Millenáris Teátrum

Elõítélet

Kit érdekel az abonyi kettõ ma, amikor lehetõségünk nyílik arra, hogy a legfantasztikusabb majlandi csúcshangokat is "fikázzuk". A gyorstüzelõ lemezcégek ontják a fogyasztható szupertermékeket: egyrészt stúdiófelvételekrõl hifi, High End és audiofil opera szól, másrészt kizárólag ínyenceknek szánt - alig hallható - "dokumentumok" kerülnek a fényes korongokra. Méregdrágán megvesszük õket - hogy "fikázhassunk" -, miközben tudjuk, hogy egyik esetben a kozmetikázástól válik megítélhetetlenné a zenei teljesítmény, hiszen a "maratoni távot" apró darabokból digitalizálták össze, máskor meg nagyszerû esték, mesésen felpörgetett mûvészek teljesítményei kerülnek egymás mellé véletlenszerûen fennmaradt, félig bepróbált elõadások esetlegességeivel. Az operafelvétel mint olyan eleve kompromisszum. De vannak, akik nem tudnak nélküle élni. Közéjük tartozom magam is. Sznob vagyok, kozmopolita - mit tagadjam. És ez érvényesül nálam a repertoárral kapcsolatban is. Azok közé tartozom, akik idétlen anakronizmusnak tartják a daljáték mûfaját, divatjamúltnak Kodály - magyar zenetörténészek által remekmûnek kikiáltott - 1926-os partitúráját, amelyrõl a világ többi részén, értelemszerûen nem nagyon vesznek tudomást, s itthon is csupán az általános iskolások rémisztgetésére használják országszerte, meglehetõsen hiteltelen, néha agyonlihegett tanári-hazafiúi buzgalommal.

Én Harsányi Zsolt és Paulini Béla szövegéből a silány klapanciák közhelyeit hallom, valamivel rosszabb ez, mint amikor az operalibrettóra mondjuk, hogy énekelni kell, mert akkora baromság, hogy prózában lehetetlen volna elmondani. Magamnak is csak félve vallom be legmerészebb pillanataimban, hogy legszebb népdalaink megszentségtelenítésének érzem Kodály nagyon is kompromisszumkész harmonizálásait. (Ez volna 1926-ban az a magyar hang, ami előre mutat, vagy éppen bekunyerálja magát a dúsan aranyozott falak közé?) "Ha a nép uralkodni fog a költészetben..." verték belénk annak idején a szép XIX. századi illúziót, amire rárímel a napjainkban is többször idézett kodályi elszólás öntelt és álnaiv gőgje: lám a Sugár úti palotában végre, újra, és még mindig szól a népdal! Én úgy érzem, ennek a szegény meggyalázódott, prostituálódott kollektív zenei alkotásnak, a népdalnak ma éppen szünetre volna szüksége, a nagy lihegések évtizedei után: pihenőre. Hogy történelmi távlatba kerüljön végre Kodály nagy kísérlete. Hogy aktuálpolitikai megfontolások miatt ne kelljen szemet (és fület!) hunynunk, ha a művészi koncepció szembeszökő kompromisszumaival szembesülünk a színházban, s ne kelljen úgy tennünk - ügyszeretetből, hazafiságból, jólneveltségből vagy egyéb megfontolásból -, mintha az 1926-os ízlésficamnak nem lennének jelei a partitúrában.

