Vígszínház - Házi Színpad

Van-é lelke a színésznek? Talán nem szentségtörés így átfogalmazni a Kárpáti Péter darabját nyitó, s benne szinte refrénszerûen visszatérõ kérdést, nevezetesen azt, hogy: "van-é lelke az embernek?".

A "lélek" ma gyanús szó, színházban meg pláne. Mind az igenlő, mind a tagadó válasz dehonesztáló lehet valamely kontextusban. Ennek ellenére nem lehet nem föltenni kérdésünket egy produkció kapcsán ott, ahol a tiszta formák jegyében fogant Lear király az új darab a nagyszínpadon, s ahol számos olyan előadás van, amely elbátortalanít e téren, mondhatnám gonosz távolságtartással.

Holott a Vígszínház valamikor, mondjuk így: réges-régen, a "lélek" színháza volt, erről személyes emlékeim vannak... A hetvenes évek elején Horvai nevéhez kapcsolódva leginkább, egy Ruttkai, egy Latinovits, egy Tomanek, s az élők közül leginkább Darvas játékmódjának köszönhetően.

Most mintha a hely szelleme új életre kelne, s erőteljesen hatna Kárpáti darabjában. (Persze mutatis mutandi, nem ugyanúgy, mint réges-régen.) Forgács Péter mostani rendezése bársonyossá finomítja a költői száguldás bukfenceinek és fantasztikumának "felületét", faktúráját, talán eltünteti az éleket, a szúró-vágó kemény helyzeteket és mondatokat. Ez egyértelmű kapcsolódás bizonyos hagyományokhoz. A rendezői olvasattal kapcsolatos feltételes módú fogalmazásomat magyarázza, hogy a dráma szövegét nem olvastam, nem láttam az ugyancsak Forgács rendezte nyíregyházi, illetve a Szabó Attila által színpadra állított, egyetemista közreműködőkkel előadott pécsi verziót, tehát nem ismerem ennek az "új" darabnak a már létező hagyományát.

Meg kell vallani, az utóbbi időkben, évtizedekben ritkán éreztem magam ilyen jól (és otthonosan) a színházban, s eszembe sem jut számon kérni a tragikus, allegorikus, történelemre-sorskérdésekre kihegyezett lehetséges másik értelmezést, a politikai-politizáló olvasatot. Ez utóbbinak lehetősége egyébként "hagyományosan" vígszínházi sejtetéssel és finomsággal engedtetik meg csupán. A lehetséges ütőhangszerek és sokkoló effektusinstrumentumok helyett itt és most brácsák meg csellók énekelnek, elomló plaszticitással, ugyanakkor pontosan és tisztán. Igazi ínyenceknek való finom színházi élmény, amiben részünk van. A szöveg költői ugyan, ám a drámai szerkezet és a kötőanyag szervesen beleépül. Élvezetes az este, mert sehol, semmilyen szinten "nem lóg ki a lóláb". Vagy ha igen, akkor szándékosan ironizálva, tréfálkozva, hogy ahhoz a műfajhoz kapcsoljuk, amelynek budapesti klasszikusát, Novák Eszter egykori rendezését - Grabbe: Tréfa, szatíra, irónia és mélyebb értelem, 1997 - idézi emlékezetembe. Akkoriban - és ez itt most egy jóval közelebbi, ám sajnos ugyancsak múltbeli pillanat visszakeresése - az Új Színház egész épületét bejárva jutottunk el a negyedik emeleti puncs közös élvezetéhez. Itt szünettel ugyan, de helyünkről el sem mozdulva kapjuk - ugyancsak a padlásszinten - a második rész alatt elkészült túrós csuszát - frissen főtt pörkölttel. A vendéglátás persze csupán felületi hasonlóság, effektus. Itt a Vígszínház házi színpadán, együtt maradásunk a színészekkel, a közös térben természetes és kellemes. Ezen felül nekem, személyesen egy nagy - ahhoz a régi előadáshoz kapcsolódó - hiányérzetem pótlódik be! A rendező személyes jelenléte és részvétele remélem nemcsak a premier estéjéhez tartozik. Novák ott és akkor nem vállalta saját bőrével és testével a közös ünneplést, nem garantálta gondolatainak komolyságát személyes jelenlétével. Forgács itt meggyőző maradt ezen a téren is.

