József Attila Színház

Réghes réghy comédiaként határozza meg darabját a szerzõ - a mû azonban inkább mint rhoppant rhossz darab jelenik meg a publikum elõtt, rhitka pocshék elõadásban. Léner Péter nevéhez fûzõdik a bemutató: õ igazán tapasztalt és járatos rendezõje sok mûfajnak, de a komédiának éppen nem. Mégis neki illett vállalnia a munkát, ha már az általa vezetett színház drámapályázatán a tiszteletre méltó zsûri - emlékezetesen disszonáns eredményhirdetést produkálva - éppen ezt az alkotást találta a(z egyik) legjobbnak.

Szilágyi Andor, aki maga sem vígjátékíróként aratta eddigi sikereit, épkézláb alapötletét a sekélyes publicisztikus humor és a felszínes utcai politizálás felé mozdította, s ide nem kívánkozó bölcselkedéssel és tréfálkozással is megpakolta. A csak a nyomai által létező medve arra szolgálna, hogy Balog Gyula miniszter úr kielégíthesse páratlan zsákmányra vágyó vadászszenvedélyét. Cserébe a medvét "felhajtó" kistelepülés - miniszteri segédlettel - olimpiát rendezhetne. Ennek az ideának a súlyossága és képtelensége sokkal invenciózusabb és tartalmasabb kidolgozást érdemelt volna, mintsem hogy holmi szappanoperákat majmoló falusiak idétlenkedését, vagy a "medvét" alakító szeszkazán jelentéstelen filozofálgatását kelljen elviselnünk. Robozi Béla miniszterelnök beléptetése a vidékfejlesztési tárgykörű színműbe: hatásvadász fogás, abban a hitben, hogy ez a húzás maga a vakmerőség. A szöveg legerősebb szála a vége felé gombolyodik, a "medve" mellé kerül egy álmedve és egy medve is - jeges- vagy barna-, az tényleg egyre megy -, és a saját medvéje után kajtató maffiózó, Vova Medvegyev szerepében Schlanger András hatásos színészi erőfeszítéseket téve fenyegetheti meg az egész kompániát.

Besenczi Árpád és Katona János
Tempós, a szertelenségig dinamikus, önálló eszköztárat teremtő és használó (sőt, akár egy kissé ütődött) megjelenítés vélhetőleg minimum átlagos színvonalú néznivalót csiholhatott volna ebből az anyagból is. Sajnos, Léner elfogadott díszletként egy berendezhetetlen és bejátszhatatlan hodályt az épület funkciójával sem sokat törődő Csík György tervezőtől. Se Gyalog Gyula kivagyiskodó háza egy termének, se valamiféle magántulajdonú panziónak nem felel meg, amit látunk. Nincs bentje és nincs kintje, rideg érdektelensége megfagyasztja a primitíven, közhelyesen eltervelt mozgássorokat. Még rémesebb a ki-be guruló kert- és erdőrészlet, amilyet már húsz-huszonöt évvel ezelőtt se nagyon lehetett látni a perifériálisabb magyar színházakban sem. (Annak semmi jele, hogy Léner épp ezt a tömény talmiságot, a színházipar szegényességét akarta volna "helyzetbe hozni".) A jelmezek és a frizurák egy fokkal sikerültebbek - értük is Csík felel -, de az öltözködés provincializmusát ma már nem a Mikszáth-anekdoták világában kellene elképzelni, és a tömérdek női magazin valamelyike annál azért jobb tanácsokat adhat Gyalognénak, mint amit a "hagyományos" ízességgel és tűzrőlpattantsággal serénykedő Kocsis Judit kényszerül hordani.

Színészi munka helyett általában csak színészi igyekvésről lehet tudósítani. Nincs egyetlen figura sem, akit - a szöveg nyomán - Léner testközelből ismerne, vagy érzékeny instrukciók segítségével fantáziálna. Ebből más nem sülhet ki, mint a silány sémák térnyerése. Katona János nagyon unhatja, hogy színházának ő az ügyeletes delíriumosa. Menyus (a nép fia, homlesz) medvenyomhagyó talpazásában, böfögő szentenciázásában még így is ő a legelviselhetőbb. Nem így a szerepe szerint - meg mindenféle dramaturgiai kényszerűségekből - ugyancsak alkoholkedvelő Gizust, a miniszter feleségét megformáló Vándor Éva, aki teljes tanácstalanságában mintha meg sem próbálta volna elképzelni, miként részeg egy miniszterné. De nem lenne szép dolog kipellengérezni őt visításaiért, szemmeregetéseiért: igényes színház vezető színésznőjére nem bíz ilyen feladatot - mint ahogy Fehér Annára sem Tószika titkárnőt (a beszélő nevek elméssége is árulkodik a textus nívójáról). Regisztráljuk még, hogy Krassy Renáta Gyalogék lányaként sem a vidéki fruskát, sem a pesti művészpalántát nem leli; Lévay Viktória (Fiorella-Bözse) és Juhász György (Fakundó-Jóska) szellemtelen és harsány parodizálással veszkődik; Gieler Csaba izgágán teng-leng, mert Lesi Pufi lesifotós csak a fényképezőgépe révén van beleírva a darabba; Ferencz Valentin tolakodó célozgatások nélkül jeleníti meg a miniszterelnököt; Csonka András mint miniszteri titkár a tökéletesen hiteltelen és megmunkálatlan "szerelmi szál" kivételével lendületesen göngyölíti a szerepet.

Mindezt a színházi zsargon "általános színjátszásnak" vagy "ripizésnek" nevezi. Besenczi Árpád (Gyalog Gyula) és Józsa Imre (Balog Gyula), a két egykori iskolatárs, a két "testvér" sem kivétel ez alól. Egymást sokat lapogatják, a kétdimenziós alakokon azonban nem találnak fogást. Az egész előadás rossz ritmusában mindkettejüknek rossz az ütemérzéke: Besenczi folyton eltunyítja, Józsa nekivadítja a játékot.

Belátható, hogy a közelgő országgyűlési választások - akármi lesz is az eredmény - letörlik a műsorrendről ezt a comédiát (ha Léner e tekintetben a lehető legkésőbbre időzítette a premiert, az direktori bölcsességét bizonyítja). De mindehhez nem kellenek kopogtatócédulák, urnák - elég lesz a közönség ítélete is.

Tarján Tamás

 

NKA csak logo egyszines

1