Szolnoki Szigligeti Színház

Mint sokan tudják, Háy Gyula volt az elsõ magyarországi dramaturgosztály osztályfõnöke a Színmûvészeti Fõiskolán. Tanítványai, ha összegyûlnek, még ma is emlegetik aranyköpéseit, s tréfás-komoly tanításait. Egyik legtöbbször idézett mondatát már én is megtanultam: "Jegyezzék meg kérem: a dramaturg az a pelikánmadár, aki önnön vérével táplálja mások gyermekeit."

Saját vérrel nevelt saját gyermekét, a Luxemburgi Zsigmondról szóló hatásos drámát jó hetven évvel ezelőtt láthatta színpadon a szerző, méghozzá Németországban. Lett is belőle skandalum, hiszen egy kefebajszú megélhetési politikus már régóta kaffogott a közelben, útban a trón felé. Nyolc év múlva, 1946-ban, az ősbemutatót követő hazai premier sem ment simán. Most, a megváltozott világban, az egyházi vezetők érezték szentségtörésnek XXIII. János pápa blaszfémiával fölérő ábrázolását.

Szó mi szó, nem ártatlan opus ez. Mennyivel jobban értjük most, mint húsz évvel ezelőtt, hogy a kiváló képességű, ám kissé "laza" belső berendezésű Zsigmondnak muszáj trónon maradnia, mert semmi máshoz nem ért. Ehhez se úgy igazán, de a veszély érzete meg a hatalom szeretete föl tudja kavarni annyira, hogy evickélve-kalimpálva "vajat köpüljön a tejből", ha már beléesett, s így megmeneküljön a fulladástól. Mekkora pillanatokat tudott építeni ebből az anyagból Ádám Ottó, s milyen jó volt Zsigmond szerepében Huszti Péter! Vele voltunk elfoglalva. Most meg a "játékos" politikus figuráját nézzük meredten: valahonnan ismerős...

Háy, a dramaturgia professzora nem bírt felülemelkedni saját világutálatán, mely mélységben és intenzitásban azért meg sem közelíti például a kátrányillatú ghelderode-i undort. Háy osztályoz, mindenki kap egy "fülest" vagy egy barackot, legyen az pápa, császár, vagy a mulatságossá váló, hős lelkű Husz János maga. Nehéz hőst választanunk. Az egymáson elcsúszó jelenetekből, a nem is mindig következetes szerepekből muszáj lenne egy legalább ma érvényes darabot ácsolnia a színre vivőknek. Kísérlet történik rá.

Az előadás dramaturgja Matuz János, zeneszerzője Selmeczi György, rendezője Csiszár Imre. A dobogókból, nehéz asztalokból és székekből, s a Jézus Krisztus Szupersztár-filmből ismert állványzatból álló díszlet Szlávik István munkája. (Egyébként mintha egy másik most futó szolnoki produkció egyik hangsúlyos széke is megjelenne a színen. ) Az egyszerű, s mégis dekoratív ruhák Szakács Györgyit dicsérik.

A rendezés a kezdésre koncentrál, az első jelenetet nagyon fogja, aztán lazít a szorításon, s a második rész közepétől fogva egyre jobban kiereszti kezéből az előadást. Szinte bohóctréfa feszességű a kezdő borotvás antré: a sikerületlen parókás, hisztisen fölpörgött Zsigmond fenyegetőzni jött nagyurakkal szemben nyer a nyílt színen csatát. Pimaszul éles elmével vitatkozik velük, miközben az ijedt borbély reményvesztetten próbálja őt megborotválni. Mihályfi Balázs Zsigmondja jól bírja szusszal a terjedelmes jelenetet. Mozgásai kiszámítottak, de lendületesek és hitelesek, ellentétben a rendezői instrukciót teljesítő, ritmust vesztő nagyúri asztaldöntögetéssel. Mihályfi később sem okoz csalódást. De túlságosan is gyors reakciói azt éreztetik, ebben az emberben ennyi van, s ami van, azt most mind fölhasználja. Vajon ez koncepció? Ez is lehet érvényes vélemény Zsigmondról, de a közönség számára azért élvezetesebb a most kitalált válasz, mert abban az emberben még ott marad az ígéret, eljövendő helyzetekre. Ez a Zsigmond a maga hihetetlen keljfeljancsiságával nyűgöz le. De mivel keveset gondolkodik, nem szórakoztat annyira, mintha módunk lenne őt és megnyilvánuló szellemi képességeit hárítva méltányolni. (Minden dramaturgiai figyelem ellenére egy suta szerzői mondat benne maradt a szövegben: "Nekem, aki Szent István koronáját viseli..." - mondja Zsigmond. Ez magyarul úgy hangozna: ...viselem! Hogy lehet, hogy senki nem javítja?)

