Halász Péter egy jelenség. Egy intézmény. Miként Jeles András is. Másmilyen, de az. Mindkettejük színházi múltja immár legenda. Halász egykori szamizdat színháza, a lakásszínház, vagy Jeles Monteverdi Birkózóköre fogalom. Magánzókként, jobbára a Katona József Színházban illetve Halász az Új Színházban is alkalmi rendezõként mûködvén izgalmas, az adott társulat szempontjából is értékes és fontos elõadásokat hoztak létre, termékenyítõen hatva a befogadó közegre. Együtt elképzelni õket, egy fedél alatt nehéz, de nem lehetetlen. Hogy megérdemelnek egy mûhelyt, ahol elképzeléseiket megvalósíthatják, nem kétséges. Kételyt legfeljebb az ébreszthetett az emberben a Kálvária téri Városi Színház alapításáról hallván, hogy vajon mennyire lesz kedve, türelme e két öntörvényû mûvésznek a folyamatos mûködés biztosításához, a színház "üzemeltetéséhez".

A megnyitó e dilemmát csak megerősítette. A két naposra tervezett nonstop program a vártnál is picit lazábban indult, de végül is ez egy "imázs"-hirdető alkalommal elfogadható, ha az adott imázs éppen a lazaságról, a kötöttségek, a szigorú formák, az üzemszerű működés tagadásáról szól. A programnak valójában nem volt határozott kezdete és talán vége sem (azt én már nem bírtam kivárni), Halász egy idő után felsétálva a nézőtérről a színpadra elkezdett az addiginál kicsit hangosabban beszélni, kicsit mintha megszólította volna az egybegyűlteket (meglepően kevesen voltunk a dolog horderejéhez képest), de nem nagyon, nem kötelező jelleggel, megmutogatta a színházat, az alig meglelt nyugvópont után megint jövés-menés támadt, aztán a kerületi önkormányzat képviselője is megjelent a helyhez s az alkalomhoz illő szerelésben, farmerban-pulóverben-edzőcipőben, hogy néhány tisztelet- és szeretetteljes szóval hivatalosan is megnyissa a Városi Színházat. Aztán kiment, és Halász tovább beszélt, morfondírozott, megszólította a közönséget, az kötetlenül válaszolt - a legfiatalabbakon kívül mindenki tudta, hogy hol van, különösebb elfogódottság nélkül reagált tehát -, polémiába, majd egy elméletbe bonyolódott, beszélt, beszélt a liberális és a konzervatív szemlélet különbségéről, különösebb intellektuális mélységek nélkül, de szellemesen és találóan, ahogy általában szokott, aztán egy hívást kezdeményezett Amerikába, kihangosítva a beszélgetést, amiből csak annyi volt pontosan érthető, hogy a családja egy tagjától kérdezősködik hogyléte felől, a helyi állapotokról. Néhány héttel voltunk a szeptemberi amerikai terrortámadás után. És akkor lassan az ember megértette, hogy már jó ideje egy előadás részese, hogy belesodródott egy produkcióba, amely az esetlegesség, az ad hoc jelleg látszata ellenére rafináltan megkomponált, picit megdöbbentő, inkább az érzelmekre, semmint az intellektusra ható, de nem alantasan manipuláló. Amiben működött persze a Halász-féle irónia is, az eldobható narancssárga borotvákkal, amelyekkel a férfitársadalom jelenlévő képviselői demonstrálhatták a világ folyásának alakításában bebizonyosodott csődjüket némi szőrzet azonnali eltávolításával.

