Titokzatos darab, pazar elõadás. Az 1965-ben született monumentális költõi játék elsõ látásra szinte megoldhatatlan feladványok elé állítja a színre vivõket. A Weöres-dráma sokfelé indázó epizodikus szerkezete, nemes veretû költõi dikciója, amely egyszersmind a szereplõk karakterének is integráns része, s amely bakugrásos, dupla fenekû játékokkal, bújócskázó humorral és iróniával is alaposan megtûzdeli a produkciót, igencsak megnehezíti a játékosok dolgát. Az eredeti terjedelmében hat-nyolc órányi játékidõt felölelõ drámai textus radikális dramaturgiai-rendezõi beavatkozást követel meg az interpretátoroktól.

A költői képzelőerő filozofikus-mitologikus drámai passzusainak lerövidítése vagy elhagyása a játszhatóság és dinamizmus oltárán elkövetett fájdalmas áldozatot jelenthet a társulatnak. Az eredetileg Octopus avagy Szent György és a Sárkány históriája címet viselő opus a honi drámai hagyomány ama vonulatába illeszkedik, mint a kanonizált nagy magyar klasszikusok, a Csongor és Tünde, Az ember tragédiája: a költői erudíció és a világmindenséget ostromló filozófiai látomás szinte szétfeszítik a játék konvencionális színpadi kereteit, a nyelv rétegzettsége, mitologikus képeket, áthallásokat és távoli reminiszcenciákat görgető képzuhataga pedig alaposan megnehezítik és a textus ismerete nélkül szinte lehetetlenné teszik a befogadást. Weöres Sándor színjátéka filozofikus ihletettségű világdráma (színpadi előképei közül talán a Csongor említendő legelébb), amelynek hatásmechanizmusa egyaránt épít szakrális és profán elemekre, az éteri szépségre és tisztaságra valamint a nyers, földközeli és érzéki hatásokra. Az elnyomó és megfoghatatlan hatalom természetrajza, a közemberben megszülető félelem anatómiája a dráma megírása idején, a hatvanas évek közepén politikai áthallásokra is alkalmat adhatott - nem is került színre a dráma egészen 1972-ig, amikor is Zsámbéki Gábor Kaposváron megrendezte a darabot. (A Katona műsorfüzetében, Inganga nagymonológja és Weöres bevezetője mellett korabeli fotográfia idézi az egykori kaposvári olvasópróbát: elnézve a szemüveges fiatal rendező és az öltönyös-nyakkendős költő arcképét, eljátszom a gondolattal: vajon mit tudunk a három évtizeddel korábbi szituáció valódi történéseiről? Vajon hogyan csusszant át a rebellis színdarab agitprop. osztályok és megyei bizottságok szűrőin, vajon miféle trend röpíthette a sokáig marginalizált szerző tragikomédiáját a legális színházi nyilvánosságba? Vajon a huszonkilenc éves Zsámbékinak "mindössze" a nagy magyar provinciális slamperájjal avagy egyéb hatalmasságokkal is meg kellett küzdenie a bemutató tájékán? Az Octopust író zseniális költő az 56 utáni konszolidáció második hulláma [értsd: a börtönnyitások] után két évvel költői mesévé, a belülről megismert távoli Kelet titokzatos jeleit és filozófiáját is drámai költeménnyé komponálva írta meg művét az évről évre szűzlányt faló, láthatatlan szörnyeteg s a méla, tisztán becsületes Szent György csatájáról. Egy biztos: a darab nem kevés fejtörésre adhatott okot a hatalom birtokosainak, s amivel a hivatal nem boldogult, azt szívesen süllyesztette páncélszekrények mélyére.)

Egy 1983-as beszélgetésben a szemérmesen rejtőzködő költő arról beszélt Radnóti Zsuzsának, hogy "az Octopus tele van olyan mondatokkal, amik első hallásra nem is érthetőek, a cselekménye olyan bonyolult, hogy előadásban elvész, csak az tudja követni, aki már olvasta... Én azt hiszem, hogy az Octopust színházi szempontból nagyon túlkomponáltam, terjedelme is akkora, hogy ha kihagyás nélkül játszanák, akkor 7-8 óra hosszat is eltartana, ennyit a közönség nem tud végigülni... dramaturgiai szempontból nézve teljesen elhibázott darab. Viszont olvasmányként, azt hiszem, lehet vele együtt lélegezni, úgyhogy én az Octopust szívesen vállalom könyvdrámaként, mint Gesamtkunstwerkként, amihez hát nemcsak a költő kell, hanem a megfelelő rendező, megfelelő színészek, színésznők, a gyakorlott és a közönségnek kedvező effektusok, mivel erre a költő alig képes, egyrészt hiányzik a megfelelő tapasztalat, másrészt mert költészetet akar írni és nem drámát. Vagyis elsősorban költészetet és legfeljebb másodsorban drámát." (Radnóti Zsuzsa: Cselekvés-nosztalgia, Magvető, 1985, 232-240. o.)

