Kaposvári Csiky Gergely Színház

Tessék megmondani, tényleg nincs más út? Philadelphia? És ... oda kell elmennem? Jó, szívesen, csak... Jól nevelt, aranyos, kicsit túl sokat aggodalmaskodó fiú ez a Gar O’Donnel. Sõt, Dányi Krisztián megformálásában még szimpatikus is. Nem tragikus hõs. A darab elsõ pillanatában intonálja a slágert, azaz dehogy: énekli, dúdolja, beleordítja a fülünkbe, szuggerál és bátorítgatja magát: "Philadelphia! Nincs más út..." És végigviszi a játékot. Ilyen ez a darab. Dányi olyan evidens módon játssza a családban, családi vállalkozásban elnyomorodott ír fiatalembert, hogy ismét, századszor is azt érezzük, Írország itt van bennünk, Közép-Európában, a szívünk közepében. Ám nincs egyedül. Mondhatni sosincs egyedül. Ebben a kisrealista világban vele együtt, tõle elválaszthatatlanul létezik jobbik énje, lelki mása, akit a szereplõk nem látnak, de mi nézõk állandó kontaktusban állunk vele. Elmondja, ki miben sáros, mit akar valójában mondani, s ki mit tesz akkor, amikor éppen nem azt mondja, amit szeretne... Kérdez, zavarba hoz. Nekünk kommentálja az eseményeket. Elbûvölõ, ahogy a realizmus és álombeli stilizáció keveredik a figurában. Elbûvölõ az a furcsa, Puck-szerû "belsõ gyermek", akit Nagy Zsolt állít színpadra. Már az is abszurd állítás, hogy a színpadra állítja, ugyanis az örökmozgó figura lételeme, hogy a nehézkedés törvényeivel nem törõdve hol a mennyezeten jelenik meg, hol felülrõl lefelé közlekedik, átmegy a falon, elõbújik a tükörbõl és beszél. Intenzíven él, olyan, mint a színész által játszott figurák legtöbbször: tágra nyílt szemû, okos és gonosz. Pontosabban okoskodó és gonoszkodó, bár alapvetõen lírai: sírásra és agresszióra ingerlõ tündérfi, aki ennek a jól nevelt és még vágyaiban is visszametszett Gar gyereknek egyfajta égi mása.

Friel darabjában nincsenek közhelyek, illetve: miket beszélek, csakis közhelyes helyzetek vannak, s ezekből mégis olyasmit tud kihozni, felcsillantani, ami a közhelynek épp az ellentéte. A fiatal rendező, Léner András legnagyobb érdeme, hogy ezt a paradoxont kezelni tudja, és engedi lebegni a dolgokat, mosolyogni a nézőt. Pontos lélek- és társadalomrajzzal mutat be egy fiút, aki szeretne lázadni, s akinek "megadatik", mondjuk inkább "ölébe hullik" a kitörés lehetősége. Szemben sok tízezernyi ír és nem ír kortársával, ő nemcsak elmehet az álmok városába, Philadelphiába, hanem onnan még hívják, kapacitálják is. Másik - kényeztető - családot kínálnak neki az itteni "ír" ridegtartás helyett, azt, amiről álmodni is alig merne, annyira más, mint ami otthon körülveszi.

Szula László és Dányi Krisztián

A darab "felütéssel" kezdődik: "Nincs más út!" Megvan a repülőjegye, másnap indulnia kell, minden el van intézve! Vagy mégsem? A feszültség arra épül, hogy ellent tud-e állni a maradás kísértésének. Az ír történeteket manapság szeretjük, mert keserédes felhangjukkal nem engednek elandalodást és kizárják a hősies (ál)pátoszt. Vagy - éppen az utóíz miatt - nem émelyítő a melodráma giccse sem, a rezignáció pedig nem könnyfacsaró. Az ír történetmesélés az elidegenítő technikák legkellemesebbike. Hiszen akárhogy dönt Gar, a történet giccses megoldása ADOTT. Ha hősként utazik el, azért, ha meg itthon marad,... na nem, erről jobb nem is beszélni! Mégis mindvégig benne van a pakliban, retteg a néző - félti és szánja hősét. Nem akarja, hogy feladja harcát. És ez előtt a kedves gyerekember előtt felvonulnak a lehetőségek. Mi lehet belőle itt? És ott, odakint? Valljuk be, Philadelphia nem pálya - legalábbis amit itt a kaposváriak mutatnak belőle. Nem pálya, de nincs más út. Remek epizodisták riasztják el főhősünket az "ott"-tól. Nem közhely figura a néger (Kelemen József) és az öregedő-örökifjú csicsergésével elviselhetetlen nagynéni, Lizzy (Csonka Ibolya). A kaposvári színjátszás nagy korszakát idéző magasiskola ez a két epizód. A kegyetlen karikatúra és a könnyfacsaró érzelmesség (önsajnáló) végletei-lehetőségei között nagyszerűen egyensúlyozik az "itt" elviselhetetlenségét reprezentáló apa (Szula László). Márton Eszter pedig, bár jóval fiatalabb a cselédlány írott figurájánál, az általam látott alakításainak legjobbjával örvendeztet meg. Léner András remekül ráérez arra, amit legjobban tudnak színészei, és a társulat egésze. A maga lírai szélsőségeit állítja mércéül mindenki elé. Tartás, méltóság és erkölcsi megalapozottság jellemzi ezt a produkciót. Nincs semmi blöff és semmi olcsó megoldás. Emberszabású és szerethető, bár az ír sors elkeserítő, majdnem annyira elkeserítő, mint a magyar, s mi mégis itt ülünk a Merlinben, és tudunk (végig) mosolyogni, sőt nevetni is, tiszta szívvel, ártatlan szemmel és teli szájjal néha. "Nincs más út!" Fogadjuk el a sláger tanulságát. S nyugodtan feltehetjük, ugyanúgy, ahogy, ha jó színházban vagyunk, mindig az igazi, autentikus kérdést. Mi kik vagyunk? Hol élünk? Philadelphiában? Vagy mi is oda készülünk? Hiszen, nincs más út!

Z. SZ. Z.