Madách Kamara
Bernard-Marie Koltès: Roberto Zucco
Új Színház

A véletlen úgy hozta, hogy két egymást követõ este láttam Ascher Tamás Ionesco- és Vidnyánszky Attila Koltès-rendezését. Így önkéntelenül adódott az összevetés. Szembetûnõ volt, hogy a két rendezõ mennyire eltérõ színházi nyelven beszél.

A hűséges

Ascher - ha jól tudom - most negyedszer viszi színre Ionesco két egyfelvonásosát, A leckét és A kopasz énekesnőt. A perfekcionista hírében álló rendezőről az a legenda járja, hogy még az utolsó előadás után is ad instrukciót színészeinek, amikor a produkciót már leveszik a műsorról.

Az előzményekről nem könnyű szólni. Ascher főiskolai rendezéséről csak a Színházi Intézet sajtószemléjéből értesültem, amikor pedig sikerült Bécsbe kijutnom, az Akademietheaterben az általa rendezett Ionesco-darabok éppen nem voltak műsoron. Az első kaposvári bemutató és a Madách Kamarában látható mostani munkája közt pedig vagy tizenhét év telt el.

Dömötör András, Máté Gábor, Gálffi László, Kerekes Éva és Járó Zsuzsa | theater.hu fotó - Ilovszky Béla
A kaposvári bemutató részleteire már nem emlékszem. Utólag azonban úgy tűnik, nem lehet nagy különbség a két rendezés között. Akkor persze örültünk annak, hogy megint ledőlt egy tabu, most már Ionescót is játszani lehet Magyarországon. Igaz, egyelőre még csak az isten háta mögött, Kaposváron. De sejthető volt, hogy ezentúl a Ionesco-darabok is lekerülnek a tiltottak listájáról. Ehhez bizony az is kellett, hogy Aczél Györgyöt egy évvel korábban félreállítsák, kivegyék a kezéből a kultúrpolitika irányítását.

Végül azonban elég sokáig, a Nagy Fordulatig kellett várni a következő Ionesco-bemutatókra.

Nemhogy a föld nem rendült meg, a Ionesco-bemutatókat mondhatni közöny fogadta. Az igazság az, hogy nálunk a szélesebb közönség sem szereti az efféle, gondolkodásra késztető nem realista műveket. Ha nem realizmus, akkor legyen operett vagy színtiszta blődli.

Így aztán ma sem kis kérdés, milyen sikere lesz a Madách Kamarában, a Mácsai Pál vezette s a korábbitól eltérő utakra kanyarodó színházban a Ionesco-repríznek. Ez az, amit nem lehet előre tudni. Ha csak a rendezőn és a közreműködőkön múlna, sikert jósolhatnék. Ascher Tamás ugyanis valóban szinte tökéletesre csiszolta az előadást.

A Különórában Gálffi László színre lépésekor kellően alázatosnak, félszegnek, ügyetlennek, sőt ostobának mutatja a Tanárt, aki aztán fokozatosan mind magabiztosabbá, mind erőszakosabbá válik, hogy végül minden gátlását levetve, őrülten félelmetessé vagy inkább félelmetesen őrültté válva jusson el újra, mint megtudjuk, negyvenedszer a gyilkolás paroxizmusáig. Aztán Gálffi, szerepe szerint újabb fordulattal, remegő gyerekké lényegül át, aki tettétől megrémülve ijedten bújik gondozónője, házvezetőnője, ápolónője - Pogány Judit ölébe.

Öröm látni a kiváló Pogány Juditot, aki a néhány mondatra feltűnő Marie alakjának is képes súlyt adni, elhitetni, hogy Marie fontos szereplője a történteknek.

Járó Zsuzsa a Tanítvány szerepében kezdhetné talán egy fokkal magabiztosabban fellépését, hogy fokozódó összeomlásában erősebb legyen a kontraszt a mindinkább fölébe kerekedő Gálffi alakításával. Bár gondolom, Ascher addig nem nyugszik, míg ezt a libikóka játékot is hajszál pontosra nem állítja a következő előadásokra.

A kopasz énekesnőről, a másik egyfelvonásosról szólva még ennyi fenntartásom sincs. Minden pontosan olyan, amilyennek szerzője elképzelhette, és ahogy a komédia sok-sok éven át Párizsban, az Huchette színházban idegenforgalmi látványossággá vált. Ascher rendezése természetesen nem kópia, csak szellemében, rendezői felfogásában hűséges. Disszertációs téma lehetne a hasonlóságok és a különbségek regisztrálása, a nézőnek mindegy. Neki elég megnyugvás, hogy echte, azaz hamisítatlan Ionescót láthat a "Kismadách"-ban.

