatottan, kicsit elgondolkodva és kicsit kiábrándultan" fogadják: "a Holnap reggelből mára tegnap lett". (Magyar Nemzet, 1970. I. 21.)
"Ötven év alatt nemcsak a repülőgép vált köznapi közlekedési eszközzé. Megváltozott, Magyarországon legalábbis, alapvetően az a valóság is, amelynek talaján Karinthy fantasztikus mesedrámája megfogant. Ember Sándor romantikus történetében időközben kissé megavasodott a romantika. Ma már nem azonosul a közönség olyan intenzíven és olyan természetesen a Holnap reggel rokonszenves, álmodó hősével, mint annak idején, amikor az ő álmait testesítette meg."
A veszedelmes félmúlt legyőzte a dráma iránt megnyilvánuló (szűk körű?) érdeklődést, megideologizálta a csalódást. Ami a tévékritikusok szerint is nyilván kisebb lett volna, ha ötletesebb jelzésekkel, a műhöz jobban illő, elvontabb, akár groteszkbe hajló játékstílusban mutatják be a drámát. De nem véletlen, hanem szinte törvényszerű, hogy abban az időben és főként az alkalmi tévés társulásokban hiányzott az az absztrakciós készség, amelynek (nem mellesleg) az abszurdtól "megkímélt", egyoldalú színházi táplálékhoz szoktatott közönség sem volt birtokában. Így azután Karinthy drámájának továbbra sem virradt meg a "holnap reggele".
Az archívum tanúsága szerint Kolozsvárott történik még egy kísérlet a perújrafelvételre, de megint csak kevés szerencsével. Legalábbis Marosi Péter arról tudósít, hogy a társulat "elmolnárferencesítette a karinthyádát". A színház szemére veti, hogy a produkció nem ért fel sem a tragikomédia, sem a groteszk szintjére, és a dialógusoknak sokszor ellentmond a jelenetek belső struktúrája. A hamvába holt "freudista ellenhaláltáncban" inkább csak a külső cselekménysor őrződik meg, de nem jön létre olyan belső összefüggésrendszer, ami szárnyat adna az előadásnak. A fantáziátlan "kétórásított" változatban a kritikus szerint elsikkad a drámai költemény eredeti pátosza, elsikkad a konfliktust oldó második felvonásbeli műtét, elhalványulnak az Ember Sándor körül nyüzsgő köznapi figurák. (Utunk, 1989. II. 17.)
Így volt-e, vagy sem, nem tudom. Csak azt, hogy ilyen - a színháztörténet számára megőrzött - előzmények után nem kis kockázatot vállalt Jordán Tamás, amikor a Nemzeti Színház magyar évadának műsorára tűzte és a fiatal rendezőre, Hargitai Ivánra bízta a Holnap reggel színrevitelét. Vállalva, hogy az történjék, ami ilyenkor történni szokott - és ami meg is történt. Érvekkel csak félig alátámasztott, többszólamú fanyalgás fogadta, a legelső érdemi kritika "szalondarabnak" nevezte Karinthy művét és sajnálatos "pechnek" a mű nemzeti színházi előadását.
Félelem nélküli próbatétel
A Holnap reggel mellett kiálló, értékét elismerő bírálók sem vitatták a szokatlan struktúrájú, többszörösen megcsavart darab következetlen megoldásait, hogy meseszövésében több az elvarratlan szál. Az elmaradt happy end fanyarsága egyesek szerint hatásosabb lenne, ha a pilóta jellemrajza nem hagyna kétséget afelől, hogy Ember nem csak a körülötte lebzselő élősdieknél különb, hogy döntése nem kizárólag valamiféle titokzatos orvosi beavatkozás eredménye. De megítélésében mégiscsak az a fontos - és ezt nem tolerálták Ember Sándor és a darab ellenfelei -, hogy egy a konvencionálistól eltérő értékrend képviselőjeként mond le a látványos, teátrális hősködésről és a nőről, akivel talán szerették, de soha nem érthették és nem is érdemelhették meg egymást. A gyáva hős bátorsága nem a párbajhős formális gesztusában és nem az értelmetlen halálban, hanem önmagához való hűségében, az élet vállalásában mutatkozik meg.
