Az alábbiakban egy válaszkísérletet szeretnék megfogalmazni Schilling Árpád kérdésére, hogy akkor mármost "ki vállalja magára a Krétakör jövõjének megoldását?". Az alábbiakban vázolt elképzelés szempontjából - amely csak hosszabb távon megvalósítható, s ekként természetesen semmiképpen sem a közeli hetekben, hónapokban jelenthetne megoldást - valójában indifferens, hogy az adott esetben konkrétan hogyan történtek a dolgok. Megeshetett volna persze, hogy a bírálóbizottságban való közremûködésre nem azt a kritikust, Nánay Istvánt kérik fel, aki évek óta vezeti Bérczes László mûvészeti vezetõvel együtt a Hajónapló-mûhelyt a Bárkán, s így elemi (nem feltétlenül anyagi) érdeke lehet a kontinuitás megõrzése. Megeshetett volna továbbá, hogy a színház képviseletében valamely társulati tag vesz részt a bizottság munkájában, nem a mûvészeti vezetõ, aki kvázi maga is pályázó, hiszen alighanem Csányi Jánossal együtt dolgozták ki a Bárka jövõjének mûvészi koncepcióját. És megeshetett volna az is, hogy a szakmai bizottság elnöke nem a Bárka Kht. felügyelõbizottságának a Bárka Alapítványt (korábbi résztulajdonos) képviselõ tagja, Szabó István, hanem valamely kívülálló szakember. Elképzelhetõ, hogy másmilyen ajánlás született volna a képviselõtestület számára - pláne, ha szó szerinti jegyzõkönyv készül a kuratórium ülésérõl, nem pedig Szabó István foglalja azt tartalmilag össze, a mellékelt dokumentumok alapján azóta is vitatott módon.

