Az elsõ találkozás nagyon régen volt. Egészen pontosan 1953-ban. Nemcsak Cenner Mihály volt fiatal, de életén át igazi otthona, a Színházi Intézet is. Akkoriban persze nem így hívták, még csak nem is Színháztudományi Intézetnek, hanem úgy nevezték, hogy Országos Színháztörténeti Múzeum. És nem is a Krisztina körúton volt, hanem a Ferenciek terén, amit természetesen szintén másképp hívtak (a köznyelv lerövidítette a kimondhatatlan elnevezést: egyszerûen "Felszabtér"-ként emlegette mindenki). Cenner alighanem az elsõ munkatársa volt a vadonatúj intézménynek.

Itt gyűltünk össze, mindenre elszánt Madách gimnazisták, hogy hanglemezről (30 darab 78 fordulatos "fekete" lemezről) meghallgassuk Az ember tragédiája híres, 1938-as előadását. A felvétel nemcsak kuriózum volt akkoriban (később, a nyolcvanas években a Hungaroton rekonstruálta és kiadta Cenner előszavával és hathatós közbenjárásával), de többszörösen tiltott gyümölcs is, hiszen nemcsak Madách műve szerepelt tilalmi listán, a hangfelvétel rendezője, Németh Antal is nemkívánatos személynek számított. A mi merészségünknek van utólagos magyarázata: 16-17 évesek voltunk, forrófejűek, és eltökéltük, hogy bemutatjuk a "fordulat éve" óta nem játszott Tragédiát. De hogy a "felnőttek" honnan vették a bátorságot a bábáskodáshoz, arra sokszor még ma is csak dadogva próbálunk válaszolni. Cenner Mihály például meghívott tizenvalahányunkat a múzeumba teázni, meg az Odeon hanglemezgyár recsegő felvételét hallgatni. Hamarasan bejött Hont Ferenc is. Rengeteget cigarettázott és néha elkomorult, máskor elismerően bólogatott. Emlékezetem szerint Cenner egyetlenegyszer szólalt meg, amikor a londoni színben a Cigányasszony jelenetére került sor. "Ez Márkus Emília!" - kiáltott fel, aztán zavartan elhallgatott. Kicsit mosolygott is, hiszen csak Hont tudhatta közülünk, kiről beszél. A kamaszoknak fogalmuk sem volt, ki az a Márkus Emília. (Cenner rendszeresen istápolta, látogatta a majd kilencven esztendős "szőke csodát", majd hagyatékának elhivatott gondozója, pályájának legavatottabb elemzője lett, 1961-ben kiváló monográfiát írt róla, akárcsak korábban Prielle Kornéliáról.)

Az a bizonyos első találkozás persze több szakaszból állott. Eljött a próbáinkra, majd Hontot is magával hozta. Aztán Németh Antal is járt nálunk, meg még sokan mások, különféle káderlapokkal. De a leghűségesebb és legszorgalmasabb látogatónk Cenner Mihály volt. A bemutató után pedig elemző tanulmányt írt az előadásról. Legépelte sok példányban, gondosan összefűzte, dedikálta és kiosztotta a szereplők között.

Utolsó találkozásunkra kis híján fél évszázaddal később, néhány héttel a halála előtt, egy másik múzeumban került sor, Oláh Gusztáv Ernst Múzeum-beli emlékkiállításának megnyitóján. "Örülök, hogy látlak." - mondta - "De ez nem ám akármilyen közhelyfordulat" - tette hozzá. - "Merő önzésből örülök. Tudod, három szemműtétem volt..." Még néhány szellemes bon mot, majd búcsúzóul egy elegáns figyelmesség: "Nagyon szép az Oláh Gusztáv-tanulmányod." És a nyolcvannégy esztendős ifjú elsietett, hogy kezet szorítson a kilencvenhárom éves Márk Tivadarral. Bizonyára ott is elejtett egy-két szomorú-önkritikus mondatot, meg a beszélgető partnernek örömet okozó megjegyzést.

Az első és az utolsó találkozásunk között természetesen nagyon sokszor összefutottunk más alkalmakkor is. Amikor jó évtizeddel a "felszabtéri" teázás után én is a Színházi Intézet munkatársa lettem, hetente váltottunk néhány szót. Mindig csendes és finom volt, mindig mosolygott. Nem udvariasságból, hanem "közhelyként". Valami belső derű és bölcsesség áradt belőle. Egyszer behívott a szobájába. Gyönyörű patinás íróasztal állt a régi típusbútor helyén. Rámutatott, halkan, mosolyogva csak ennyit mondott: "Rátkai Mártoné volt." És alig észrevehetően kicsit megsimogatta a sarkánál.

A színházat gyerekkora óta rajongásig szerette. Szelídsége nem engedte, hogy a színházművészet valamelyik viharosabb területét válassza hivatásul. Nem lett belőle sebeket gyűjtő színházcsináló, sem sebeket osztó ítész. Megtalálta a személyiségéhez legközelebb álló tevékenységet: a vitathatatlan értékek, az idő rostáján fennakadt színházi alkotók és alkotások szószólója és krónikása lett.

Nem tudom, érték-e sérelmek valaha. Bizonyára. De ezekkel nem fárasztott másokat. Nem tudom, voltak-e haragosai. Aligha. Nem hinném, hogy valaha is bántott, vagy megbántott valakit. Mindig, minden körülmények között művelt, finom úr tudott maradni. És a színház múlandó világában sikerült aere perennius műveket létrehoznia. Nem önmaga dicsőítésére, ahogy a horatiusi idézet sugallná, hanem valamennyiünk épülésére.

Gyanítom, hogy titkon, a lelke mélyén nagyon boldog ember volt. Csak szerénysége nem engedte, hogy kérkedjék vele.

Balogh Géza

 

NKA csak logo egyszines

1