A Holnap reggel forrása, ihlető élményalapja kettős. Egyfelől jelen van a szüntelenül, Karinthy életében ugrásszerűen fejlődő technika, a földtől elszakadni vágyó Ikarosz álmának beteljesülése. Az a darab történetét is motiváló utópia, amibe belefér Ember Sándor találmánya, a pilóta nélkül repülő, jó és rossz célra egyaránt használható robotrepülőgép is. A másik forrás nyilvánvalóan irodalmi. Nem lehet, hogy Karinthy tudatában, agya valamelyik hátsó zugában ne lett volna jelen, s az öncélú áldozatot, Ember Sándor életét követelő asszony, Lehotay Mária alakjába és főként a sértett rajongó visszautasításába ne játszott volna bele - emlékként, példaként? - Schiller Kesztyűjének kulcsmotívuma. Schillernél Ferenc király udvarában az oroszlánketrec előtt várakoztak a vadállatok viadalára kiéhezett, kíváncsi hölgyek, és az erkélyről lehajított kesztyű tulajdonosa, a szép Kunigunda azzal provokálja Delorges lovagját, hogy:
"ha úgy ég szerelme,
Ahogy esküdött rá naponta:
Hát adja fel a kesztyűmet!"
Az előzményekben akad ugyan némi különbség - Ember Sándor a rajongott hölgy férje volt egykoron -, de a döntő eltérés a két lovag válaszában van. A kesztyű lovagja - a romantika törvénye szerint - vállalja az esztelen hőstettet és csak utána vágja az üdvöt ígérő dáma szemébe, hogy "Most már szép hölgy, nem kell a hála". Míg Ember Sándor - századunk gyermeke, egy racionálisabb polgári erkölcs és magatartás neveltje - rádöbben, hogy Máriának a párbajkódex és az úri társadalom konvenciói szellemében fogant követelése nemcsak felesleges, de értelmetlen áldozatra késztetné, kényszerítené. Ezért - és igazából nem a finn orvos által végrehajtott, vagy megálmodott műtét következtében dönt úgy, hogy nem vállalja az értelmetlen hősködést. Világraszóló találmánya, a pilóta nélkül is szárnyaló robotrepülő - ha egyáltalában élet- és működésképes - e nélkül is végrehajtja feladatát. Ő maga pedig, ha túléli a próbatételt, Lehotay Mária kegyeinek elutasításával koronázza meg diadalát, ezáltal válik igazán önmagává.
Nyitva marad a kérdés, hogy előre viszi-e a tudományt Ember Sándor, a pilóta. Itt a dramaturgiai és pszichológiai felelősség is az írót terheli, aki a technikai fejlődés fanatikus híveként ezúttal nem mutatja fel igazán, mire képes a hőse.
"Az első felvonás végén Ember Sándor a színpadi lovagiasság törvényei szerint ki van terítve - írja a szerző az előszóban. - Mindent megpróbált - hiába! Összefogott ellene barátság, szerelem, társadalom s értésére adta, hogy meg kell halnia - az utolsó percben megjelent még e buta sors is és kihúzatta vele a fekete golyót. Akár vége is lehetne a darabnak, a lovagiasság szabályai szerint - egy sorstragédiát láttunk, az élet sújtó öklét, véged van. Ember Sándor, halj meg.
