A naptári értelemben vett 2001, vagyis az új század és évezred elsõ éve - több vonatkozásban is - végletes kulturális kínálattal szolgált. A pólusok egyrészt az innovatív mûvészi termés felszabadító szellemisége és az újraetatizáló kultúrpolitika szabadságkorlátozó akciósorozata köré rendezõdnek. Másrészt mind kiáltóbb a szakadék - nem függetlenül az elõbb említett polarizálódástól - a minõségi elitkultúra, a posztmodern kor igényes mûvészete és az egyre szélesebb kört meghódító multinacionális, illetve "nemzetieskedõ" média-tömegkultúra övezete között is.

A kortárs művészet számos ágazata, műfaja mintha kezdené megtalálni a saját - persze művészi áganként, irányzatonként, stílus- és beszédmódként nagyon is plurális - hangját, sőt esztétikai küldetését a rendszerváltozás, valamint az új rend és világállapot emberi-társadalmi élményeinek és konfliktusainak feldolgozásában, kihordásában. A deklarált kánontalanság és a posztmodern kánonok mellett és ellenére is. 2001 nem csupán, sőt nem is elsősorban a millenniumi ünnepségsorozatok kulturális parádéjának tűzijátékait idézi föl a nemzeti emlékezetben, s nem is az egyébként igencsak nagy számú kultúrpolitikai botrányok éve, hanem - művelődéstörténeti távlatból - valódi, maradandó, katartikus értékeket is felmutató esztendő.

Nem vagyok színházkritikus, csupán színházszerető irodalmár, így talán megbocsátható e lapban a bizonyára szubjektív és "igazságtalan" egyéni válogatás a saját élmények között. Mégsem hiszem, hogy teljesen önkényesen emelem ki a tavalyi év színházi bemutatói, sikerei közül a budapesti Katona József Színház két produkcióját, Moličre Tartuffe-jét és Weöres Sándor Szent György és a sárkányát, pontosabban e klasszikus művek - Zsámbéki Gábor rendezte - felkavaróan rólunk és nekünk szóló (persze nem olcsón aktualizáló) színpadi feldolgozásait. Mai szerzők darabjai között is voltak érvényes bemutatók, de talán még mindig a világirodalmi aranyalap a legintenzívebb ezredvégi társadalomlélektani ihlető, elég csak három - bár sokkal több volt - Shakespeare-feldolgozásra utalni: Horgas Ádám mozgásszínházi dinamikájú Romeo és Júliájára (a Merlin Színház Atlantisz Társulata), Zsótér Sándor Athéni Timonjára (Radnóti Színház) és Alföldi Róbert Macbeth-jére (Budapesti Kamaraszínház a Tivoliban). A szerkezeti rendjében, alternativitásában és minőségében még nem igazán megújult - sőt, a kommercializálódás új hullámával éppen hogy több oldalról fenyegetett - hazai színjátszásnak azért mégiscsak sikeres szemléje volt a Pécsi Országos Színházi Találkozó (POSZT) széles körű figyelmet keltő előadás-sorozata.

A klasszikusoknak megvan az a sokdimenziós értelmezési terük, hermeneutikai övezetük, "örök" etikai aurájuk, hogy az emberi létezés drámai alapkonfliktusaira kérdeznek rá a "pillanat" ihlette művészi erővel - évtizedek, sőt évszázadok múltán is, elektromossággal telítve a mindenkori társadalmi és politikai nyilvánosságot. Ez a helyzet Bartók Béla A csodálatos mandarinjával is, amely - miként annyiszor a XX. században - 2001-ben szintén komoly ízléskonfliktusok, sőt letiltások tárgya volt, holott (vagy éppen azért, mert) Bozsik Yvette, Juronics Tamás, Markó Iván és Horváth Csaba előadásaiban (színpadon és filmen) megrendítő élményt kínáltak.

Ami a kortárs magyar irodalmat illeti: 2001-ben is folytatódott Esterházy Péter Harmonia caelestisének hazai és nemzetközi sikere, együtt Závada Pál Jadviga párnája című regényével. A családregények műfaj-rehabilitáló sorozatában is testet öltő társadalmi mértékű új identitáskeresés 2001-ben Vámos Miklós Apák könyve című (könyvesbolti sikerlistás) regényével gazdagodott, ami akkor is szociológiai, társadalom-önismereti pozitívum, ha a regény irodalmi minősítése megosztja a szakkritikusok céhét. Egyébként csak nagyobb távlatú szociálpszichológiai és irodalomkritikai elemzés mutathatja ki a családregény műfaja ezredfordulós konjunktúrájának igazi természetét és vázolhatja föl belső tipológiáját, ám már most is jól érzékelhető - a történetmesélés, az "olvasmányirodalom" iránti érdeklődésen túli - mélyebb társadalmi funkciója. Miként a historizáló ironikus-parodisztikus nyelv megújulásáé, a posztmodern nyelvkritikai attitűd prózabeli (Spiró György: A Jégmadár), színpadi (Kárpáti Péter: Pájinkás János) és lírai (Kovács András Ferenc, Térey János, Varró Dániel stb.) alakzataié szintén. Ez utóbbiak olykor a popzene egyes irányzataival, például a rappel is "szövetkeznek" - tanulságos köznapi dokumentumai sok tekintetben megzavarodott, a nyelvhazugságokban is nap mint nap lelepleződő korunknak.

