MU Színház

Ropogósan friss táncbemutató a MU-ban és alig vagyunk néhányan a nézõtéren. A rokonok lelkesek, de "kívülrõl" alig látni nézõt. Szomorú, hogy így indul útnak egy tehetséges produkció.

A játéktér puritán fekete. A kezdőkép táncosai, Fejes Ádám és Kádár Péter szárnyuk szegett madarakként gubbasztanak kijelölt fényterükben. Testüket rugalmas, mégis szoros kötelek béklyózzák. Először apró, finom, majd egyre nagyobb szárnycsapásokkal szabadulnának el helyükről. Ritmikusan ismétlődnek próbálkozásaik: mintha két sas akarna a földtől eloldódni. Szinte hallani a szárnyak suhogását.

Szólhatna akár az egész előadás erről a két makacs madárról, de Fejes Ádám több irányba indul, különféle képeket, próbálkozásokat helyez egymás mellé. Egy nő (Jónás Nikoletta) és két férfi: tág a variációk köre. Egyensúly és diszharmónia egyszerre jeleníthető meg.

A táncosok mind bő, lenvászon nadrágot viselnek (kosztüm: Fazekas Szilvia). Próbaruhának is látszhat. Az egymást kereső, egymástól elváló, egymással együttrepülő madarak történetei egy intenzív próbafolyamat részeinek látszanak. Ha a táncosok egyikének nincs jelenése, a színpad szélén ül, pihen, figyel, mint egy próbán. A próbahelyzetet emeli át a koreográfus az előadásba. Így szabadabb lehet, csaponghat. Folyton ritmust válthat, újra és újra elővehet figurákat, indoklás nélkül irányt módosíthat, semmi sem köti. A néző fejében, ha akarja, mégis kirajzolódhat egy történet, vagy egyszerűen csak élvezi a tánc hömpölygő hullámzását.

Változatossága, csapongása ellenére az előadás mégis két pólus között ing. Látjuk a test gúzsba kötött vergődését, majd pedig a látszólagos szabadság széles, terjeszkedő mozdulatait. A tánc stílusa számomra a madarak képe mellé a víz áramlását, ömlését, csorgását is idézi. Észrevétlenül folynak egymásba a különféle figurák, természetesen, mintha másképp nem is lehetne. Minden pillanatban az történik, aminek az adott helyzetben történnie kell: nem igazán próba hát ez, inkább a végeredmény egyfajta áttekintése.

A pulzáló, intenzív, magával ragadó táncot hasonlóan zaklatott zene (Kunert Péter, Márton Péter) kíséri. Népies hangzás, komolyzene és motorzúgást idéző elektronikus hangok egyaránt összetevői. Különféle élethelyzeteket, környezeteket, hangulatokat jeleznek. A szaggatottság a színpadkép rendező elve is: játék a fénnyel. Változatos formációk fényből. Kis karikák a padlón, fénypontok, fénykörök, fekvő fénytestek. A tánc átlépendő határai.

Nyilván a véletlen műve, de idézeteket is találtam a produkcióban. A próbába ez is belefér és pontosan kijelöli azt a kört, amit a koreográfus fontosnak tart. Az apró, vergődő szárnymozgások a Mandarint hozzák a képbe (koreográfus: Horváth Csaba); a lobogó nadrágok, széles lábmozdulatok mintha Frenákot idéznék (talán a Lakoma című előadását?); végül a kicsi, takarékos, többször ismétlődő mozgássorok, amikor a kitárulkozás problémájáról, a kifejezés nehézségéről van szó, a Codát (koreográfus: Kovács Gerzson Péter) juttatják eszembe. Lehet, akaratlanul idéz Fejes, vagy pusztán magam akartam ráismerni mindarra, ami az utóbbi idők táncelőadásaiból fontosnak látszott. Mindegy is. Ezek az apró idézetek (ha azok egyáltalán) szervesen simulnak az előadás szövetébe.

A képek sorozata az értelmezések sorozatát hívja elő. Lehet madárfilm is sasokról, olajjal áztatott szegett szárnyúakról, turbékoló galambokról vagy fészekért birkózókról. Az elrepülés és a helyben maradás bonyolultságáról. De lehet persze egészen más is a film,* és ettől remek ez az előadás, hogy elringat, felráz, mesél, aztán elkanyarodik: nem hagy nyugodni.

Sőregi Melinda

 

NKA csak logo egyszines

1