Bárka Színház
E sorok megjelenésének idején talán már kampánycsend alá esõ kérdés, hogy a parlamentben mindenki geci-e. A terjengõs alcímmel és még terjengõsebb mûfaji meghatározással felszerelt kanavász bemutatásakor nem kétséges: a nagy stiláris igényességgel megfogalmazott kérdésre az alkotók szerint igenlõ a válasz.
Az említett alcím azt tudatja: Hamar munka ritkán jó. Ha silány, egy jelenetre is alig elegendő kabarétréfát majdnem négy órán át prezentálnak, az sem épp szívvidító az utolsó metrók egyikét még nagy nehezen elérő nézőnek. Ritkán jelent jót, ha "a Társulat" - két másik szerző mellett - kiírtan is ír. Mert persze mindig ír, mindig át- és átírja a drámaszöveget: vagy kívánatos, indokolt és termékeny módon, előzetes közös gondolkodás révén, vagy a maga minden esti ínyének megfelelően. A vészmadár esetében valószínűleg az első változatról lett volna szó, de kellő invenció híján a darabcím is csak egy gyenge és gégetörő szójáték eredménye, annyi önismeret és ép kritikai érzék pedig nem szorult a gárdába, hogy legalább a premier után eltelt hetekben képes legyen saját munkájának tárgyilagosabb megítélésére, túlkapásainak regulázására, terjengősségének orvoslására. Ostobaság, tolakodó tudatlanság, ízléstelenség és profizmusnak álcázott szakszerűtlenség elegyéből jött létre a Bárka e vészmadara.
A történetecske jól láthatóan - talán parodizáló szándékkal - A miniszter félrelép sztoriját követi: két politikus jómadár egy hirtelen rájuk maradt hullától szeretne megszabadulni. A nőnemű kadáver egyrészt kompromittáló, másrészt nehezíti a baksismilliárdok átvételét. A színműnek csak jóindulatúan nevezhető tákolmány menete sem sokban különbözik a minta kifejletétől - ami önmagában persze nem baj, mert az is volt annyira lopkovitz, amennyire csak egy bulvárkomédia lehet. A dérrel-dúrral történt, aktualizáló-odamondogató "társadalmiasítás" éppen a bugyuta általánosság vonzerejétől fosztotta meg az időtlen idők óta érvényes modellt. A bátorság netovábbjaként itt is - akárcsak a József Attila Színház kissé másképp pocsék Lássuk a medvét! című előadásában - felléptetnek Egy miniszterelnököt: itt alacsony idiótát, ott langaléta nyikhajt. Politikai pártállástól függetlenül az ötlet sekélyessége és a kivitel dilettantizmusa keserít el. Nincs mit szépíteni: Mohácsi János - emlékezetes sikerek, megérdemelt fesztiváldíjak után - bement az erdőbe.
A koncepcionális melléfogást és a köznyelvi mosdatlanságával, értelmiségi viccszlengjével tüntető stílust a díszlet és a jelmez csak szolgálni tudja, enyhíteni vagy ellenpontozni nem. Khell Zsolt az egyik helyszínt beterítette a Discovery Channelből meg a National Geographicból kicserezhető összes állatbőrrel - egyfelől valami jelképes tartalmat adva a monumentális állatságnak, másfelől összekapcsolva a nyitó képet a nyitva felejtett kistelevízió sejthető adásképével. Ennek a látványnak verbálisan is tudatosított, a szürrealizmusig elrajzolt groteszkumát - szék áll ki a falból stb. - a rendezés elfelejti rávinni a szemléletre, játékmódra. A második nagy helyszín, a kiállítási csarnok elképesztően fantáziátlan. Hatásos rossz festményeket is kunszt festeni, nem elég a mázolmány. Szűcs Edit ritkán nézheti az országgyűlési közvetítéseket. Észlelhette volna, hogy közszereplőinket neves és névtelen cégek öltöztetik jó pénzért, tehát a rossz szabásnak, a rikító színnek is meg kellene adni a módját, nem pedig egy turkálóból ruházni fel a figurákat, akik ezekben a cókmókokban a félelmetesség maradékát is elvesztik. Ha viszont semmilyen vonatkozásban nincs tétje a nyilván a politikai szatíra egy radikális, fiatalos műformájába elképzelt játéknak, akkor miért kell négy órán keresztül a székéhez szögezni a bombasztokra, beköpésekre ítélt nézőt?
A Bárka Színház társulata a közelmúltbeli palotaforradalom előtt sem volt valami acélos, bár különleges, diszharmonikus összetétele és egy-egy markáns művészegyéniség indokoltan kelthetett iránta rokonszenvet. A jelenlegi gárda vendégművészekkel kiegészítgetett maroknyi csapatát nem sokáig lehet büntetlenül beerőszakolgatni a legkülönfélébb színművekbe. A Bárkában deklaráltan erős közösségi élet és mindenféle oktatás folyik - annak kevés a nyoma, hogy e problematikus állagú és készenlétű színészegyüttesnek a rendszeres továbbképzésére és trenírozására valaki is gondot fordítana. Magát a felújított épületet erre az évadra már sikerült megcsúnyítani a lépcsőház díszítménynek és önportrénak szánt, részben műsorajánló montázsainak borzadályával - kár lenne a színészi képességeket is valami hasonló módon - a balfogást eredménynek vélve - lefelé stilizálni. Előbb-utóbb Scherer Péter (most: Csordás Zoltán titkár) fregoliszínészetének kötele is elszakadhat. A szerepeit hangjának reszelőjén feldaraboló Vasvári Emesének (Csordás Mónika), a Bárkában csak a helyét kereső Csoma Juditnak (Herz Angéla, lakástulajdonos és takarító), a kollektív féktelenségbe zárkózottabb énjével nem egykönnyen beleforró Szabó Mártának (Pörcz Judit, sorozatművésznő) csak nekik való és rendezőjük által gondozott feladatok segíthetnek. Spolarics Andrea (Bácskayné) és Gazsó György (Bácskay András, tárcamentes államtitkár) is a színészi tőkéjének maradékát éli föl. Még egy-két munka, és Gados Bélát (Osváth Károly, vállalkozó) is sikerül elrontani. Kardos Róbert mint nemrég szerződött tag a fanyarságával még tartja magát (Olasz Imrét alakítja, a Bácskayval duóban félrelépő képviselőt).
A vészmadár további szereplőire, konvencionális, ismételgető, otromba rendezői megoldásaira lehetne ugyan szót vesztegetni, de nem érdemes. Első lépésként 40-60 percnyi szöveg kihúzása és a játékmód teljes újragondolása kellene ahhoz, hogy Mohácsi János oeuvre-jében, illetve a Bárka repertoárján ezt a művet komolyan vehessük.
Tarján Tamás