Intermezzo

2001 őszén az operakedvelők válságos időszakot élnek át. A főváros operai élete kettészakadt a Szinetár-éra végére. A kulturális kormányzat időhúzása miatt az elegáns magyar program, amelyet a leköszönő főigazgató meggyőzően állított középpontba, és képviselt kitartóan, kicsit elveszítette az érdeklődést. Most már mindenki a jövőre gondol, s az új irályra kíváncsi! Az árnyékoperák az elmúlt évadban, szerte a városban burjánzani kezdtek, néha magában az Állami Operaházban vendégeskedtek, vagy tőle alig 200 méterre az Új Színházban vagy a Tháliában... Volt, aki a korabeli hangszeres hűség, volt aki a lecsupaszított formák felé orientálódott. Egyre intenzívebb színjátszás bontakozott ki apró operai színpadainkon, a rendezők között jellegzetes új figurák tűntek fel egyre gyakrabban. Moldován Domokos, Káel Csaba, Selmeczi György nem számított új arcnak, ám a főiskolán is tevékenykedő Almási-Tóth András, az ország ifjú zsenijének kikiáltott Kovalik Balázs, a külföldön kipróbált Kerényi Mihály neve alternatívát kezdett jelenteni. Egy intézményesült operajátszással szemben lehetőségek kezdtek körvonalazódni.
(Vidéken, izgalmas zenés színházi kezdeményezések váltakoztak érdektelen önismétlésekkel. Az operai és színházi közvélemény kezdett figyelni Szeged, Miskolc és Pécs produkcióira. Kovalik, Galgóczy, Kesselyák és - főleg - a színházi miliőből érkező Zsótér rendezései 2001 tavaszán és nyarán - nyilván a trónutódlás miatt - az érdeklődés középpontjába kerültek.)
Az évad lezárult, ám a nyár eseményekben gazdagnak tűnt. A Szentivánéji álom, Britten kortárs operája atipikus kivételként került be a POSZT, azaz a Pécsi Országos Színházi Találkozó programjába, ahol hatalmas szakmai és közönségsikert aratott. A viták persze nem zárultak le körülötte. Miskolcon pompásan sikerült, igazi közép-európai szenzációnak számító fesztivál lett a Bartók+(Verdi). Selmeczi György ott mesterkurzus eredményeként Verdi fiatalkori operáját, az Attilát állította színpadra az új generáció énekeseinek közreműködésével. A Millenáris Parkban bábopera került színpadra - Haydn muzsikája - Eger városával közös finanszírozásban, majd Kovalik szegedi illetőségű újdonsága, Szokolai Sándor Vérnásza. A Zsidó Fesztivál - még a nyáron - ugyancsak lehetőséget adott egy elfelejtett daljáték, Donáth Ede Szulamith című darabjának előadására - jó zenei színvonalon, sajnos Nagy Viktor fantáziátlan, érdektelen rendezésében.
Antitézis

