A vadkörte hagyásfa. A favágók, a pásztorok, akik hajdanában az erdõt-mezõt járták, becsülték, a múlt ezredévig nem is vágták ki, noha a gyümölcse nem vonzó ennivaló. Ha már földre hullt, akkor lehet csak megkóstolni, s mivel meglehetõsen fanyar, valódi éhség kell a megevéséhez. Mégis évszázadokig élhetett. Hagyták, hogy ez a haszontalan növény réten-dombon távolságot jelezzen. Erõtõl duzzadó ágait égre és körbenyújtja. Nem enged a szél formálásának. Áll méltósággal, akár egy katedrális. Hitet hirdet. Hirdeti az emberléptéken túli rügyfakadást, s hogy a fény simogatására virágba kell borulni, teremni kell. S ha a jeges szelek megfosztanak minden levéltõl, várni kell az életet õrizve az új tavaszig.

Hogy a sorsát még meddig őrizheti, nem tudni. Az ostobaság és a haszonvágy mindent elpusztít. Egy vadkörtefát azonban még biztosan nem. Ezt fejszével, fűrésszel nem kurtítják. Ez az egy Nádas Péter háza mellett áll. Ez az, amelyben télen ablakából gyönyörködik, amely alatt ülve pihen és ihletet merít. Egymásra találtak, a vadkörtefa és az ember. Így lettek egymás kifejezői.
A Mai Manó Ház II. emeleti kiállítótermeiben Nádas Péter képsorozata ugyanazt a fát mutatja, ugyanabból a nézőpontból napról napra. Változás csupán annyi, amennyit az idő múlása kikényszerít. Gyönyörű az erős törzs, a belőle sokfelé ágazó karok, a télen csupaszak, de nyárra szemérmesen a lombkorona mögé bújók. Hadd érvényesüljenek a virágok, a levelek. A fa háborítatlanul kiteljesedett szépsége minden évszakban méltóságteli és lenyűgöző. Így ír a szerző. "A vadkörtének a termékenység a végzete. Nyári felhőszakadások után, mikor a növények több nedvességet nem képesek már befogadni, a gyümölcsök súlyától olykor megroppannak és leszakadnak a fák vezérágai. A lombkoronák e nyári balesetektől megbomlanak, sérülékenyekké válnak, ám tépett, egyre viharvertebb állapotukban is több évszázadon át kitartanak. A mi hatalmas vadkörtefánk megőrizte szabályos koronáját. Arboles excelsae, ahogy az erdészeti szaknyelv mondaná, a fajta kivételes példánya." (Nádas Péter: Egy vadkörtefa. Kiállítás. Magyar Fotográfusok Háza, Mai Manó Ház)