Zsámbéki Gábor huszonkilenc évvel az egykori kaposvári ősbemutató után vizionárius, költői és színészi erőben roppant gazdag, robusztus előadást rendezett a Katonában. A nézők egy része a színpad hátsó részén kialakított nézőtéren foglal helyet, körülüli a játékteret, amely cirkuszi porondként, ókori agóraként s valamiféle virtuális-vizionárius térként és mozgékony szcenikai elemként funkcionál a játékban. A porondot tengerkék homok borítja, a sárkányölő Szent György dobbantására a játék vége felé a sík, ovális tér felbillen, s apró műanyag szemcsék milliói peregnek alá lassacskán a semmibe, úgy, hogy kilátszik alóluk az áttetsző padozat. Szép és gazdag színpadi metafora: lepereg a homok, mint a múló, porladó idő, s látni engedi, milyen talapzatra épült a városállam. Minden valóságos és mégis minden művi a silenei udvarban és hadszíntéren, az azúrkék aréna fölé madzaggal körbetekercselt fémhálós mellvédfolyosó tekergőzik csigavonalban, valahova a semmibe, tagolván a teret és a szereplők mozgását.

Zsámbéki pontosan és biztos rendezői arányérzékkel bontja ki a darab mélyén meghúzódó költői-metafizikai dichotómiát: a rejtegetett, elhallgatott titkok cselekvő erővé válását s a valódi tetteket, cselekvéseket körbeindázó mitikus holdudvart, a szabad szájúan nyers játékok, vad rítusok pazar színpadi költészetét. A tavaszünnep érzéki tombolása, a leigázottakban élő félelem nyüszítő rettenete, az emberáldozat s az érzéki szenvedély egzisztenciális határhelyzetei, a város józan polgári hétköznapjainak életképei, a testvérszerelem gyönyörűséges-perverz-fájdalmas rítusai meg Giorgio lovag tradícióba ágyazott nemessége sokszínűen villódzó, nagy erejű képekben rajzolódnak ki a Katona Octopus-víziójában. De Zsámbéki nemcsak az igen szerteágazó játék feszes ívének, pergő ritmusának megteremtésében remekel, hanem a hatalmas színészgárda mozgatásában, egységes ensemble-munkájának megteremtésében is. Ritkán látni ennyi erőteljes színészi alakítást egy produkcióban magyar színpadon, mint most a Katonában. Mironnak, a Sárkány főpapjának és földi képviselőjének szerepében Haumann Péter igazi drámát él át és mutat be előttünk: süveges-koronás despotaként képes elhitetni a halálra szánt Isbellel, hogy méltó arája lesz Drindrinnek: bár a lány már nem szűz, tisztán és érintetlenül mehet az ostoba, dicső halálba. Haumann Mironja ádáz színlelő és furmányosan hithű zsarnok: szemében könny csillog, mikor kéjvágyó júdáscsókjával halálba taszítja a szépséges hercegnőt. Bertalan Ágnes (Isbel) az éteri tisztaság és a fellobbanó, lebírhatatlan vágyak között hánykolódó leányzót formázza meg érzékenyen: hamvas női testben álmodó gyermeklelket, aki rácsodálkozik az élet érzéki valóságára. Féltestvérével, Lauróval közös szerelmi jelenete az előadás egyik legszebb és legsugallatosabb jelenete, testeik úgy egyesülnek, hogy a hófehér ruhás Isbel hercegnő szeretkezés közben álomszerűen lebeg a fiú fölött: Zsámbéki a titok metafizikáját és a fizikai aktus nyers, pőre rítusát emeli vizuális költészetté. Nagy Ervin Zöld Hercege (Lauro) szenvedélyes és csapongó, próbálgatja magát, lánykarokból lánykarokba zuhan, miközben tudatosan is átéli a bűnös testvérszerelem félelmetes gyönyörét: "Becsaptál, megnőttél, hitvány vacak - kell, hogy véges-végig csókoljalak" - vallja meg Isbelnek, miközben mi meg tudva tudjuk, két gyerekember kóstolgatja itt ártatlanul bűnbeesve önmaga és a másik testét.