A díszlettervező, Ignjatovic Krisztina drawing roomja kellően angol és kopár, hogy megfeleljen egy angol nyelvkönyv sematikusan felvázolt nappalijának. Mr. Smithék - a Mácsai Pál szerepébe beugrott Máté Gábor és Kerekes Éva kellően angolnyelvkönyv-szereplők, akik ha valóban angolul is beszélhetnének, tökéletes BBC hitelességgel ejtenék ki a szavakat. A másik angol házaspár, Mr. és Mrs. Martinék, Dömötör András és Járó Zsuzsa ugyanolyan üresen buták és tökéletesen gondolattalanok, mint Smithék. A darab végén valóban teljes hiteleséggel szerepet is cserélhetnek Smithékkel.

A tűzoltóparancsnok - Gálffi László váratlan megjelenése és különösen Mary (Kiss Mari) hatásosan zaklatott betörése az angol polgárok otthonába, valamint a kopasz énekesnőre tett kínos utalás viszont azt jelzi, hogy vannak az életnek olyan mozzanatai, titkai, amelyeket csak némi erőfeszítés árán tudnak végül sikerrel a konvencionális üres csevely leplébe burkolni és a tudat alá szorítani. Ebben a darabban nem embert ölnek, nem a hullát kell elrejteni, hanem a valóságot.

Benedek Mari jelmezeinek tagadhatatlan érdeme, hogy észrevétlenül simulnak az előadás világába. Ezek is pont olyanok, amilyeneknek lenniük kell. Ettől azonban még lehetnének szemrevalóbbak.

Tulajdonképpen egyetlen fenntartásom lehet Ascher Tamás rendezését méltatva, hogy éppen olyan lett, mint ahogy előre elképzeltem. Csakhogy azt is mérlegelni kell, hogy a produkció nem elsősorban nekem, se nem a szakmának, hanem annak a rokonszenves fiatal, vagy már nem annyira fiatal közönségnek szól, amely még sohasem látta, láthatta színpadon Ionesco e két, klasszikussá nemesedett kis remekét.

Erre mondják: a csecsemőknek minden vicc új. És szerencsére mindig jönnek, érkeznek az újabb csecsemők. Mégis megkockáztatnám azt a megjegyzést, hogy bizonyára akadna még néhány, Magyarországon elő nem adott Ionesco-dráma, amely közvetlenül szól a mi jelenünkről is. Hűtlenül

Bernard-Marie Koltčs darabját, a Roberto Zuccót vagy tizenegy éve már színpadra állította a Katona József Színházban egy belga rendező. Akkorát bukott vele, mint ide Lacháza. A kritikusok a Színházi Intézet dokumentumainak tanúsága szerint az egy Karsai Györgyöt kivéve magát a darabot is kikérték maguknak. MGP-nek a bemutató alkalom arra, hogy a sikerei csúcsán járó Katona megrekedéséről beszéljen, Koltai Tamás morális felháborodásának ad hangot, amiért egy olyan darabot tűznek műsorra, amelyben egy sorozatgyilkost glorifikálnak. Neki is rohan a "külföldi kritikusok filozófiai nyafogásainak". "Kijelentem, hogy nem érdekel a bűnügyi rovatból a Napba emelkedő gyilkos." Nota bene Peter Stein értelmezte valahogy így a darabot a berlini Schaubühne színpadán.

 

Annak idején én sem szerettem az előadást. Aggályaimra Zsámbéki Gábor azt válaszolta, hogy a belga Dezoteux ahelyett, hogy megpróbálta volna értelmezni és előadni a darabot, nekiállt bűvészkedni, aminek következtében végül is a darab paródiája került színre.

Az értelmezés nehézsége valóban abban rejlik, hogy a címszereplő, Roberto Zucco a darabban megöli apját, anyját, szeretőjét, egy fiatal fiút és egy korábban nem ismert, először látott rendőrnyomozót - minden érthető ok nélkül. Koltčs meg sem kísérli, hogy az indokolatlan gyilkosságokra valami magyarázatot adjon. Pedig megtehetné, hiszen a darab alapjául szolgáló rendőri hírben Zucco az őrültekházából szökött elmebeteg. Koltčs azonban még ezt a kézenfekvő motivációt is elhagyja. Az ölés indokai nyilvánvalóan nem érdekelték.

Akkor miről van szó? Ezúttal magát a szerzőt nem lehetett megkérdezni, mert a darab párizsi ősbemutatója előtt meghalt.

De hát tudjuk, minden valamirevaló művet többféleképpen lehet értelmezni.