Most, az évad hivatalos kezdetekor Selmeczi György, a Millenáris Park szürkének éppen nem nevezhető eminenciása, Kodály Háryját vette elő. Bevallom, én emögött is demonstrációt gyanítottam. Elmentem a Millenáris Parkba 2001. október 2-án, magamnak sem tudom megmagyarázni, hogyan és miért, hogy megnézzem-meghallgassam a Selmeczi Görgy rendezte és vezényelte, mindössze két estére hitelesített produkció első előadását. Talán ismét a sznobizmus diktált, hiszen: most vagy soha! Ha ezen az estén kihagyom, lehet, hogy felnőtt fejjel nem is fogok nekiugrani az eddig oly mostohán szívemtől távol tartott darabnak. Valahogy így gondolkodtam: lássuk azt a "budapesti kettőt", vagy legalább az egyik előadást!
Telt ház volt. Vastaps az első rész végén, és korrekt siker a második után. Nem is a szokványos operai közönség volt jelen, és nem is a kortárs zene megszállottjai, akik "mindig mindenütt ott vannak". Érdekesnek találtam, hogy nagyjából minden korosztály képviseltette magát. Valószínűleg olyanok jöttek el az új - és még alig bejáratott - helyszínre, akik másféle viszonyban vannak a darabbal és szerzővel, mint én...
A magamfajta kozmopolita számára az érdekességet a mind ez ideig majlandi stílben jeleskedő, csodálatos énekesi pályát befutott Miller Lajos és a felejthetetlen Abigail, Lady Macbeth illetve Turandot: Misura Zsuzsa jelentette. A szereposztásban rajtuk kívül két jelenleg is aktív Cenerentola vonzott, a Rossini-reneszánsz nálunk meglehetősen vékony vigaszágának sztárjai: Megyesi-Schwartz Lúcia és Gémes Katalin. Tehát - röviden - az énekesek miatt mentem el Háryt nézni.
Ehhez képest ütött pofon a látvány, amely az egykori üzemcsarnokban fogadott. Vagy még inkább azt mondanám, a tér, amelyben a játék megtörtént! Középen - nyersfa emelvényen - egy falusi kocsma. Stilizált-kinagyított funkcionális díszlet, mellette kétoldalt az emelkedő nézőtér: két térfél egymással szemben.
A közönséget egyfelől a zenekari árok, másik oldalon pedig egy kamerák és fahrtkocsik számára biztosított járás választja el a jól látható és hallható játszóktól. Hagyományos ízlésem engem a zenekari árok oldalára parancsol, így jól látom a zenészek - öltözékük szerint is - elkülönült csoportjait. Rendezői balon, fenn a játéktér emelvényén, a kármentő mellett cigánybanda - cimbalommal. Mögöttük a partitúra megkövetelte zongora. Jobbról, velük szemben ugyancsak zenészek: tuba, harangjáték, ütősök. A magasban, a fejük fölött, az eredeti, lakkozatlan-gyalulatlan nyersfából korlát és ülőkék, ezen a stilizált erkélyen a Miskolci Szimfonikus Zenekar rézfúvósai ülnek, arany szárnyacskákkal, fehér klepetusban, angyaloknak vagy mézeskalácshuszárnak öltöztetve. (Díszlet: Székely László, jelmez: Földi Andrea.) A tér egyáltalán nem operai, s a cselekmény is csak lassan adja meg magát a nézőnek. A nyitány alatt - milyen élvezetes és szokatlan ez napjainkban - nincs tánc, nincs balett, nincs pantomim. (A kötelező ideológiát, illetve szájbarágást a Silló Sándor által készített - és a natúr zsúptetőre vetített - film biztosítja.) A szereplők közül néhányan már előre belakják a díszletet, a kocsmáros töltöget, többen azt illusztrálják, hogy használják a jobb oldali (fő)járás melletti árnyékszéket is. Falusi életkép - stilizálva, röntgenszerűen átvilágítva. Nem valami jó előjelek ezek! Széttartó elemek, dekoncentrálnak és elterelik a figyelmet az "iskolás" olvasatról. Elsősorban Haumann Péter túlmozgásosan induló - s bár azt mondtam, nincs balett, ezt a pipiskedő-pózoló, időnként szenzációsan fotózható, mert elidegenedett és abszurd pózokba merevedő, az értetlenségtől és tapsikoló lelkesedéstől effektíve "szájtáti" falubolondját nyugodtan annak nevezhetném - figurája rugaszkodik el mindenfajta natúrától. Ezután hiába a cifraszűr meg a garbonciásgallér, mindenről tudjuk: játék, stilizáció - jelentéshordozó elem. Az első rész élvezetes, sok színt egymásra tornyozó hatalmas crescendo, végén a Toborzóval.
Fene gondolná, hogy ebből a sokszor sokféle célra felhasznált sikerszámból katartikus finálé kerekedik. Nem az Állami (reprezentatív) Népi Együttes tűzijátéka ez, s nem is a hagyományőrző hazaszeretet megnyilvánulása. Bejön egy szál magában egy férfitáncos, nem "hagyományőriz" és nem "showműsoroz", hanem táncol, pózok és felfűzött értékek nélkül, egyszerűen és méltósággal. Ezzel felrakja a koronát egy színházi műalkotás egészére. Ám éppen emiatt válik a szünet után nehezen folytathatóvá a produkció. Az ortodox hazafiak, a látványkedvelők, a vérmagyarok hazamennek - ki-ki a maga bújával! Selmeczi meséje - ugye észrevették már, hogy eddigre meglehetősen megkedveltem az előadást - zsánerképekkel folytatódik. A csúcs persze megint csak Haumann, aki a gyermekkar élén infantilis csatajátékot celebrál, Napóleon-pózokat próbálgat, szöveg nélkül eljátssza egy "nagyabonyi zseni-komédiás" - akarom mondani: "falubolondja" - egész repertoárját. Misura Zsuzsa "echte-gemütlich" paródiát rittyent, talán hárommal többször rugaszkodik neki, mint kellene. Itt már önjáróvá válik a színpadi személyzet, s éppen abban a pillanatban, amikor végleg unatkozni kezdenék, belép Gémes Katalin.