Weöres darabja koncentrikus körökből építkezik: mind mélyebbre és mélyebbre száll alá a játék az égi és földi poklok rejtelmeiben. Mozgalmas utcaképek, a tavaszünnep rituális tombolása, egy-egy szereplő előragyogó arca: sokszólamú és színesen csillámló vízióvá olvad össze a szereplők játéka. Bán János kocsmáros-hajós Batrachja a rezsimeket túlélő alkalmazkodás művésze: amerről fúj a szél, arra hajlik. Hajbókoló, keménykedő, eltartott nyájassága, szolgálatkésznek mutatkozó ádáz rámenőssége mögül a hatalmi széljárásoktól ide-oda dobált kereskedő kisemberportréja rajzolódik elő, aki lehetőleg nem akar nagyon rosszul járni. Lukáts Andor fürge lábú és még fürgébb észjárású férfiú az álnyomorék béna és Drinus rhétor szerepében: villámgyorsan cikkan tova, amint Szent György kirugdossa béna gúzsából; hamar s könnyedén tanul bele a túlélési manipulátor pöffeszkedő szerepkörébe. Csákányi Eszter alázattal, humorral, finom iróniába ágyazott vehemenciával adja a sokadszor rá osztott hibbant, gyengeelméjű és tomboló érzéseit, érzéki vágyait szabadjára engedő nőt: Uttaganga királykisasszonya - akitől mindent elvettek magukat épnek hazudó erősek - remekbe szabott, groteszkül élveteg figura. A nép, az istenadta nép meg ott hullámzik a hatalmi megszállottak, a józan eszelősök és az elszánt tömegboldogítók körül: Fullajtár Andrea "macska Nellája" villogó szemű, öntudatos fekete cigánylány, aki az udvari élet ízeit ízlelgeti, Bodnár Erika viharverten strapabíró, kajánkodó piaci kofa, Tóth Zoltán akkurátus polgára a dolgokat nevén nevező népfi. A játék végén az ötös hatalmi tanácsból kiválik a cinikusan arcpirító demagóg, Bardanes (Rába Roland) s a nép, az istenadta valósággal cumizza az ő zengzetes szövegét. Vagy ha nem, hát az új despota letuszkolja mindannyiuk torkán az egyedül üdvözítő ideológiát. Lengyel Ferenc Cannidas királya habókos, szédelgő, mámorosan szétesett uralkodóba oltott nagyra nőtt gyerek, aki anyuci szoknyája alá bújna legszívesebben, Fekete Ernő a nemes és csodatévő Giorgio lovag egy tömbből faragott elszántságát, ábrándos együgyűségét mutatja föl érzékletesen, Varga Zoltán Siriója egy szilárdnak hitt eszmerendszer acélos keménységét testesíti meg erővel, míg Dévai Balázs Kék Fiúja a mindenkit elvarázsoló ünnep eleven jelképe. A katonák: Elek Ferenc, Kocsis Gergely és Szabó Győző vadak és egykedvűek, míg az élénk, színes leplekbe öltöztetett (jelmeztervező: Szakács Györgyi), a sárkánynak szánt áldozati lányok - a virgonc és leitatottan öklendező Barbara (Pelsőczy Réka), a morc Sirio felkínálkozásától visszahőkölő szépséges Cynthia (Ónodi Eszter), a varázsénekeket elringatóan dúdoló Lydia (Kiss Eszter) - légiesek, tünékenyek, lebbenők. S persze élesen és erőteljesen zeng a színpompás kórusban Törőcsik Mari Inganga királynőjének varázslatos hangja, e kimunkált, szikár, s a leghalkabb jelenetekben is kristálytisztán hangzó, nézőbarát szólam. Alakoskodás nélküli, a legelemibb és legegyszerűbb hatásokkal operáló alakítás Törőcsiké: egy szeszélyesen bölcs matróna önvizsgálata, szembenézése szereppel, személyiséggel és a botrányos halállal.

Zsámbéki sodró erejű előadását nézve újra meg újra lenyűgöz a költői textus ereje, titokzatossága, gazdagsága: a nyelvi és filozófiai rétegek mögül újabb és újabb rétegek bukkannak elő. A vizionárius dráma játékos, költői nyelvébe kódoltan ott lüktet szinte az egész magyar történelem. Zsámbéki és az újabb korszakának csúcsformáját mutató Katona most egyszer s mindenkorra beemelték a magyar színházi folytonosságba e megkerülhetetlen színművet.

Kovács Dezső

 

NKA csak logo egyszines

1