R. S. 9. Stúdiószínház

Szegény színháznak való bemutató egy Karácsonyi ének-adaptáció: a Rumbach Sebestyén utcai pincében Scrooge hûvös, barátságtalan irodája díszlet nélkül is "elõállítható": a nyirkos, sötét londoni tél minden jelzés nélkül ott van. Lábán Katalin tehát nem is erõltetett semmilyen díszletet, illúziókeltést az R. S. 9. új elõadásához, egy ócska pamlag, szegényes faasztal gyertyával, s kész a fösvény, kihûlt szívû szerencsétlen irodája. Scrooge a nézõk között lépdel a színpad felé lassan, története bevezetõjét olvasva, egyértelmû jelzéseként annak, hogy lám, nézzük, mi is ilyenek vagyunk/lehetünk, köszönjön vissza ránk saját perspektívánk a színpadról. Balkay Géza (aki egyben az est dramaturgja) alakítja a fõhõst: az indításkor bizonytalan, szövegmondása meg-megcsuklik, a nézõ akár meg is rettenhet, hogyan bírja majd végig az elõadást. Késõbb aztán meg is nyugodhat: Balkaynak olyannyira sajátja lett a mû, annyira végiganalizálta ezt a sorsot, hogy az alakítás végül is bensejébõl fakad, gördül a végkifejletig.

Scrooge tehát megérkezik szegényes, puszta irodájába, ahol ekkor már van valaki: Jacob Marley szelleme ugyanis Lábán Katalin rendezésében már a kezdés előtti percektől ott gubbaszt a dívány sarkán; megint csak jelzésként, elemelve a konkrét történettől megjegyzi: ezek a szellemek mindig velünk vannak, nem ússzuk meg azzal, hogy csak jönnek és mennek. Sajnos ugyan később már nincs részünk effajta elemelésben, a rendezésre mindazonáltal a praktikus egyszerűsítés és összevonás jellemző, egyfelől a szegény színház jegyében (kicsi tér, kevés színész), másfelől nyilván az említett koncepció, a "jelen idejűsítés" alapján. Az ugyanis, hogy az unokaöcs és a segéd családjai összevonva, egy asztalnál jelennek meg a karácsonyi vízióban, nyugodtan értelmezhető úgy is: a földkerekség tele szerencsétlen, sokkal jobb sorsra érdemes, szeretetéhes családokkal, mindegy melyiket nézzük: a sajátot, a másét, csak vegyük észre, lássuk meg bennük a közös lényeget.

Ez a Karácsonyi ének-változat tehát kétségkívül az örökérvényűségre, a reálisan sajátunknak tekinthetőre épít: szereplői, családi és munkahelyi szituációi nem kötődnek helyhez és időhöz. Aláhúzza ezt a jelmezek keresetlen időtlensége is, az égvilágon senki se próbál itt Dickens korának stílusából idézni. Egyetlen (vagyis egyszerre három) szerep lóg ki ebből a koncepcióból, s ez a három szellem (bár az összevonások jegyében mindhármat Jacob Marley alakítója játssza, így lesz négyből egy). Szellemet ugyebár mégiscsak nehéz realisztikusan és aktuálisan ábrázolni, maradt hát a klisé. Míg Marley szelleme szerencsére egy fekete zakós férfi tökéletesen realista képében jelent meg, volt, létezett a darab elején, a különféle színű selyemköpenyfélék, melyek a múlt, a jelen és a jövő karácsonyának szellemeiként voltak hivatottak őt csomagolni, ebben az amúgy érett nézőknek szánt koncepcióban a gyerekszintet képviselték.

Ha már itt tartunk: délelőtti előadásról lévén szó, a nézőtéren természetesen kisgyerekek is ültek, akik rezzenéstelenül, figyelemmel nézték végig az 50 perces előadást. Köszönhető ez Dickens elbűvölő sztoriján kívül a rendezés jó tempójának, és az őszinte és odaadó színészi játéknak is. (Az említett Balkay Géza mellett Nagy Ferenc, Kassai László, Major Róbert, Frankó Emília, Kovács Éva Rebecca, Lacza Edit és Gergely Erika léptek fel a különböző szerepekben.)

Az R. S. 9. Stúdiószínház rendre vállal fel olyan bemutatókat, amelyek alapanyaga és színpadi megfogalmazása dacosan távol esik a trendtől, a plazák, klipek és szappanoperák világától, mindattól, ami jól eladható. Dickens halk szava, no meg a látványt nélkülöző pinceszínház nem túl kelendő árucikk, nincs is nagy tolongás körötte. Annak a vékonyka rétegnek azonban, aki nézi, s annak a még vékonyabbnak, amely csinálja, nagyon fontos - és ezért nagyon kell is.

Lőrinc Katalin

 

NKA csak logo egyszines

1