Kaposvári Csiky Gergely Színház

Az alapvetõen vizuális elterveltségû, voltaképp bölcseleti szinten is a fény természetét - s vele együtt az árny mivoltát - vizsgáló és érzékeltetõ elõadás tengelyében az a kép áll, mely variációk révén ismétli is önmagát: a jellegzetesen plasztikai posztolásban, kihívóan pózoló címszereplõ óriásira nõtt árnya vetül a hátsó vászonfalra, hogy - egyszerre a képzelgés és a valóság látványnyelvén - megjelenítse a Don Juan által láb alól eltett Parancsnok hatalmas kõszobrát. Ezt a jelbeszédet felfoghatjuk úgy is - és ezzel sem Molière dramaturgiailag kissé likacsos remekmû-eredetijének, sem Babarczy László kaposvári rendezésének legfontosabb gondolatától nem rugaszkodunk el -, hogy Don Juan a saját maga tönkretevõje, elpusztítója, gyilkosa, aki a monumentális önsorsrontással egyben fel is állítja a szobrát, megteremti az utókor képzeteiben élõ imázst: a semmitõl vissza nem rettenõ, gátlástalan nõhódítóét, nõfalóét. Tanácsos azonban ezt az értelmezést erre-arra némiképp elmozdítanunk, hiszen Babarczy is elmozdítja mind a formát, mind a tartalmat. Ráütésszerû fényváltással az árny leszakad az emberrõl - Don Juanról -, s a most már nem egybeesõ, csak ikerítetten rímelõ körvonalak innensõ és túlsó partra osztják a realitás és transzcendencia terét: a "semmibõl" már valóban az áldozat (tehát valaki másnak a szoborárnya) intézi számonkérõ szavait a bûnöshöz. E bûnös, a fõalak pedig korántsem csak a szerelmi hazudozás és a házasságszédelgés latra, hanem a mindenen átgázoló, mono- és "ego"-mán önzésé, a szolidaritást, szeretetet nem ismerõ életvezetésé; sõt, nem egyszerûen vétkes, de áldozat is, akinek - végtelen magányossággá üresedõ eszeveszett szabadságvágya folytán - nincs maradása a földön. A Don Juan-i különleges kreatúra mint bukó angyal hullik a rangja, zengõ szavai és (árny)formátuma által arctalanul "megistenített", konkrét nagysággal, jelentõséggel azonban nem bíró Parancsnok után. Hogy a megölt ember hová került az örökkévalóságban, az szinte mellékes - Don Juant technikailag is hangsúlyozottan pokoli szcénával küldi, talán nem a pokolba: a mélybe a rendezés.

Sok árnyhoz, sok árnyékhoz sok fény is kell. Megalkotott és uralt fény. Színházi fény. S ami a fényeket és az árnyékokat illeti, abban Babarczy - mintha csak a színpadi elektronikus festészet tanulmányait, a színésztestek felületkezelésének próbáját, a díszlet színvilágának és anyagának tesztjét akarta volna elvégezni - remekel. A Don Juant játszó Anger Zsolt napimádó, félmeztelen teste issza és ontja a sugarakat. Luciferi a korpusz, démoni, de tele luxszal. Fényelnyelő fényhozó. Cselényi Nóra jelmeztervező adhat rá bármilyen színű ruhát - ad persze elegáns, vakító fehéreket, tartózkodóbb világosakat is -, ez a fekete archetípus, ez a mély hangrendű férfi, ez az önmagában éjszakázó hontalan mindig fényben játszik, mert a létértelmezés hazardőrjeként mindig a fénnyel játszik. Szabadság, szerelem, e kettő kell neki, csak külön-külön, mert - tudja jól, s jól tudja - együtt a kettő képtelenség. Alighanem képtelenség volt mindig, és főleg képtelenség a létvágta azon közegében - nevezzük ezt a kelepcét időtlenné tágított jelennek -, amelyben a kaposvári produkció főfigurája (és csak ő) száguldozik és vegetál. Az Anger Zsolt játszotta Don Juan olyan környezetben - és az Eörsi István és Merényi Anna által meghúzott-formázott olyan szövegben - találja magát, amely a kor- és a társadalomkritikának szinte egyáltalán nem kedvez: a szociológiai bennelét is csupán az ontologizálás síkján tárható fel. Petri György fordítása, mely lendületével, színeivel, modernizmusaival ismét beválik, rávall a költő-tolmácsolóra mint filozófusra és mint társadalomfogyasztóra is, így hát a teremtés és társadalom bírálata számára is alkalmas lehetne a dallama és a nyelvtana; a Babarczy koncepciójában felmagasló, gőgös, orrát fenn hordó, polgárként regulázhatatlan Don Juan az, aki a méltatlan e világ hitvány kis játékszabályaira fittyet hány, és - ha már! - beszélni, dumálni, érvelni, értekezni, csábítani, hazudni, kérni és ígérni kell, akkor társalkodásához időnként az Istent, gyakrabban a mindig kéznél levő és a fura egyenrangúság pozíciójából elmésen visszapofázó szolgáját, legtöbbször pedig csöppet sem tudathasadt önmagát választja. Anger az alak fiziológiájával jól boldogul; ha az épített test elnyúlik egy stilizált nyugszéken, akkor a semmittevés bőr-, szőr- és izomegyüttese, az irányultság nélküli - s így mindenre irányuló - férfiszépség, a tökéletes here lopja a napot. Kár, hogy nem lopja a Napot. A figura fizikai megmutatásának jó színészszobrászi munkájából nincs elegendő átjárás az intellektualitás, a kegyetlenül, a döbbenetesen nagy formátum felé.