Az együttlét motorja saját, civil személyével a narrátor-mesélő-kérdésfeltevő Szegedi Dezső, aki annyi emlékezetes miskolci alakítás után előbb Nyíregyházán, most meg itt Budapesten vállalta ebben a darabban a nótafa és tréfamester szerepét. Ő a mindenkori vőfély, a játékok és játékszabályok hiteles ismerője és ismertetője. Az előadás jelrendszerében az ő főztje az, amit nekünk kell megennünk. Ugyanolyan természetességgel szakácskodik, kever és tálal, ahogy Ámi Lajost - Kárpáti Péter ihletőjét és történeteinek valamikor élt forrását -, a nagy mesemondót is elénk varázsolja. Hiteles cigányemberként és értelmiségi összekacsintótársként funkcionál. Nem véleményez, meséli Pájinkás János és az egész világfelforgató huszadik század történetét. Miközben persze szimpátiája talán mégis a "kisebbik" fiúé, Nemtudomkáé, a katarzisgyárosé. Mi, nézők meg nem vagyunk abban a helyzetben, hogy függetlenedjünk tőle. Közös értékrendünkben az azonosulásunkra rendeltetett népmesei hős megformálója Hujber Ferenc. Abszolút "naivo", lírai szende izompacsirta fiúban elmesélve, aki hagyja magát, mindig hagyja, addig hagyja, amíg majd végül elnyeri aktív női párját Gizella cárkisasszony személyében (akit a kicsit nehezebben oldódó Sztankay Orsolya eh. játszik).

Az együttes tagjai hatalmas lépést tesznek irányunkban, a közös tér-közös játék-közös sors vállalásával. Szemérmes vagy narcisztikus, Vígszínházhoz-Főiskolához szocializálódott idegenként kezdik az estét sokan, és jó barátként oldódnak fel a végére a legtöbben. Persze Pap Vera a "világsorsjavító öregbanya" szerepében igazi deus ex machina pótlék. Ő az örök asszonyi princípium megszemélyesítője, a legemelkedettebb mítosz és a legtrágárabb népi bölcsesség egységbe foglalója. Szeméremszőrzetének egyetlen szála elegendő - próbáljuk így eufemizálni a nyájas olvasó kedvéért a cigánymese szókimondóbb csattanóját -, hogy ezt az izgága fiók-Faustot, a mi Pájinkás Jánosunkat gúzsba kösse és fölemelje, ártalmatlanná és boldoggá tegye. Pap Vera színésznői formátuma kell és nélkülözhetetlen ahhoz, hogy ezen a végső ponton, a néhány mondatnyi szöveg ellenére is pontosan felfogjuk a mese értelmét, és átéljük igazságát. Akárhogy is csűrjük-csavarjuk: Pájinkás János a múlt embere ebben a történetben, egy darab huszadik század. Gyuriska János (minden bizonnyal Forgács Péterrel egyetértésben) huncut és szerethető (de még mennyire szerethető) figurát állít elénk. Az első pillanattól fogva ilyen, amikor pólyás-Herkulesként hőstetteket hajt végre, mielőtt még szülei megünnepelhetnék a születését.

Az anyukáját alakító Majsai-Nyilas Tünde más módon nyilvánul meg: remek fogásokkal vezet félre mint nézőt. Jól adagolja saját lényét, s igen hosszú időn keresztül csupán a szöveg remek poénjait hagyja élni. Saját "lelke" a tapsrendben és az utána következő örömzenében mutatkozik meg. Fesztbaum Béla papafigurája megint csak másképpen épül fel. Megküzdött, személyes kitárulkozás eredménye. Milyen szerencse, hogy a fiatal színész nem hirtelenkedte el, erőlködte túl, és nem egyszerűsítette le az alakot, aki inkább a második részben jut hálás szerephez. Gyuriska szerepépítése egyáltalán nem alacsonyabb rendű az övékéhez képest! Pájinkás Jánosról (ebben a felfogásban) ugyancsak az előadás végére derül ki, mit is jelent az emberiség szempontjából. Az általa képviselt "technikai haladás" ambivalens érték, ám a figurával azonosulunk, ezt jelzik a közönségreakciók, a rengeteg cinkos nevetés. A csak pálinkán élő, tehát minden emberitől tiszta "tiszta" mesehős ugyanúgy a mi alteregónk, mint Nemtudomka. Az ügyesen komédiázó, de feloldódni és emberré válni nem tudó, gyönyörű nagynéni (az "eszmebarikád" élő szobra, Búza Timea), valamint a sátán-kutya-izompacsirta Raszputyinka (Csőre Gábor) teljesítménye is derekas, ám nekik "váltani kell" ahhoz, hogy a közös lakomához másik, nem színpadi, lelkes énjüket hozhassák. Megint csak más a helyzet Hajdu Istvánnal! Ő a mi "Sztív"-ünk, idén legalábbis már nagyon sokaké. Neve és Gyuriskáé elválaszthatatlan mindazok számára, akik a Pesti Színház Kövekkel a zsebében című előadásának virtuóz páros remeklését látták. Hajdu a legabszurdabb, legelnagyoltabb figurát is saját magából mintázza, és a néző alig tud betelni ezzel az "azonosság/nem azonosság" kettősséggel. Tele van hát örömmel, örömmámorral az este, összeolvad közönség és játszó közösség, s csupán lelkesedhetünk mi nézők, hiszen saját bőrünkön-testünkkel tapasztaljuk, hogy a színésznek van lelke, tehát a darab nyitó kérdéséhez visszakanyarodva - az embernek is van! És ez a lélek néha főszereplő lehet. Jó, nem az életben, csak a mesében! Színházban. Bármily hihetetlennek hangzik is, most itt a Lipótvárosban is, újra...

Zala Szilárd Zoltán