De van még két órám, emberek, halljátok? - ez a két óra az enyém... Hátha meg lehetne menteni a szegényt, e boldogtalant, hiszen láttuk, hogy kár érte, hiszen megsirattuk - hiszen még két órám van hátra. Jöjj velem Ember Sándor, kit a végzet kilökött a külső sötétségbe - jöjj hozzám, majd kitalálunk valamit. Akármit, egy felfedezést, egy injekciót, egy deus ex machinát - hátha kiderül, hogy nem vagy azonos azzal a másikkal, akit halálra ítéltek - hogy így vagy az igazi - hátha lehet még segíteni rajtad? Rajtad és magamon és ezeken itt, akik osztoztak eddig a te sorsodban."
|
Márpedig nem mindenki képes elfogadni, hogy az igazat a konstruálttal, a reálisat a fantasztikussal párosítja a szerző. Holott ha elfogadható - és miért ne lenne az - Karinthy műfaji megjelölése, a tragikomédia, akkor logikus az is, hogy az Embert fenyegető tragédia farvizén betüremlik a színpadra a komédia is. Ennek a komédiának a szereplői többé-kevésbé valóságosak. Sőt, ismerősek is a nagy kísérlet drukkerei és nézői, a beígért produkciót cirkuszi mutatványként figyelő pestiek. Ember (volt) feleségének grófi hódolója, az asszonyért hirdetett majdani párbaj kitervelője már-már mikszáthi figura. Az örökké nyüzsgő, ambiciózus bértollnok, hírlapíróként akár egy Bródy Sándor-regény mellékalakja is lehetne. Ember Sándor nemcsak köztük, az ő világukban, de még a róluk alkotott színpadi tablóképen is idegen marad.
Holott valójában, beszélő neve mögé rejtve ő hordozza a mondanivalót, a gondolatot. Ő mondja ki, hogy a pilóta (kis- és nagybetűvel is) a jövő embere, a megálmodott igazság egyedüli képviselője. Jellemét azok tartják vázlatosnak, akik lélektani ábrázolást kérnek számon egy elvont tézisdrámától. És nem fogadják el, hogy hőse alaposabb jellemrajzával az író azért sem bíbelődött, mert esetleges vonásainál, gyarlóságánál fontosabbnak vélte, hogy Ember Sándor a jövő embere. Aki némi (misztikus) segítséggel képes felülemelkedni kisszerű környezetén és a konvenciók kényszerén, de saját félelmén is. Hargitai Iván viszont magában sem döntötte el, bízik-e hősében, és mennyire. Szüksége volt-e a halál helyett az életet választó pilótának a külső beavatkozásra, avagy igaza van Kárpáti Aurélnak, aki megkockáztatja, hogy következetesebb és meggyőzőbb lett volna a darab a műtét nélkül.
Tragikomédiától a tragédiáig
Az előadás stílusában, jelrendszerében is lehetett volna fantáziadúsabb, merészebb. De voltaképpen érthető, ha egy fiatal rendező nem igyekszik versenybe szállni Karinthyval. Ha a tér berendezésével és a figurák megteremtésével is inkább csak szolgálja és nem "übereli" az író képzeletét. A történet tudományos, szerelmi és orvosi szála között nem próbál - Karinthy helyett - összefüggést teremteni. De ettől még nagyobb súlyt, figyelmet fordíthatott volna Ember Sándor döntésének a következményeire. Aki nem olvasta a darabot, nem biztos, hogy megérti: a pilóta önkéntes halálával felfedezését is, gépét is a pusztító erők kezére adta volna. A jelenlegi előadás színlapján a műfaji meghatározás egyértelműen - tragédia. Az 1917-es kiadás ezzel szemben - tragikomédiát hirdet. Ha a dolog fordítva történt volna, a kortársak készen lennének a kézenfekvő válasszal: ellentmondásokkal terhelt korunkhoz közelebb áll a több szálból szőtt, minden egyértelműséget relativizáló, komplex hatást kiváltó tragikomédia.
László Zsolt, aki hősszerepekben szerzett rangot és nevet, pilótaként mert nem hős lenni. Alig leplezett félszegségével kezdettől mintegy megelőlegezi a cselekmény kibontakozását, ami önmagában még nem lenne feltétlenül baj. A gondot az okozza, hogy felvállalt kisszerűsége majdhogynem kizárja a lehetőségét, vagy legalábbis a valószínűségét annak, hogy a tündöklő szépségű ünnepelt énekesnő valaha is őt választotta volna hódolói közül. Ha a főszereplő egy árnyalattal súlyosabb és főként emberebb Ember, férfiasabb férfi, ha van valamiféle sugárzása, akkor (hajdani) viszonzott szenvedélye és mérnöki zsenialitása is hitelesebb, meggyőzőbb lenne.