A legnagyobb hatású művészeti ág az új évezred elején is a film, jóllehet gyártási és forgalmazási intézményrendszere - s közfinanszírozása - súlyos válságot élt meg az elmúlt évtizedben. Miként a 2001 eleji filmszemle megrendezése, lebonyolítása és a filmtörvény körül történtek is bizonyítják: e válság nyilvánvalóan nem kenhető a világhelyzetre s általában a pénzszűkére; olykor közvetlenül tetten érhetőek a politikai és intézményi felelősök. A multiplexekben kiteljesedő amerikai filmdömping "ízlésformálása" és az ideologikus-reprezentációs célú kormányzati filmprogram pénzelvonó hatása ellenére, e kettős szorítóban 2001 mégis a magyar film legjobb tradíciói megújulásának ígéretét hozta. Elég csak Jancsó Miklós fanyar-groteszk hatalomkritikai blődlijére (Utolsó vacsora az Arabs Szürkénél) vagy Tarr Béla megrendítő - egyszerre társadalomfilozófiai elvontságú és kelet-közép-európai tragikumú - Werckmeister harmóniákjára utalni. Ám ide sorolnám a más műfajú, tömegsikerre számító - bár aligha "hibátlan", de minden otromba rágalom ellenére korántsem az államszocializmus iránti "népi" nosztalgiára rájátszó - Csocsót, Koltai Róbert filmjét is.

A legnagyobb nóvum azonban az új filmes nemzedék berobbanása. Az évszázadforduló magyar fiataljainak életvilágát, kultúráját és - ezen belül - szubkultúráját művelődésszociológiai szempontból is roppant tanulságosan örökítik meg és tudatosítják a pályakezdő, illetve első filmes rendezők, akik 2000-2001 táján viszonylag népes csapatban, feltűnő lendülettel, művészi tehetséggel és eredetiséggel törtek be a hazai kulturális nyilvánosságba: például. Mundruczó Kornél (Nincsen nékem vágyam semmi), Incze Ágnes (I love Budapest), Török Ferenc (Moszkva tér), Hajdu Szabolcs (Macerás ügyek), Sopsits Árpád (Torzók) stb. Filmjeik - ha többségükben pályakezdőkről van is szó - nem esendően "főiskolai" alkotások, nem belterjesen nemzedékiek: inkább megrendítő vagy groteszk-szép felvételek a felnőttség mai (nem éppen imázsközpontos színekben pompázó) világáról. Egyúttal sajátos reflexiók a nyilvánosság és az idősebb nemzedékek életvilágának politikai túlhabzására, valamint az elektronikus és digitális tömegkultúra, a fogyasztói reklám-, klip-, akció-, happy- és erőszakdömping mindennapokat "terrorizáló" kínálatára is.

Kultúra- és médiatörténeti, művészeti szempontból (talán) majd ilyesmiket tud fölhozni az utókor a mostani századforduló, 2001 javára (mentségére?), miközben a kulturális közélet és főleg a művelődéspolitikai cselekvés tere - a tényleges tendenciákat egyre jobban elhomályosító mértékben - píárosodik és kriminalizálódik. Igaz: megszületett - végre - a modern piacgazdaság tömegkommunikációs és távközlési szolgáltatásaihoz és fejlődéséhez nélkülözhetetlen hírközlési törvény (2001/XL. sz.), továbbá - éles vitákban, s erős szakmai fenntartásoktól övezve - a kulturális örökségvédelmi törvény (2001/LXIV. sz.), amely számos vonatkozásban alapvetően módosította az 1997-es kulturális alaptörvényt. A filmtörvény elfogadása azonban továbbra is adósság, s a kibékíthetetlennek tűnő médiapolitikai konfliktusok miatt nem sikerült 2/3-os parlamenti egyetértésre jutni a médiatörvény európai uniós jogharmonizációs módosításában sem.

