A Teldec kiadványa

A csak nemrég mögöttünk hagyott 2001. esztendõben, a Verdi-centenárium évében szerte a nagyvilágban, Melbourne-tõl New Yorkig majdnem négyszáz különféle produkcióban adták elõ az itáliai mester huszonöt drámai mûvét, a Requiemet és az operákat. Az Aidától A trubadúrig terjedõ sorozatban akadtak fiatalkori alkotások, okkal, vagy ok nélkül ritkán megszólaló, valamint érett sikerdarabok. A közönség, amely bármikor oly lelkesen megy például egy Traviata-elõadásra, mintha belefáradt volna a nagy fiestába, 2002 januárjában a mértékadó házak, ha a kasszára gondoltak, inkább valamelyik Puccini-operát vették elõ. Ám Giuseppe Verdi rendíthetetlen hívei több friss, illetve felújított CD-vel vigasztalhatják magukat a hosszú téli estéken. (Itt jegyezzük meg, hogy a budapesti Opera, no nem méltányosságból, inkább gazdasági-technikai-személyi kényszerûségbõl január végén tartott egy szerény Verdi reprízt, a Falstaff-felújítását.)

Sokan várták Nikolaus Harnoncourt új Aida albumát. A francia arisztokrata család osztrák leszármazottját, a mostanában többnyire Svájcban dolgozó karmestert még mindig régizene-szakértőként regisztrálja ma a zenei közvélemény, pedig Harnoncourt évek óta bizonyítja, sem egysíkúsággal, sem nagyképűséggel nem vádolható. Ellenkezőleg: Offenbach és Johann Strauss kompozícióinak értékeit éppúgy képes fölmutatni, mint Bachét vagy Joseph Haydnét. Az Aidát azonban olyan súlyos, sőt hangos műnek ismerjük, hogy azt gondolhattuk volna, a kamarazenei finomságok mestere aligha győzi erővel, temperamentummal a produkciót. Elöljáróban annyit: ez az Aida, amely egyébként a Teldec kiadványa, nem hibátlan, de nagyon érdekes produktum. Kétségtelen, Harnoncourt felfogásában nem a hangerő, a zenei szövet fénye és gyönyörű mintázata a domináns érték. Az egyik korábbi Aida-felvételen Riccardo Muti a balettzenék tempóját szinte követhetetlenül fölgyorsította, Harnoncourt tartózkodik az efféle szélsőségektől, viszont az Aida népszerű és - ha hitelesen és igényesen szólaltatják meg - mégis bonyolult zenei anyagát plasztikusan kelti életre, képzeletben könnyen élő előadássá teremthető a mű.

Verdi, akinek a dallamai - természetesen az Aida melódiái is - oly ellenállhatatlanul veszik birtokba a hallgató (néző) érzelmeit, szinte mindegyik operájánál komoly alkotói problémákkal, olykor mély válságokkal küzdött. Az Aida a Don Carlost követte, ez a gyermeke elég sok keserűséget okozott számára, mert a sikerek ellenére a maestro elégedetlen volt a párizsi színházi viszonyokkal. 1869-ben a tisztelt elődje, Rossini halálának évfordulójára szervezett ünnepségek során olyan kollégáiban kellett csalódnia, akik karrierjük alakulásában sokat köszönhettek neki.

Az 1870-es év sem mutatkozik jobbnak: bár Párizsból új és új szövegkönyvekkel ostromolják, egyik sem tetszik. Du Locle, aki közben elnyeri a Opéra Comique igazgatói tisztét, egy különös, az ókori Egyiptomban játszódó történetet ajánl - ezt végre Verdi és hitvese, Giuseppina Strepponi is megfelelőnek találja. A megrendelő valójában nem a színházi direktor, hanem Izmail pasa, a kairói alkirály, aki a Szuezi-csatorna megnyitásának ünnepségeire nagyszabású opera-előadást kíván. A zeneszerző képzeletét hamar lángra gyújtja Aida alakja, és persze a köré rajzolható világ. Nem egyszerűen jó librettót akar, hanem lüktető verseket. Erre a munkára Ghislanzionit szerződtetik. Általában nem kímélik a költségeket, az alkirály pedig busás fizetséget helyez kilátásba. Verdit sűrűn látogatja múzsája, a darab négy hónap alatt elkészül, az 1871 januárjára kitűzött bemutató mégis késik, Németország és Franciaország között ugyanis háború robban ki, ezért a jelmezek és a díszletek Párizsból nem hozhatók ki. Végül 1871. december 24-én mégis sor került a kairói ősbemutatóra, s a következő év februárjára már a Milánói Scala is kitűzte az Aidát. Az opera mindegyik szerepe kiváló énekest kíván, a kor sztárjait szerződtették. Aidára például Teresina Stolz kisasszonyt.

A címszerep a drámai szopránok egyik álma, de próbatétele is, hiszen a szólam tisztes hangterjedelmet és vivőerőt kíván, de lírai készséget is. Harnoncourt lemezén Cristina Gallardo-Domas énekli Aidát. A Párizsban, Milánóban, Londonban, Münchenben, New Yorkban egyaránt foglalkoztatott művész színpadi repertoárján még nincs ott a szerep, programjából pedig kiderül, hogy a Traviata címszerepétől az Otello Desdemonájáig, a Bohémélet Mimijétől a Turandot Liujáig vezető úton járt eddig Gallardo-Domas. Harnoncourt most is jó érzékkel fedezte föl, hogy az énekesnő hangja készen áll a súlyosabb szerepekre. Nem volt viszont jó választás Vincenzo La Scola, aki Radamest szólaltatja meg. A hang tónusa kissé nazális, karcsú és a magasságokban "forszírozott", az egész szerepformáláson érezhető, hogy Radames La Scola számára elsősorban probléma volt, s nem boldogító feladat. Kitűnő Amneris az orosz Olga Borodina, aki akárcsak Gallardo-Domas, képes pusztán a hangjával, zenei síkon megjeleníteni, élővé tenni valamely figurát. Borodina azzal az orosz énekes muzsikus nemzedékkel érkezett a világ operaszínpadaira, amely mögött neves karmester, Valerij Gergyijev áll. Ám Borodina ettől függetlenül nagyszerű művész, igazi, szlávosan telt mezzo orgánummal, de nyugati énektechnikával és szerepfelfogással. A többi alakot is világsztárok formálják meg: Aida apját, Amonasrót Thomas Hampson, a királyt Polgár László, Ramfis főpapot Matti Salminen. A CD-n a világhírű bécsi Schönberg Kórus működik közre. Erwin Ortner karigazgató sokoldalú képzést nyújt együttesének, az tehát a kortárs és a klasszikus művekben is tökéletes és árnyalt hangzással örvendezteti meg a hallgatót. A Bécsi Filharmonikusok játszotta a Musikvereinsaalban föl a zenekari anyagot (a teljes felvétel ott készült kb. négy hónapnyi munkával). Tagadhatatlan, hogy az orkesztrális hangzásban a legszembetűnőbb Harnoncourt zsenialitása, a szimfonikus, illetve operai nagyzenekar ha kell, erőteljesen szól, a bensőséges jeleneteket pedig - például Radames románcát - kamarazenekari törékenységgel játssza. Mindent egybevetve: Harnoncourt Aidája izgalmas, élménydús felvétel.

Albert Mária

 

NKA csak logo egyszines

1