Szkéné Színház

Az utóbbi évadok legértékesebb produkcióit - Népi rablét, Kórház - Bakony, A sehova kapuja - még a Picaro és a Szkéné közös produkciójaként jegyezte a mûsorfüzet, de az idei új premiert, az Öl, butít címût már csak a szerzõ-rendezõ társulatának elõadásaként. Nem ok nélkül. Pintér Béla neve márkát jelez az alternatív magyar színjátszásban. Olyan vállalkozásokat, amelyek a színjátszás eszközeivel korunk valóságának lényeges vonásait próbálják föltárni. Nyilván próbálják mások is, némelyek teljes sikerrel, mint korábban Felhõfi-Kiss László is, de termékenyebben, huzamosabban, mint Pintér - nem. Nyilván több kedvezõ körülmény is közrejátszik ebben - tehetséges színészek, áldozatkész szponzorok -, ám a produkció létrehozásának középpontjában mégiscsak az kell álljon, aki a közös mondandót átlátja és ki is hozza a résztvevõk munkájából.

Pintér Béla ezúttal egy alkoholista delíriumos vízióit jeleníti meg. Felületesebb szemlélő nem is lát mást, mint mulattató-riadalmas vergődést: hogyan próbál hősünk halálfélelemmel terhes szorongásaiból szabadulni, megfogadva, hogy ezentúl egy csepp alkoholt, de még egy üveg sört sem enged le a gigáján. De jön a másnapos katzenjammer, s mit tehet? Penicillin helyett szolgál a Kinizsi Világos. Beteljesül a régi antialkoholista intelem: az alkohol öl, butít és - minden jel szerint hamarosan - nyomorba dönt. Ezen a végkifejleten lehet röhögni vagy zokogni, már aszerint, hogy az alkoholizálást bocsánatosnak vagy rettenetes bűnnek gondoljuk.

Ha az előadás csak ennyiről szólna, akkor se mutatna kevésre. Ám Pintér Béláéknál ennél lényegesen többről van szó. Bepiált hősünk rémlátásai ugyanis nem épülhetnek másból, mint amit józan állapotában az érzékei felfognak. Az alkoholos állapot csak abban játszik közre, hogy a látott, hallott, megélt elemeket önkényes rendben kapcsolja egymáshoz szétrongyolódott elméje. A kulcsért átkopogó szomszéd katolikus püspöki ornátusban jelenik meg, a szomszédasszony mozlim csadorban, míg ebadta fiacskájuk ortodox sameszként. Az Esti mese jóságos Sünmalackája odaadó szerelmesként próbálja detoxikálni hősünket, csakhogy a megátalkodott piás inkább csábító tündérek karjaiba veti magát, mire azok nyomban strichelő hölgyekké változnak, védelmező stricijükkel a háttérben. Szerencsére azonban jön Starsky és Hutch, a jól ismert két tévéhős. De emberünk nem okul, Sünmalacka hiába kecsegteti a közös boldogsággal - csak azért is ráiszik. És lőn teljes a vég: koporsó, temetés, gyászoló barátok, halotti tor. Pufognak a közhelyek, csendülnek a halott emlékére megemelt poharak, dől a pia, dana, toccsannak a "rókabőrök". Ugyanaz a kép, mint játékkezdetkor. Mi mást tehetne a jóságos élettárs - a mesebeli sünire hajazó fehérnép, mint hogy életmentő seritallal kínálja.

De tehetne-é másként?

A néző, ha nem feledkezett egészen bele a piáshistóriába, arra kell gondoljon: az alkohol nem ok, hanem következmény. A világ valós és virtuálisan létező dolgai között eligazodni képtelen ember szorongó kínkeservében nyúl az agyzsibbasztó flaskák, fiolák, ampullák után. Így legalább van rá magyarázat, hogy miért kusza a világ, illetve miért hülye ő. Ha tiszta elmével kéne átlátnia élete és a világ folyását, akkor a nagy semmi tudatától kéne megbolondulnia. A világot igazgató rend hiányától. Saját élete értelmetlenségétől. Az áldott serital megajándékoz a vallásbéke illúziójával. Tündérekké varázsolja a lotyókat. Belebutít a tévéfilmek mámorába, hogy mellettünk állnak a győztesek. Sőt, még azt is elhiteti, miközben az önsajnálat hullámain ringat, hogy koporsónk felett hűséges barátaink zokognak és nem a szesztestvérek. No persze: jön a másnap. A dolgok helyükre csúsznak. Rettenetes a kiábrándulás. Elviselhetetlen a másnaposság. Ez ellen viszont van orvosság! Nem szabad kijózanodni. Sört neki!

Pintér Béla és a színjátszók egyike sem mondja, mégis arra kell gondolnunk, hogy az ember az élet kilátástalanságától kezd inni, aztán már nem is hagyhatja abba, mert a kilátások semmitől sem javulnak. Sőt! Így telik el az egyetlen lehetőség ideje, hogy változtassunk a valóságon. Hogy nyomot hagyjunk magunk után a világban. Hogy azok legyünk, akik lehettünk volna.

Az ember jól kiröhögi magát, aztán csak arra tud gondolni, hogy végtelenül komor előadást látott. A remény elvesztéséről mutattak képet, és nevetgélései miatt visszamenőleg zavarba jön. A helyzet tényleg reménytelen. De nem rossz. Csak akkor, ha rágondolunk. Hát szokjunk le erről is. Más színházakban már épületes példával szolgálnak.

Nyilván az elvonási tünetek következményei miatt ajánlom mégis, hogy az illúzióvesztést becsülők a Szkénét válasszák. A Pintér Béla-társulat botrányosnak tartja, hogy így élünk, és amikor ezt a szemünkbe mondják, azt hozzák tudomásunkra, hogy jogunk és reményünk a tartalmas élet. Az embert - egyszer, régen - arra találták ki.

Berkes Erzsébet

 

NKA csak logo egyszines

1