Végül is 2001 nem hozott gyökeres újdonságot az 1998 nyara-ősze óta zajló kulturális és médiapolitikai folyamatokban, különösen nem a kormányzat-MIÉP-tandem és a baloldali-liberális ellenzék között 1999-től kiéleződött kultúrharcban és médiaháborúban. A 2002-es választásra készülődve a Fidesz újabb monumentális-reprezentatív kulturális intézményeket alapított és avatott fel; az új tévé- és rádióelnöknek a csonka kuratóriumok általi törvénysértő megválasztásával pedig kiteljesedett a közszolgálati médiumok kormányzati elfoglalása. Az MTV teljes vagyonvesztésével és újabb 16 milliárd forintos országgyűlési "megtámogatásával", a Magyar Rádió Rt. "kéretlen" másfélmilliárdos "felpumpálásával", az archívumok kilátásba helyezett központosításával gazdaságilag is növekedett a két intézmény kiszolgáltatottsága, a hatalomtól való függősége, erősödött a kereskedelmi rádiók és televíziók gazdasági sebezhetősége is, amivel a kormányzat igyekszik visszaszoríttatni e médiumok némelyik műsorának nagyon is közszolgálati szerepet betöltő társadalomkritikai profilját, esetenként kritikai nyilvánosságát.

2001. szeptember 11-e, az USA elleni terrortámadás - megrendítő tragikumán és ma még nem is belátható következményein túl - össztársadalmi "médiaesemény" is volt; az Egyesült Államokban, Európában s nálunk is maga után vonta a médiumok szerepének - ezen belül mindenekelőtt az erőszak megjelenítése szociálpszichológiai hatásának - újragondolását. Ugyanakkor élénkítette az "erős állam", a "rendteremtés" iránti vágyakat és az erre rájátszó centralizáló politikai ambíciókat is - nem kis mértékben a tömegkultúra, a sajtó és a média mint modern propagandaeszközök használata iránt, illetve máris élve velük.

Ám 2001 talán leginkább fájdalmas nyomokat, nem hegedő sebeket hagyó médiabeli tendenciája, sőt szindrómája az agresszív és alantas gyűlöletbeszéd terjedése. Méghozzá többnyire éppen kulturális és sajtófórumokon, esetenként televíziós és rádiós vezetők, írók, közszereplők "jóvoltából", a művészi, olykor a vallási, hitéleti nyilvánosság által "legitimálva" és "példát mutatva". Atmoszferikusan mintegy megágyaz ennek az erőszakos hangvétel kvízműsorok által is képviselt televíziós térhódítása. Nincs mentség (üzleti sem!) a gyűlöletbeszéd kurzusát - akár csak kényszerűen is - elfogadó médiumok számára, de tudható: a fő felelősséget az ezt a tendenciát szító, illetve hallgatólagos cinkossággal tápláló politikai erőknek kell viselniök. A már 2001 őszére előrehozott és egyre durvább hangnemű választási kampánynak mindinkább kiszolgáltatott köznyelvi diskurzus - a jogállamiság intézményeinek gyengülésétől, megingásától aligha elválaszthatóan - a rendszerváltozás utáni magyar politikai kultúra mélypontjára vall. Tegyük hozzá: súlyosan ártva nemzeti identitásunknak és kultúránknak is.

Két és fél éve már, hogy Csepeli György riasztó jelzéseket fogalmazott meg a kultúra központosításával és visszaállamosításával kapcsolatban (Az elfelejtett kérdés, Népszava, 1999. VIII. 18.), a tágan vett művelődés és a tömegkommunikáció intézményrendszere köréből.

A folyamat máig tart, elegendő utalni a törvények semmibevételére, megsértésére vagy "kreatív"-nak becézett önkényes értelmezésére (az 1996-os médiatörvény, az 1997-es kulturális törvény, a közalkalmazottak jogállásáról szóló törvény stb.); épülő vagy jól működő nemzeti intézmények "átszervezésére", "eltérítésére" vagy éppen felszámolására (Nemzeti Színház, Nemzeti Múzeum, Nemzeti Tankönyvkiadó, Petőfi Irodalmi Múzeum, számos városi művelődési központ, Békés megyei múzeumi hálózat, Magyar Művelődési Intézet stb.). Hosszan idézhetnénk a példákat az önkormányzatok, a szakmai szervezetek és testületek, valamint a kulturális civil szervezetek autonómiájának megnyirbálására, helyenként egyenesen fölszámolására, illetve a számos területen végighajtott kormányzati centralizálásra, visszaállamosításra (például az iskolák számítógépes hálózatának fejlesztését célzó Sulinet-program, a több milliárd forintból gazdálkodó Nemzeti Kulturális Alapprogram s más alapítványok működtetése).