Andorai Péter kissé fáradt pápa. Rátóti Zoltán Husz János szerepében láthatóan problémázik: vajon idézőjelben van ő vagy zárójelben? A körülötte repkedő Létay Dóra szinte "csápol" elragadtatásában Husz lényéért és eszméiért rajongva, de a prágai kirándulás állványos tablójában őt is jégre viszi szerző és rendező. Addigra tudniillik megszűnik minden mozgásterv és minden magyarázható indulat. Bolyongó fények vánszorognak a füstből meredő állványokon, színházi cipők sarka kopog a deszkán. Ha legalább néha csikordulna valami törmelék zaja, nem lenne ennyire felemás a játék. Nem lehet tudni, ki megy és hova megy a homályban.

A Selmeczi György által választott vagy szerzett éteri muzsika már a pápa kontra császár zsinati "meccsére" készülők jelenete alatt elgondolkodtatott: mintha elcserélték volna a szalagot, s egy másik előadás kísérőzenéje hallatszana időnként. Mintha nem tisztázódott volna kellő időben, milyen színpadi pillanatban is hangzanak föl ezek a motívumok.

A kisebb szerepek gazdái a még mindig hosszú darab ráncaiba süllyednek. Vida Pétert persze nem lehet feledni, már csak "ahzért" sem, mert általa az áldott emlékezetű Feleki Kamill jelenik meg - attól tartok, akarva - Habsburg Frigyes osztrák herceg képében. Pedig az egy "másik operett...".

A 2001-es Vidéki Színházak Találkozója, melynek keretében az előbb felidézett szolnoki előadást is láthattuk, kétségkívül nemes elszánásból és jó ízléssel készült műsorfüzetet mondhat magáénak. Kékesi Kun Árpád válogatta a régi képeslapokat, többé-kevésbé indokolhatóan kiválasztott rajzokat és idézeteket illesztett egy-egy produkcióhoz, s a túloldalon a szerzőtől a rendezőig felsorolja az előadások létrehozóit.

Jellegzetes példája ez a dekoratív füzet egyfajta elméleti nárcizmusnak. Annak a dokumentuma, hogy mennyire nem számít a színész ebben a korban és ebben a körben. De ki merné megkérdezni, hogy miért nem élő vagy örökkön élő színészek arca díszíti egy színházi fesztivál méregdrága reprezentációs kiadványát? Vagy van egy olyan is? Hol van?

Hol a színész arca? Mindenféle igazgatók és vezetők emlegetik könnyek között, hogy a színésznek csak a jelen van, s hogy Őt nem fogja vigasztalni az utókor csodálata. Hol van akkor a színész neve? A televíziók minden színháziak megszégyenítésére általában név nélkül, szereplőlisták nélkül lökik elénk a felvételeket. Még a rádióújság sem ad felvilágosítást az előadás létrehozóiról. A Pesti Műsor az elmúlt évben kiirtotta, "leírta" a tervezőket, épp csak a rendezők nevét közli. Az írók most kezdenek hozzászokni ahhoz, amihez szegény fordítók évek óta hozzászoktak: az ő nevük se számít.

Legalább a színész arca és neve lenne fontos! Nem az ő dolga, hogy magáért kiálljon. Mielőtt még több arcot és nevet törölnek ki felelőtlen kezek az utókorra maradó dokumentumokból, lépnie kellene valakinek. Talán a Szövetségnek?

Gabnai Katalin

Az írás a Thália színházi vendégjáték alapján készült.

 

NKA csak logo egyszines

1