Az én értelmezésemben egy posztmodern szemléletű neorealista stációdrámával van dolgunk. Az ábrázolt világ egészében abszurd, vad, értelmetlen erőszak hatja át. Itt nem működnek az oksági kapcsolatok. Egyetlen miértre sincs válasz. Ezért nem tudjuk meg, hogy a kedves, szeretetre méltó, szelíd ifjú miért gyilkol, a fiatal lány miért szeret bele Zuccóba és adja neki szüzességét, az elegáns hölgy miért nem fordul szembe a fiát megölő megvadult őrülttel, és így szaporíthatnánk tovább a kérdéseket. Ha nem tudnánk, hogy ezeket a kérdéseket nem lehet feltenni. A posztmodern szemléletet nem érdeklik a miértek, az író is csak egy látleletet kíván adni egy francia város - Párizs marginalizálódott polgárairól, embereiről. Szerintem a dráma kulcsjelenete a metróban eltévedt öregúr Zuccónak előadott monológja, amelyben elmondja, hogy a kiürült folyosók labirintusában bolyongva, hogyan fedezte fel, mennyire más, mennyivel ijesztőbb, rémségesebb a világ, a látszólagos normalitás mögött rejlő abszurditás, mint ahogy azt a dolgok valóságáról mit sem tudva, korábban hitte, amikor a földalattin megszokott útvonalán közlekedett naponta.

Vidnyánszky Attilát is izgathatta a kihívás, a dráma megfejtése, érvényes interpretációja. De ha jól értelmeztem a látottakat, a beregszászi rendező sem tesz kísérletet bármiféle pszichologizáló magyarázat keresésére. Illúziótlanul bemutatja a környező világot. Ebben a történetben Zucco az egyes stációkat, jeleneteket összekötő figura, de ugyanakkor a kiismerhetetlen végzet szerepét is betölti. A dráma valóban szánandó, tragikus figurái az egyes stációk központi alakjai - az áldozatok.

A rendező eltekint a darab neorealista modorától. Az alapszínhely egy fotólaboratórium, amelyben állandóan kattog a gép, készülnek a pillanatfelvételek, egy-egy szituáció kimerevített képe. Az előhívott, még nedves fotók a falon száradnak, majd megszáradva leperegnek a falról, már semmire sem kellenek. (Díszlet és jelmez: Alekszandr Belozub.)

Az előadás tempóját, ritmusát a teljes hangerőre kapcsolt, fülsiketítő zene, az üstdobok, pozaunok, az üvöltő ének diktálja. Bizonyára voltak pianók, sőt csendek is, de az emberben ez a hangosság maradt meg. Zavaróan lassúnak és elnyújtottnak is tűntek egyes jelenetek, amelyek egy-egy idilli pillanatot rögzítve nem igazodtak ehhez a tempóhoz. A második részben a megkívánt feszültséget a vad hangerő már nem is bírta végig fenntartani.

Örvendetes volt viszont a színészvezetés biztonsága. A szereplők közt a társulat korábban nemegyszer fáradtnak tűnő idősebb színészei régi fényükben csillogtak. Még ha a darab csak egy-egy jelenetre korlátozta is megmutatkozásuk lehetőségét. Annál dicséretesebb, hogy a rendelkezésükre álló kis időben is élő, teljes figurákat tudtak teremteni.

Az elismerés az egész társulatot megilleti, de hogy legalább a főbb szerepeket alakító színészek neve ne maradjon említetlen, hadd soroljam fel őket, a színlap sorrendjében: Bánsági Ildikó, Botos Éva, Huszár Zsolt, Dengyel Iván, Nagy Mari, Nagy Zoltán, Takács Katalin, Jankovics Péter, Bubik István, Gosztonyi János, Falvay Klári valamint Hirtling István.

Trill Zsolt és Takács Katalin | Fotó: Pyszny László
Vidnyánszky kedvelt színészéről, Trill Zsoltról mégis hosszabban kell szólnom, hiszen az előadás legnehezebb színészi terheit ő hordozza a vállán. Ha ő botlik, bukik az egész. De állja a nehéz próbát. Egyfelől el tudja hitetni, hogy kedves, ártatlan szépfiú, akibe beleszerethetnek a lányok, aki tehetetlenségében, gyámoltalanságában a védelmükre is szorul a nehézfiúkkal szemben. Láthatatlan, áttetsző ember, olyan, mint mindenki más, egy a tömegből. Másrészt azonban elfogadjuk tekintetének elborulását, amikor egyszerre csak, minden látható előzmény nélkül gyilkossá vedlik, és ölni készül. Az persze már rendezői gondolat, hogy amikor végez magával, és aláugrik a magasból, nem marad belőle más, csak egy üres emberábra, egy krétarajz. Egy jel.

Vidnyánszky minden kétséget kizáróan az egyik legjelesebbike azoknak a néhány éve színre lépett fiatal rendezőknek, akik anyanyelvi szinten beszélik a modern európai színház mindenfajta realista stílussal szakító nyelvét.

Az új nyelv nem feltétlenül jelent minőséget, franciául lehet egyaránt okosakat és ostobaságokat mondani. Örvendetes azonban hogy ez az új gárda - legalábbis egyelőre - még izgalmas, friss gondolatokkal és szokatlan formákkal tudja a modern színház ínyenceit meglepni.

Más kérdés, mennyire érti ezt az új nyelvet a színházainkat látogató, a jegyekért teljes árat fizető közönség.

Mihályi Gábor

 

NKA csak logo egyszines

1