Ellenfele, Mertz Tibor könnyebb helyzetben van: tőle az író és a rendező is csak azt várja, hogy a másik póluson élettel töltse meg Beniczky gróf panoptikumi figuráját, és ő ezt maradéktalanul, itt-ott némi elegáns iróniával teljesíti.
Schell Judit az imádott nő, aki nélkül Ember Sándor nem tud, Benicky gróf pedig nem akar élni, valóban sugárzóan szép nő. Becsületére válik, hogy itt-ott megpróbálja elhitetni velünk, hogy Emberrel való korábbi szakítása - logikus választása - súlyosabb dilemmát jelentett számára, mint ahogy környezete sejti. Mert lelke mélyén, ha nem is vállalja, de legalább félti - mert mégiscsak szereti? - Ember Sándort. Schiller Kunigundájáról nem tudható, hogy hogyan és kinek az oldalán vigasztalódik, amikor a lovag lelép. Lehotay Mária valószínűleg "beéri" a gróffal. De hogy ezt elhiggyük, nem ártott volna némi halvány kritikai árnyalat, esetleg önirónia az alakításban.
Rátóti Zoltán a pilóta másik énjének is tekinthető finn orvosnál különb és főként bonyolultabb szerepekhez szokott az elmúlt évadokban. Ezúttal a szimpla feladat iránti alázattal olvad bele a darabot tisztelő, ám nem túlságosan csillogó társulatba. És ez még mindig szerencsésebb színészi magatartás, mint Benedek Miklósé, aki Bella bácsi szerepében egyfelől túlságosan joviális, másfelől viszont zavaróan modoros. Nála csak Murányi Tünde hangosabb, aki a kis vidéki színésznő, Hermin epizódszerepéből mindenáron többet szeretne kihozni, mint ami benne van, de elszántsága a tragikomédiát kabarévá torzítja.
Orosz Róbert ezzel szemben kellemes meglepetés: a púpos úrnak a drámán belüli drámáját, saját leplezhetetlen fogyatékosságának lelki konzekvenciáit fanyar modorban és vérig sebzetten prezentálja. Méghozzá olyan empátiával, hogy a neki adatott néhány percben, premier plánban valójában egy igazi dráma főszereplőjévé válik.
Bródy Norbert hírlapíró-karikatúrája, Bajomi Nagy György vizesnyolcas szerelője megreked a sablonoknál. Major Melinda a másodhegedűs nőalak Lendvainé szerepében egy kicsit túl szép...
Ami az előadás látványvilágát illeti, a nagyszínháznál otthonosabb és célszerűbb stúdió amfiteátrum formája nem könnyíti meg a díszlettervező, Huszthy Edit munkáját. Az első felvonásbeli elvont tér inkább csak tetszetős, de a későbbiekben a repülőgépvázat idéző konstrukció némi teret ad a nézők fantáziájának. Nem éppen új ötlet, de most is működik a gép startjának láthatatlan látványa. Kár, hogy a jelenet dramaturgiai csúcspontján a rendező nem tud lemondani a mostanában elengedhetetlen, a színpadot a nézőtérrel azonos megpróbáltatásban részesítő gomolygó füstfelhőről. Kovalcsik Anikó jelmezei éppen olyanok, mint amilyennek az átlag újságolvasó és mozinéző képzeli a repülés úttörőinek és a repülőbemutató elegáns, nagyérdemű nézőinek öltözékét. Ennél azonban Karinthy hősei szebb és főként fantáziadúsabb ruhákat érdemeltek volna.
Mindent összevetve, mégis megkockáztatom, hogy a kísérlet - nemcsak Ember Sándoré, de a Nemzeti Színházé is - sikerült. A korántsem hibátlan előadás is azt igazolta, hogy eggyel több jelentős mű van a huszadik századi magyar drámatárban, mint ahogy azt, akár a színházi közvélemény is, számon tartotta.
Földes Anna