Anger Zsolt és Némedi Árpád
A remélhetőleg nem pusztán szolgaszerepekre specializálódó Némedi Árpád a kialvó fényember, a fényfelzabáló Don Juan fürge és kurta árnyéka. Általában a passzív perceit is tartalmasan tölti ki az így-úgy iskolázott mindenes némajátékaival. Termet, hajszín, vágy, lehetőség: mindenben ellentéte a gazdájának, és az előadás fényvilágából ez az állandó összeszikrázás sem hiányozhat. Némedi főképp a megingásaiban találja el Sganarelle-t: ahogy időnként bedőlne a Don Juan-i (a)morál látszólagos előnyeinek, a gyors és külső sikereknek - s ahogyan még észre térni is sunyin tud.

Az egész előadás össze- vagy egybedolgozása szakszerű, ám a címszereplő látványbeli és bölcseleti interpretálásához képest kevéssé érdekes. A különféle Donok halványan és esetlegesen mászkálnak a darabban. Még Kovács Zsolt Don Louisa is, noha ez a gyertyabéllé fogyott viaszarcú, átkozódó atya csak akkor mászkál - tesz pár nehézkes lépést, helyettesítendő tán a kőszobor lépteit -, amikor Babarczy, meglehetősen kétes vígjátéki ötlettel, kiengedi abból a tolószékből, amelybe ugyancsak kétes és elcsépelt ötlettel beültette. Papos átkozódásai és plébánosi megbocsátása, a karakter véletlenszerűsége nehezen értelmezhető pénzét megérő fia mellett. Lehet, hogy Don Louis is "mai", de nem Juan "maiságának" szférájában. Dialógusképtelenül - s nem abban a telített jelentésben, hogy Don Juannal mindenki, s ő mindenkivel dialógusképtelen.

Kovács Zsuzsannát (Donna Elvira) mintha csak azért küldte volna színpadra a rendező, hogy a fakó nőalak igazolja: Don Juan nem tudhat mellette megmaradni. (Az a divatkreátori cipőremek, amelyet "vezeklési" jelenetében Donna Elvirára adtak, a talányok talánya: vajon a félig apáca miért folytatódik egy go-go girlben?)

A nagy Moličre a Don Juanban (sem) tudta úgy egységesíteni anyagát, ahogy az a minden ilyen-olyan szövetet összeöltő, még nagyobb Shakespeare-nek általában sikerült. Ha betétszámnak nézzük, örvendhetünk a most Sári, Manci és Péter névvel illetett parasztfiatalok komikus megjelenésein. Gryllus Dorka és Kalmár Tamás a vásári gyökerű nevettetés pontos koreográfiájára dolgozik, ízesen, tempósan. Ami erotizáltságot fújnak ki magukból a levegőbe, azt is Don Juan szippantja majd be. Csapó Virág kedvezőtlen késleltetettséggel, fölösleges "harmadiknak" érkezne; végül ő varázsolja - álmélkodásaival, gyanútlanságával, fifikájával - a legelvontabb lényt, hogy aztán Sári, Manci és Don Juan "szexfilmesen" megcsinált, belámpázott hármas hentergésében már ő se az elvontságával tűnjék ki.

Ágh Márton díszletének nagyszabású oszlopzatos része diszfunkcionális, ha nem csarnokot, emlékművet kell érzékeltetnie, s akkor sem elsősorban önmaga által, hanem fenyegető árnyrajza révén. Félelmetesek a kétdimenziós, keresztező fekete hasábok. Díszletként mégsem ez marad meg a néző emlékezetében, hanem a napraforgótenger. Övező sárga karéj, rejtő sövény, térosztó növényzet, expresszív, sőt extravagáns látvány. Napraforgás; napra forgás.

Sok szóösszetétel, szójáték fénye kihozható ebből. És rengeteg árny, rengeteg sötét.

Tarján Tamás

Az írás a Thália színházi vendégjáték alapján készült.

 

NKA csak logo egyszines

1