Mai Manó fényképei

Strelisky fotografálta Zita királynét, s a "felsőbb" körökhöz tartozókat, legyenek az arisztokráciához, a polgársághoz tartozók, vagy dívák. Ő készített felvételt a pályája csúcsán álló Fedák Sáriról. Mai Manó, úgy is, mint császári és királyi, a felső közép és a középosztály fotográfusa volt. A legnagyobb mesterektől tanult és 1878-ban már műtermet nyitott. Két évtized kellett, hogy egy házat építtessen a fotográfiának, napfényműtermekkel, igazi korcsodákkal. Palotát faburkolatú előtérrel, a várószoba üvegablakát Róth Miksa festette. Így vált ünnepivé a tér, mert a fényképezkedés akkor nem egy egyszerű program volt, hanem hosszú távra szóló esemény. Megörökíttette magát a ligeti fotográfussal a szabadságos katona és a szabadnapos tejesasszony. Az arisztokrácia portréfestőktől rendelt magáról képet, a jobb módú polgár pedig a fotográfustól. Minél magasabban érezte magát a társadalmi ranglistán, annál jobb nevű fotográfustól. Felvette legszebb ruháját, megcsináltatta leggyönyörűbb frizuráját, mert az így megörökített pillanat az örökkévalóságnak szólt. Ünnepi volt a pillanat és ehhez megfelelő ünnepi körülményeket teremtett a fotográfus, Mai Manó. A majd száz évvel ezelőtt e falak között készült felvételeket láthatta a kiállítás látogatója. Nagyon sok a gyermekkép. A fotográfus ennek a műfajnak volt specialistája. Megcsodálhatjuk a megbarnult papíron is részlet- és érzelemgazdag képeket. Az életmű nagy része - gondos kezek fáradozása nyomán - fönnmaradt. De nemcsak a képek tartoznak ehhez az életműhöz, hanem a HÁZ is, amely majolikadíszes külsejével a Nagymező utca éke, a falai között pedig - elsősorban Kincses Károly ügyszeretetének köszönhetően - újra otthonra talált a fotográfia. Kiállítótermek sora, könyvtár, kiadványok és folyóiratok szolgálják a szakmát. Mai Manó nem csak a fotografálásnak volt kiemelkedő tehetségű mestere. Elnöke volt a Fényképészek Asztaltársaságának 1896-ban, amivé többek között Klösz György, Erdélyi Mór, Divald Károly, Kozmata Ferenc, Strelisky Sándor választotta. Ebben az évben 800 koronás millenniumi alapítványt létesít a Fényképészek Szövetkezete számára, amit a továbbiakban is szubvencionál, évente négyszáz koronával. Közéleti buzgalommal szorgalmazza a Magyar Fényképészek Országos Szövetségének megalakulását. Ez megtörténik 1905-ben. 1906-ban pedig főszerkesztője a Fény című fényképészeti szaklapnak, amelyet öt évig, haláláig szerkesztett. Megismerésre méltó gazdag életművet hagyott hátra.
Az Ab Ovo kiadó ez alkalomból kivételesen szép, gazdag képanyagú, igényes kötetet jelentetett meg a munkásságról, Nádas Péter beköszöntő szavaival. Kincses Károly Mai Manó életművét ismerteti lelkesedéssel, hozzáértéssel és alapossággal. (Kincses Károly-Nádas Péter: Mai Manó fotográfiái, Ab Ovo Kiadó, 2003.)

Színes magyar

Agfa filmre fényképeztek, nem másra. Miket? A múlt század első felének hétköznapi jeleneteit. A politika (amely ma szuszogni sem enged) nem érződik. A történelem is csak annyira, amennyire ki lehet rekeszteni. Nem a veszteséget, a hiányt, a megfosztottságot, hanem valami kedélyeset vezetnek elénk, nézhető, érzéseket kifejező arcokat, létezésre alkalmatos környezetet. Egy képen aranyhalas medence fölé hajolnak a srácok, a másikon idős pár karol egymásba egy gangon, arcukon mosoly. Pobjeda a 71-es úton, a háttérben Szigligettel. (A látványtól szívem szorul, talán én szedtem pipacsot a mellékúton. Mára a fasor fele kivágva.) Egy másik képen levélhordók munka közben. Tekerőgordonos csángó cigányasszony. Egy kisfiú mosolyog a felvevőgépre óriási tányérsapkában. Babits Mihály nyaralt Olaszországban. Itt az emlék. A színházi felvételek közül láthatjuk Uray Tivadart Hamletként, Dayka Margitot és Páger Antalt a Háry János jelmezeiben. Bajor Gizi ül elegánsan, fején kalap, ölében kutya. Frontra induló katonák, lövedék sebezte házak, felbontott utcakő, tankok csöve és mégis. Valami különös derű lengi körül ezeket a képeket. A halálon, szörnyűségen győzedelmeskedő derűé. Hrabal és Menzel világlátása. Szeretteink és hétköznapjaink.
A fekete-fehér dramatizál, a színes, különösen ez a fakulóban levő Agfa mindent megszelídít. A fotósok: Gink, Angelo, Dulovits, s a többiek is, ezt a szelíd világot vezetik elő. Ezt a kedélyeset, ezt az otthonosat, ezt a lakhatót. Jó létezni benne, újra érezni a valaha voltat, történeteket, amelyek eleink történetei, érzései, hangulatai. (Színes Magyar - fotókiállítás a Néprajzi Múzeumban)

