Veszprémi Petõfi Színház
"A tehetetlenség az egyetlen esélyem. Istenem, ez nem élet. Te kiokádod magad és utána jobban vagy. Mi ellenben? Mi kölcsönösen gyûlöljük egymást, gyilkoljuk egymást. [...] A város élõ hullákká változtat minket, a rettenet rémalakjaivá, panelek által, amelyeket élettérnek nevez, utcák által, amelyeket bûzgázaival mérgez, fájdalom által, amely rettegésbe torkollik, ha egy kicsit emberibb módon kezdünk el élni. [...] Olyannak kell lennem, amilyennek elvárják, hogy legyek, mert máskülönben elvesztem, alámerülök teljesen."
(Rainer Werner Fassbinder
- részlet Roma B. szövegéből) A Latinovits Zoltán Játékszínbe belépve panoptikum fogad. Lenyűgözően taszító látvány. Műanyag város árkádjai alatt, mozdulatlan kosztümös alakok karéjában összeölelkezett szerelmespár fekszik. Még a díszlet is halott: épp olyan a nejlon, mint amilyenbe az utcán talált hullákat csomagolják. Meg a szemetet. (Díszlet-jelmez: Lőrincz Melinda.) Csak a két muzsikus élő. Horváth Károly zenéjének idegtépő csellóhangjait hamar felváltja a himnikus magasságokba szárnyaló "Csend száll az alkonyatra" kórusa. "Istenem, milyen szép a halál!" - sugallja Oscar (Szeles József), a minden nemet kielégíteni képes gátlástalanság. Tudniillik a nekropolis közben megelevenedett. A műanyag leplek lehullottak, és az átlátszó jelmezekben pompázó utcalányok obszcén trágárságokról csevegnek a színes mobiltelefonokon. A környezet művisége, a paradox módon bizarr zene, a nyüzsgés kakofóniája, a stilizált mozgás és játékstílus, harmónia és diszharmónia együttese áthidalni látszik a kibékíthetetlennek hitt szélsőségek között tátongó szakadékot, esztétizálja a csatornák mocska és az idilli szépség között fényévnyinek vélt távolságokat. Hiszen amit Isten kiokádott magából, az is a Teremtőtől származik...
Fassbinder darabja a gazdag zsidó (akinek még neve sincs) és a német utcalány (aki ellenben a többféle asszociációt sugalló "Roma" névre hallgat) viszonyáról annak idején világbotrányt kavart, a színműből készült film cannes-i bemutatóján tüntetőleg kivonult az izraeli küldöttség. A veszprémi magyarországi bemutató viszont nem támasztja alá a szerző ellen hajdan felhozott antiszemitizmus vádját. A Szakács László játszotta vagyonos építési vállalkozónak itt lelke van. Nem csupán vásárolni képes, szeretni is - szeretetért cserébe. Van abban valami megható, ahogy a hízásnak indult, középkorú férfi egy árva gyermek gesztusával odabújik a védelmet jelentő, anyapótló prostituálthoz. Nem beszélve a kaddis szertartásának hű megjelenítéséről, vagy a koncentrációs táborok borzalmait megidéző vízióról, amelyben a fertőzés ellen védőruhába bújt alakok az elárvult cipőket rakosgatják, ami a Godot-ra várva klasszikus becketti motívumára is utal - mindez egészen más megvilágításba helyezi a "kozmopolita" vonalat.
Tény azonban, hogy a "nagy alapigazságokat" tartalmazó darab középpontjában a Pénz áll - miként azt a darab szövegében sokszor ismétlődő szó, illetve Romának az előadás kezdetén a deviánsok kórusából erőteljesen kihallatszó, szinte kiköpött pével hangsúlyozott kérdése ("Hol az a pénz?"), no meg a "kellékek" is sejtetik. A gazdag zsidó pedig bűnbak, maga is áldozat. Ugyanolyan szeretetre éhes szerencsétlen, mint az önhibájukon kívül vagy saját elhatározásból perifériára került cinikus vádlói, akik egymást is mélységesen lenézik, minden ok nélkül felkarolják vagy kivetik. Nem különbözik egymástól a névtelen izraelita és a nemesi előnévvel büszkélkedő madám, Emma von Waldenstein (Bajcsay Mária), vagy a többi prostituált, illetve Roma ugyancsak B-listás jugoszláv származású stricije, a később homoszexualitása miatt meglincselt Franz (Keresztes Gábor); a "virtuális" Müllerné (Lőrincz Zsuzsa) férje, azaz Roma transzvesztitaként kenyerét kereső apja (Nyirkó István), a hajdani fasiszta "technokrata" gyilkos, aki mellesleg a gazdag zsidó szüleinek lehetséges elpusztítója, vagy akár az izraelita mágnás legközvetlenebb munkatársai, a vihogó és főnökét megvető Törpe (Módri Györgyi), illetve a Gyenes Ildikó koreográfiájának megfelelő, táncoló kígyómozgással sikló alamuszi kerítő, A kisherceg (Máté P. Gábor).
A nagyvárosi társadalom sokszínű körképét Tömöry Péter stílusgyakorlatában a németesen hideg sterilitás és a román színházra jellemző expresszív látvány ötvözete biztosítja. De az előadásból nem hiányzik a magyar színházi tradíció, a színpadi realizmus sem. Utóbbi a főhős Roma, azaz Palásthy Bea alakításában fedezhető fel, aki játékmódjának finom váltásaival is kifejezi, hogy éppen egyike-e a számkivetettek társaságának, vagy már az az érzelmekkel megátkozott egyéniség, akit a környezete, ahonnan kiválik, mártírsorsra kényszerít. E penészvirág a szemünk láttára alakul át nemesített, védtelen rózsává, aki ily módon még hamarabb a földbe taposható. Ráadásul, a kezdetben stricijéhez mindennél jobban ragaszkodó, tuberkulózisgyanús, reszkető kis kurva sikerkarrierje, aki egy össztársadalmilag lenézett, de a pénze miatt mégis kiszolgált vagyonos vállalkozó kitartottjaként irigyelt, kiközösített, magányos menedzserasszonnyá válik, manapság sajnos nem ismeretlen sorstragédia.
Darvay Nagy Adrienne
