Argumentum Kiadó-Magyar Könyvklub
"Mivel sok Shakespeare-darabban játszottam, és sokat rendeztem, egy ideje úgy tûnik, mintha ismerném ezt az embert. Sõt. A barátom. Kollégám. A problémái az én problémáim is. Színházban élt. Színházban szeretett, játszott, írt, rendezett. Csak egy kicsit korábban, mint én. De mint tudjuk, az idõ nem számít."
(Eszenyi Enikő) Ha valaki igazán önfeledt órákra vágyik - legyen akár a legszőrösebb szívű szakmabéli vagy jólelkű "civil" néző, bohém színházimádó vagy Bohémia-imádó színházi ember, pletykaéhes vagy kultúrszomjas, színháztörténetet vagy a színes történeteket kedvelő, aki szeret leképezett hangulatokról olvasni vagy hangulatos képeket nézegetni - csak vegye a kezébe Eszenyi Enikő és Szabó G. László könyvét, mert aztán már úgysem tudja letenni, amíg a végére nem ér. Az akkurátus grammatikusokat ellenben inteném attól, hogy a címben szereplő "igyime" szó után eredjenek, mivelhogy egyelőre semmiféle szótárban, nyelvkönyvben nem bukkannak a nyomára. Pedig e "tájszó" jelentése hétköznapi: "gyerünk", "menjünk" - felszólító módban. Ám csak azokon a szláv területeken, szűk közösségekben használatos, ahol a nyelvújító "Panyi Rezsiszerka" (tényleg létező cseh kifejezés: "rendező asszony"-t jelent) megfordul. Főként Prágában, annak a Rendi Színháznak a tájékán, ahol "Isten (egy másik) kegyeltje", Amadeus Mozart a Don Giovanni ősbemutatóját vezényelte. A nagy találkozások kegyelmi állapotának színhelyén ugyanis tökéletes kommunikációs eszköz az a sajátos keverékbeszéd is, amelyen Eszenyi rendez és szeret. A Magyar Orkán pedig leginkább itt szokta "barátjának", az Avoni Hattyúnak a komédiáit színre vinni. Hogy milyen nyelven? Természetesen a közös nyelven, a színházin, amit mindenki kitűnően beszél. Ha pedig egy hivatalosabb verbális eszmecserére van szükség, segít Szabó G. László, a rajongva szeretett/szerető jó barát, író- és munkatárs, aki mellékesen olyan kiváló interjúkötetek szerzője, mint a Vasrózsa Törőcsik Marival, meg a Levetett maszkok.
|
|
Annál is inkább, mert Prágában végül Mikulčik játszotta el a két Antipholust - cseh nyelven életében először -, s munkanaplóról lévén szó, ennek a "beugrásnak" a kulisszatitkait is megismerhetjük. (Kétségkívül Eszenyi saját emberi hibáit, esendőségét sem rejti véka alá, ám azt kötve hiszem, hogy az alkotói vallomás őszinteségétől túlzottan el volna ragadtatva az a Petr Motloch, akire az említett szerepet eredetileg az igazgatója kiosztotta, ám a színész képességeit a feladat meghaladta.) Az előadás-történet a 2000. május 15-i bonyodalmaktól sem mentes Prágába érkezéstől a szeptember 30-i premierig követi nyomon az eseményeket - beleértve a nyári szabadság magántörténéseit is. A részletes és személyes beszámolók nyomán az olvasó a magyar alkotótársak (a díszlettervező Kentaur, a jelmeztervező Bartha Andrea, a mozgást betanító Gyöngyösi Tamás) munkáját ugyanúgy megismerheti, mint a cseh kollégák egyéniségét, átélheti a próbafolyamat atmoszféráját, egészen a bemutatók színpadi és színpadon kívüli felfokozottan izgatott-érzelmes hangulatáig.
|
A színház valójában beavatás. Egy jó színházi könyv is az. Esszencia! Köszönet érte.
Darvay Nagy Adrienne