Műanyag NDK

Többek között, igen, az a kivehető ajtós. Jó lenne kacagni a látványon. Mai szemmel esetlen formájú a teáskészlet, kempingfelszerelés, villanyborotva. A kiállítás őrzésével (?), a galéria irányításával (?) megbízott fiatalemberek a mindenféle szempontból kívül és felül állók magabiztosságával viszonyulnak a látnivalóhoz és a látogatókhoz. Talán igazuk van. Mindezeket túlnőtte a kor. Mosolyogtató a vasfüggönyözött Kelet komfortja. Így, kiszakítva saját idejéből. Akkor? Akkor a gazdagság, a kényelem, a jobb és szebb élet, a majdani jövő megtestesítői. Hogy tőlünk nyugatra, számunkra megfizethetetlen áron, tartósabb anyagból, tartósabb tárgyak készültek? Kit érdekelt! Nekünk is volt! Tudjuk, "kicsit savanyúbb, kicsit sárgább" - de a miénk! A háziasszony élete könnyült, no és időt takarított, de ami a legvonzóbb volt, hogy ha utánajárással, ha évekig tartó várakozással (pl. Trabant), ha pult alól is, de előbb-utóbb hozzá lehetett jutni ezekhez a dolgokhoz. Tegnap még nem volt, ma már van. Minden kenyérpirító, merülőforraló az eszme propagandistája. S azt az érzést sugallta, szép az élet, a jövő kecsegtető. Az ifjabb korosztály bámulhatja, nézhet rá, akár a szakócára. (NDK design - Centrális Galéria)

Goldoni-kiállítás

A Piccolo Teatro vendégszereplése jó alkalom volt arra, hogy előkerüljenek a Nemzeti Színház archívumából azok a dokumentumok, amelyek a korábbi honi Goldoni-előadásokat idézték. Míg a kamarateremben a sajtótájékoztatón az Európai Unió angol delegáltja arról beszélt, hogy milyen jó lesz nekünk, ha majd megismerkedhetünk a nyugati kultúrával, rendezgették fönn a képeket és plakátokat, jelmezeket. A régi Nemzeti Színházban 1838-ban játszottak először Goldonit. A mintegy hatezer előadásból négyezer volt opera, melyek többsége az olasz zeneművészetet dicséri. A kiállítás képein, a fotókon, plakátokon, színlapokon az olasz szerzők darabjai idéződtek. Százhetven év története. Kár, hogy csak pár napig láthatta a közönség. Az új Nemzeti Színház első emeletén kitűnőek a fényviszonyok. A színházlátogató közönség pedig kifejezetten örül, ha ilyesmiket lát. (Goldoni magyar színpadokon - Nemzeti Színház)

15 éves az Óbudai Társaskör

A tizenkettedik évfolyamában rendszeresen megjelenő Criticai Lapok - a lelki rokonság okán - hadd köszöntse a tizenöt éves Óbudai Társaskört. Az Óbudai Társaskör hajdanán művelődési ház volt Óbudán, amikor még működtek ilyen jellegű intézmények az országban. Már a Zichy-kastély romos szárnyában is tudott valami olyasmit, amit a jobb anyagi és tárgyi feltételek között működő intézmények nem: igényes műsorokkal, koncertekkel, irodalmi estekkel teremtett a kortárs képzőművészeknek izgalmas bemutatóhelyet. Amikor másfél évtizede új helyszínre költöztek, tartalmas programokkal hamar belakták a felújított régi épületet. A kisebb termekben otthonra leltek kulturális közösségek, próbahelyet talált itt a Liszt Ferenc Kamarazenekar. Kapott szereplési lehetőséget sok-sok fiatal és idősebb. Voltak itt operamesék a költő Baranyi Ferenc szerkesztésében. A hangversenyprogramok gyakori műsorvezetője a televízióból "kikopott" Czigány György. Nyaranta az épület ölelte macskaköves udvarra, a hatalmas vadgesztenyefák alá színpadot varázsolnak, és ebben a meghitt hangulatban kamaradarabokat élvezhet a közönség. Valószínűleg ők is kevés pénzből gazdálkodnak, a látogatóik sem a leggazdagabbak, de nem adják alább a színvonalat.
A legértékesebb kultúrát közvetítik. Annak adnak otthont. Dr. Merényi Judit vezeti az intézményt. Köszönet érte.

JÓZSA ÁGNES