...és a társulat

Aztán kis lötyörgés után Halász elkezdett beszélni egy emberről, akinek immár kultusza van Amerikában, Henry Dargerről, de itt már előkészületek történtek, érezhető volt a produkció jelleg, mikrofonállvány, vetítő, két gyerek szöveggel a kézben, és elkezdődött egy TIT-előadásba oltott performance (ahogy valaki találóan fogalmazott) erről a most éppen zseninek tartott műtőssegédről, akinek halála után fedezték fel több tízezer oldalas írását s a hozzá festett képeit, illusztrációit, a könyv mintha egy gyerektársadalomról szólna, az ott dúló háborúságról - a szemelvényeket olvasó gyerekek szövegmondását elég nehéz volt követni -, iszonyú kegyetlenségekről, öldöklésről, döbbenetes erejű, gyerekrajzokra emlékeztető vetített képekkel a háttérben, és egyszer csak az ember megint azon kapta magát (pontosabban Halászt), hogy nem egy esetlegesen választott témájú ismeretterjesztő előadáson ül - amit eredetileg színházba készülvén, kikér magának -, hanem abban a gondolatkörben mozog, amiben korábban, csak most Halász egy másik aspektusból "húzta csőbe". Nem állítom, hogy nem kell türelem az efféle hatásmechanizmus működésének elfogadásához, de Halász színházához (legalábbis az utóbbi években, amióta ismerem), mintha hozzátartozna, hogy az ember toleranciaszintjét, tűréshatárát is provokálja. Aztán megint lötyögés, evés-ivás, várakozás, aztán bemutattattak végre a színészek, a csapat, akikkel oly titokzatosan dolgoztak hosszú hónapok óta, aztán kis csalódás, amikor kiderült, hogy a következő, önálló címmel beharangozott produkció tulajdonképpen a "főműsor" próbája, csiszolása még. Aki akarja, nézheti, aki nem, nem. Az efféle szabadsággal azonban nehéz mit kezdeni, ahhoz túl sok az idő még a Sliccig, hogy ellötyögje az ember, ahhoz viszont túl kevés, hogy valami értelmeset csináljon. (Mivel egy idő után rájöttem, hogy a 48 órás program azt jelenti, az első napi ismétlődik meg gyakorlatilag másnap, kis eltéréssel, a Hermina mezőt kihagytam, hogy majd holnap, aztán a holnapból nem lett semmi, de ez egy másik történet.) Szóval az ember egyszer csak azt érezte, hogy azért itt nem nagyon érdekel senkit ő, az ő ideje. Hogy a lazaság némi nemtörődömséggel párosul. Az egyszer aztán mégiscsak elkezdődött Slicc mindenesetre már-már hagyományos szerkezetű, három felvonásos előadás, amelynek csak részben sikerült megvalósítania az eredeti célkitűzést, nevezetesen hogy a viccek mélyére ás. Helyenként valóban bizarr, kegyetlen vonatkozásait mutatja meg azoknak a kis csattanós etűdöknek, amiken oly jókat röhögünk, bele sem gondolva, hogy min nevetünk valójában (némileg a Henry Darger-művek színei, hangjai szólalnak meg itt is, újabb koherenciára utaló jelként a programfolyam szerkezetét tekintve), jobbára azonban nem több az előadás a poénok szellemes kidolgozásánál.

Halász Péter...

Úgy tűnik, nemcsak Halász tett jót azoknak a professzionális társulatoknak, ahol korábban dolgozott, nemcsak ő hatott felszabadítóan a színészek kreativitására, de Halász produkcióinak is jót tett az a szakmai tudás, felkészültség, kondíció, amivel a Katona vagy az Új Színház színészei rendelkeznek.

A megnyitás nem sikeredett harsányra, zajosra, s a folytatás sem az. A Városi Színház egyelőre nem nevezhető repertoárszínháznak - feltehetően nem is akar az lenni, bár nem baj, ha a közönségre is számít. Csend van a Kálvária téren - mint hallom, a szó szoros értelmében is, a lakók protestálása miatt -, de készülnek az új munkák, Jeles próbál, Halász majd újságszínházat csinál, ami annak idején a Kamrában igencsak bevált. Remélhetőleg itt is így lesz. Meglátjuk. Megnézzük.

Szűcs Katalin