Kecskeméti Katona József Színház

Kazanyban egy tisztes polgárcsalád fia (apja orvos) jogot tanul, de jön a forradalom, s õ boldogan fölhagy tanulmányaival: újságírónak áll, majd Rosztovban színésznek, s amikor társulata Pétervárra teszi át mûködését, 1924-ben velük tart. A vállalkozás szép: ott akar lenni, ahol a történelmet csinálják, mindez azonban kevés a megélhetéshez. Jevgenyij Svarc ekkor egy ifjúsági könyvkiadónál kezd dolgozni, mesekönyvet ír, csatlakozik az Oberiu körhöz (Objegyinyenyije Realnovo Iszkuszsztvo - Reális Mûvészet Egyesülése), amely a futuristák és a XVIII. századi orosz szatirikusok hagyományait kívánja egyesíteni. Kiemelkedõ jelentõséget tulajdonítanak az álomnak és a gyermeki infantilizmusnak a valóság új ábrázolásában.

A csoportot 1930-ban feloszlatták, mert működését államellenesnek minősítette a sztálini kultúrpolitika, ám hatásuk az orosz abszurd-groteszk törekvéseiben tovább élt. Svarc teljesen bezárkózik a meseirodalomba, de tehetségét, társadalmi események iránti affinitását nem tudja magából kiirtani. Meséi, báb- és színdarabjai hiába mondanak el ismert orosz népmesei motívumokat, vagy akár Andersen-meséket is, mindig kilátszik a kora valóságáról mondott kritikája. A következmények egyértelműek: vagy be sem mutatják őket, vagy a premier után nyomban leveszik a műsorról (Az árnyék), még akkor is, ha a szerző minden fórumon megesküszik, hogy a zsarnokság elleni szavait az antifasizmus vezette. Csak Sztálin halála után, az 1954-ben megtartott szovjet írókongresszuson emelnek szót művei visszatértéért. 1956-ban végre megjelenik drámáinak első kiadása, de a szerző már nem sokáig örülhet az idők kedvező változásának: 1958 januárjában, 61 éves korában meghal. A későn jött rehabilitáció nem volt ugyan haszontalan - Svarcot játszották Szovjetunió-szerte, több NDK-beli színházban, nálunk is láthatta a közönség Az árnyékot a Vígszínházban, A sárkányt több vidéki társulat betanulásában, sajnos azonban vagy mesedarabnak rendezték, vagy politikai parabolának, csak annak nem, aminek az Oberiu művészközösség szánta: realista álomnak.

Makranczi Zalán, Horváth Erika, Mészáros Tamás és Sirkó László

Mindezt nyilván tudta a művelt rendező hírében álló Bodolay Géza is, amikor a kecskeméti társulattal most megrendezte Svarc ritkán játszott Andersen-átköltését, A király meztelent. A darab három mesét igazít egymás után: A kiskondást, A borsóhercegnőt, és A császár új ruháját. Svarc szerint a történetek egymás fölé épülő példázatok arról, hogyan lehet a zsarnokság eszén csalafintasággal, ihletettséggel, a hatalom önhittségének fokozásával túljárni. Bodolayt nem foglalkoztatta az emelkedő mesespirál esélye, beérte annyival, hogy mindháromszor csúfosan lelepleződik a hatalom. Azaz dehogy lepleződik le! Már a nézőtéren kommandósok fogadják a publikumot, a színpadon fegyveresek garázdálkodnak, az udvar népe bakacsinban jár, s teljesen érthetetlen, hogy a kiskondást miért nem likvidálják már az első megnyikkanásakor. Ott, ahol sejtetés van (azaz: volt!) a szövegkönyvben, most nyílt megmutatás található. Ott, ahol a mese kedvessége mögül vicsorgott elő a hatalom, most nincsen mese, csak dirr-durr puskatűz. Ott, ahol a tiszta látású ártatlanság mondja ki, hogy a király meztelen, most egy gyerek elszólja magát, s még belegondolni is rossz, mi lesz a családjával Vorkután. Ennyi katona, kommandós, testőr és titkos ügynök között igazán nem számít, hogy visel-e ruhát a király, vagy sem.

Ez a "nyílt" beszéd megfosztja a nézőt a felfedezés örömétől, a szókimondás gyönyörétől, attól, hogy a báránybőr alól kivillanó lólábat maga fedezze föl. Itt lóláb van minden takarás nélkül. A rendező úgy találta, hogy a diadalt csak fokozhatja, ha a király és udvaroncai nyilvánvaló idióták, a királylány kezére pályázó Henrik-kiskondás meg félelem nélküli mókamester. Hogy ez egészen nyilvánvaló legyen, szerteszabdalta Svarc szövegét és megtűzdelte mindenféle ötletekkel. Nem lévén a mesének tétje - az ugyanis, hogy a hatalom lelepleződjék -, a cselekmény az egyik ötletpetárdától a másik fölröppenéséig mozog, majd ismétlődik. Az előadás közepe táján már elemi dramaturgiai követelményekre kell gondolnunk: a jellemek kibontakozására, drámai kifejletre, fordulópontra, és isten bocsássa meg, de még arra is, hogy mit akartak itten nekünk elmondani. De ezekre a kívánalmakra nem érkezik válasz, csak csiklandozni akarnak minket, jaj, legyünk már vidámak; de amikor tizedszer kiclizik a talpam, aztán a tokám, akkor elmegy a kedvem az egész viháncolástól, csak az erőlködést érzem a színház részéről, és a szégyent a magaméról, hogy minek vagyok nézve, ha már ennyire becsülnek csak.

A rendezői direkt beszéd következménye a nehézkesen használható díszlet is (Mira János munkája): vaslétrán másztak le a szereplők a játékmedencébe, de többnyire nem azon át mentek el a színről, ha például siettek. A filozófiai komolyság kedvéért (vagy ki tudja miért) többnyire fekete ruhát viseltek a szereplők, mi mást, ha egyszer zsarnokság van, de a vaslétrán lemászó fekete miniruhás dámák látványa nem eszmei magasságokra engedett rálátást, hanem ijesztő cipótérdekre. (Jelmeztervező: Jánoskúti Márta.) Legtöbb örömmel a zenebetétek szolgáltak, jóllehet Grieg, Brahms aligha ilyen halhatatlanságra gondolt.

Mégis az a legsajnálatosabb, hogy Jevgenyij Svarc rehabilitálása még várat magára.

Berkes Erzsébet

Az írás a Thália színházi vendégjáték alapján készült.