2001 "páratlan" teljesítménye a mértéktelenül túldimenzionált millenniumi rendezvénysorozat (még ha volt is számos tiszteletre méltó helyi összefogás és eredmény); s egyáltalán: a politikai kampány, a kulturális marketing és a művészeti reklám agresszív mixelése. Vagy elég csak emlékeztetni arra a filmpolitikai "reformkísérlet"-re, amely ténylegesen néhány - ideologikus célokat szolgáló - film kiemelt kormányzati menedzselését, reklámozását és a többi kivéreztetését jelenti a paternalista művészetpolitika 40, sőt 50 évvel ezelőtti modelljének újraélesztésével. Botrányos, hogy napjainkban már a közgyűjtemények digitalizációjába is belopakodott a vállalkozási politika és hatalmi arrogancia: hadd utaljak a nagykönyvtárakban kiépülő internetes folyóirat-olvasási hozzáférés körüli sejtelmes akciókra, amelyeket Rév István cikke tárt fel (A gödör, Élet és Irodalom, 2001. VII. 27.). De említhetnénk a kulturális díjak és kitüntetések gyakran önkényes odaítélését, vagy mindazt az erőszakos és kontár központosítást, ami a műemlékvédelem és a múzeumi hálózat területén történik.

2001 nyarának és őszének egyik legtipikusabb - politikatörténetileg is tanulságos - kulturális botránya a nemzeti örökséget képviselő, Európa hírű Országos Műszaki Információs Központ és Könyvtár "ifjúságpolitikai" és "racionalizálási" indokú (sejthetően ingatlanspekulációs célzatú) bezárása, illetve beolvasztása a budapesti műszaki felsőoktatásba. De egy másik konfliktus is jól tükrözi (cseppben a tenger) a kulturális közállapotokat: Gödöllő polgármestere - törvényt is sértve - közhasznú társasággá alakíttatja át a város országos hírű művelődési intézményét, a Petőfi Sándor Művelődési Központot, az ügyvezető igazgatói posztra vonatkozó pályázatot pedig úgy hirdeti meg, hogy azon értelemszerűen, szakmai önérzetére hallgatva nem indul az eddigi, kimagasló szakmai tekintéllyel rendelkező vezető. A konzervatív többségű önkormányzati testület egy szakirányú diplomával nem rendelkező, de szappanoperai tévésztársága révén ismert, tehát "píárképes" színészt választ meg az intézmény élére.

Amit Csepeli György 1999-ben még feltételes módban fogalmazott, a konzervatív yuppie-k agresszív "nyomulása" következtében 2001-ben immáron befejezett ténnyé vált: a kultúra hatalmát a hatalom kultúrája váltotta fel.

Bár ezek a folyamatok jórészt pártpolitikai genezisűek és a kultúra húsába vágóak, igazából annak fényében váltak-válnak széleskörűen veszélyessé, hogy nemhogy nem enyhítették, hanem még tovább is élezték a magyarországi kultúra - hosszabb folyamatra visszanyúló, tehát nem csak a jelenlegi kormányzatnak felróható - minőségi szétszakadását, a régiók és társadalmi rétegek szerinti kulturális esélyegyenlőtlenségek növekedését. Hosszan idézhetném a művelődésszociológiai kutatások adatait és elemzési konklúzióit, legyen bár szó - néhány üdítő ellenpéldát leszámítva - a széles (és jórészt szegény) tömegek viszonylag olcsó művelődését segítő kulturális közintézmények további pangásáról és lezüllesztéséről; a funkcionális analfabétizmus riasztó terjedéséről; a digitális kultúrához, az internethez való hozzáférés szélesedő társadalmi ollójáról; a minőségi médiakultúra terének rohamos összeszűküléséről a közszolgálati televízióban és rádióban; a kulturális "fehér foltok" és "fekete lyukak" szaporodásáról, egészen egy szűk reprezentatív "udvari" művészet és értelmiség felcicomázásáig.

A széles értelemben vett köz művelődésének, a tömegkultúrának a helyzete mindazonáltal sokkal riasztóbb, hogysem azt el lehessen fedni a millenniumi önünneplés szivárványával. A közkultúra polarizálódását, a felszínesség, a bunkóság, a félműveltség és a gyűlöletbeszéd terjedését, a multinacionális szappanopera- és akciófilm-kultúrát aligha képes korrigálni az a happy nemzeti infotainment, amelyet a hatalmi kultúrpolitika központi finanszírozású programjai és intézményei árasztanak - tisztelet a kivételnek. De nem is akarják ezt a korrekciót, hiszen ez az újraállamosított kultúra hatékonyabb legitimációs, sőt apologetikus eszköznek tűnik fel, mint a katartikus ereje révén társadalomkritikai funkcióját is kibontakoztató hiteles művészet.

A kulturális demokrácia és a demokratikus kultúra helyett új kulturális Potemkin-falu épül...

Agárdi Péter

 

NKA csak logo egyszines

1