Az alapprobléma azonban bármely (akár szakmailag és etikailag elfogadott) határozat esetén is adott: inkompetens politikai testület döntött (és dönt minden hasonló esetben) egy szakmai kérdésről. Igaz, felkér(het!) szakmai kuratóriumot a döntés-előkészítésre, annak ajánlásait azonban nem köteles figyelembe venni. Az igazgatóválasztás ebben a szisztémában, csakúgy, mint a parlamenti választás, nem szól másról, mint a szemfényvesztésről. Mivel a szakmai szempontból laikus politikusok meggyőzéséről van szó, olyan emberek befolyásolásáról, akik maguk legfeljebb gazdaságilag tudják megítélni egy színház működésének eredményességét, esztétikailag pedig jobbára a tetszik-nem tetszik kategóriái képezik az érvkészletüket, a pályázónak a valóságos történések, a lényegi kérdések elemzése helyett ugyanúgy PR-eszközökkel kell élnie, mint a képviselőjelöltnek parlamenti választások idején, ha a szemfényvesztés indítékai mások is. A pályázatírás külön műfaj, lehet nagyon tehetségesen művelni. A laikus döntéshozót elkápráztathatja egy színes-szélesvásznú dolgozat, egy nagyívű koncepció, vagy éppen a folytonosság ígérete, a szakember azonban korábbi ismeretei, tapasztalatai alapján pontosan tudja, hogy milyen valódi tartalom, művészi-emberi-vezetői múlt van a tervezet mögött; hogy megvalósításának mennyi a realitása. A politikai testület papírmunkát lát, a szakember a gyakorlatot. Ebből következik, hogy szakmai döntéseket - és egy színházi műhely vezetőjének kinevezése az - a szakmának kellene meghoznia, nem a politikának. A politika feladata a működés feltételeinek megteremtése, maga a működés szakmai kérdés, tehát szakszerű megoldást igényel. Ennek pillanatnyilag, a polgári jelzővel ellátott demokráciában nincsenek meg a feltételei, mi több, a tendencia éppen ellentétes irányú. Azzal, hogy a színházakat kht.-vá, vagyis gazdasági társaságokká alakítják át, a jogalapja is megszűnik annak, hogy a továbbiakban a tulajdonoson kívül bárki beleszólhasson például a színházvezető kinevezésébe. A többségi vagy egyszemélyi tulajdonos önkormányzat persze megteheti, hogy kikéri szakemberek véleményét, de ez esetleges, és nem kötelez semmire. S ha nem kér szakmai véleményt, ahhoz is joga van. Az esetlegesség szerepe tehát rendkívül nagy. A kht. alapításakor ugyan lemondhat például arról a jogáról, hogy akár pályáztatás nélkül, egyedül döntsön az (ügyvezető)igazgató személyéről, de mint számos korábbi eset mutatja, az önkormányzat közgyűlésének vagy akár kulturális bizottságának mint politikai testületnek a kompetenciája szakmai kérdések eldöntésében erősen megkérdőjelezhető, a szakmai kuratórium ajánlását pedig - amelynek már a felkérése sem szabályozott törvényileg -, nem köteles figyelembe venni. A válasz erre jobbára az, hogy hiszen az állampolgár négy évente a voksával éppen a döntéshozás jogát ruházza át e politikai testületre, s ha az nem jól működik, négy év múlva majd másra szavaz. Valójában persze tudjuk, a parlamenti vagy önkormányzati választások, lévén hogy a képviselők csupán erősen ideologikus pártok hatalmi sáncai mentén polarizálódnak, s az adott világgazdasági és -politikai helyzetben különbözésük jobbára csak az Isten, Család, Haza fogalomhármashoz való viszonyukban értelmezhető, nem a tényleges működés megítéléséről szólnak, csakis egzisztenciális és mentálhigiéniai problémákról. (Ha nem így volna, szakmai s nem pártok által eldöntött kérdés lenne például a közszolgálati média vezetőinek megbízása, s a politikai testületek független társadalmi szervezetek delegáltjai révén csupán a pártatlan, tárgyilagos tájékoztatást felügyelnék.) Mindez látszólag messzire vezet az alapproblémától, valójában nagyon is arról szól. Amíg nem a szakma (a szakmák) dönt(enek) szakmai kérdésekről, addig mindenki a szemfényvesztő politikai játszmák részese kell legyen, s csupán abban bízhat, hogy a "jó" uralkodó kevésbé él vissza hatalmával, kevésbé szakszerűtlen döntéseket hoz, kevésbé érvényesíti a saját klientúrája szempontjait, mint tehetné. Gondoljunk csak bele, mit jelenthet egy vidéki színház igazgatói posztjáért pályázva a képviselőtestület "kegyeit" megnyerni illetve megtartani! Mert abban igaza van a Schilling Árpád idézte, Szabó István által írott bírálóbizottsági összefoglalónak - amely bár közkézen forog, sajnálatos módon nem publikus s ekként nem közölhető -, hogy a Bárka Színház ügyvezető igazgatói kinevezése által felvetődött kérdések, és én ide sorolom Schilling Árpád kérdését is a Krétakör jövőjét illetően, csak "országos hatáskörű szervek számára értelmezhetők". Valóban országos szinten kellene kezelni például a színházak, de tágabban az egész kultúra ügyét - miként az egészségügyét vagy az oktatásét is, és még sorolhatnám -, ez azonban csak úgy valósítható meg demokratikusan, egy centralizált politikai hatalom kiépítése nélkül, ha a szakma, a szakmák kerülnek törvény által biztosított döntéshozói helyzetbe a saját területüket érintő kérdésekben, így az igazgatói kinevezésekben például. A politikai testületeknek nem azért kellene felelősséget vállalniuk, hogy kit neveznek ki egy adott színház élére, hanem hogy a működés feltételeit, a financiális hátteret hogyan biztosítják. (Nonszensz, hogy egy színház, történetesen a Nemzeti megépítése és a benne majdan folyó művészi munka pártharcok, hatalmi presztízsszempontok tétje lehessen.) Egy-egy színház profiljának a meghatározása, gazdálkodásának a felügyelete nyilván elképzelhetetlen a felügyelő szervek s a szakma együttműködése nélkül, ám tartalmi-művészi kérdésekben a szakmának (szakmáknak) delegált képviselők által döntéshozói joga (joguk) kell legyen. Ez persze némi kényelmetlenséggel is járna. Megfelelő jogosítvánnyal a felelősség is nagyobb; nem lehetne egyszerűen áthárítani a politikai testületre a döntést két jelölt között, mondván, mindkettőt alkalmasnak tartjuk. A szakmának érvényesítenie kellene értéktudatát, ami egymással szemben nem mindig kényelmes. Hosszú távon mégis csak így volna biztosítható, hogy fiatal, tehetséges művészek például vidéken helyzetbe kerülhessenek, hogy bizonyítsanak, hogy a tartalmi-személyi kérdésekben a minőség szempontjai érvényesüljenek. S ha valódi felelőssége lenne a szakmának, a szakmai testületeknek a döntéshozásban, talán az olyan szemfényvesztő "stiklik" is kiküszöbölődnének, mint amik a Bárka esetében működhettek.

Szűcs Katalin

 

NKA csak logo egyszines

1