Színház

Előbb könnyet csal a szemembe - hja, a mese feloldja az entellektüel gátlásokat! -, majd katartikus gondolatokhoz vezet. Feltárul Selmeczi igazi koncepciója. Minden faanyag-pocsékolás és millenniumi pénzdobálás ellenére igen elkötelezett színház ez. Rólunk szól. Csak most veszem észre: a színen végig nyomorult, szegény, kizsigerelt "egyszerű" embereket láttunk. A mi saját, éppen nem égi másainkat, énekelve, viccelődve és kínlódva. Szegény színház ez, még a formáját tekintve is. Rituális színház - hiszen a mi életünket sub speciae aeternitatis - tehát esztétikai síkra emelve - mutatja. Illúziótlan és gyönyörű színház. Egyszerű, áttekinthető... és rejtelmes, és emberszabású. Nem csillog majlandi fényekben. S bár a nóta úgy szól, mint évtizedek óta mindig, hogy "inkább nézem az abonyi kettőt, mint Majlandban azt a harminckettőt", ám ez itt és most nem mentegetőzés, nem önmeggyőző hazugság. Nem ad felmentést majlandi móditól megrémült énekeseknek. Nem is kell felmentés, hiszen a szereplők egytől egyig kiválóak. Nincs kisebbségi érzés, nincs megúszás, nincs cinikus "nekünk úgyis jó erre a két estére". Selmeczi az örökkévalóságnak dolgozik, tehát nekünk és csak nekünk szól a színpad, és a zenei tolmácsolás MINDEN üzenete.
A nagyabony-majland tengely érvénytelenné vált ezen az estén! - vonhatnánk le a konklúziót. A Háry zenéjét és színpadi apropóját ez egyszer jól használta fel valaki. Ám, mindennek ellenére - bevallhatom - nem akarom egy-két éven belül újra látni-hallani a darabot. Félek, másnak nem így sikerülne, s visszatérnének régi előítéleteim. Most tehát egy darabig büszke nagyabonyisággal rajonghatok a majlandi csillogásért is!

Zala Szilárd Zoltán

Színház a képernyőn

Zórika hazamegy

Az a csoda esett meg, hogy ismét színházi közvetítés volt a közszolgálati magyar televízióban. Sőt, magán az M1-en, vasárnap este, és nem is kezdődött túl későn, még éjfél előtt vége is lett. Bár ha egészen pontos akarok lenni, akkor mégsem volt ez színházi közvetítés, ugyanis nem színházból történt. A Cigányszerelem című Lehár-operettet nem eredeti játszási helyén, Debrecenben vették föl, hanem Budapesten, a Millenáris Teátrumnak nevezett sajátos játszási helyen. Márpedig egy színházi közvetítéshez szerintem a színház is hozzátartozna. Ez a hodály azonban csak neve szerint volna színház, még ha színházi előadásokat adnak is benne, valójában azonban inkább film- vagy tévéstúdiónak tetszik. A helyszíni akusztika például pocsék, viszont fantasztikus mennyiségű lámpa és felvevő berendezés van benne. Amikor ott voltam, mindig ment is a fölvétel. Szóval alighanem lenne mit leadni.
Hogy elsőnek miért éppen a Cigányszerelemre esett a választás? Ha nagyon kaján volnék, úgy gondolnám, azért, mert ez a történet ugyan csak kicsit rasszista, viszont nagyon konzervatív. Erdélyi nemes kisasszony eljegyzése napján lázong sorsa ellen, apja választottja helyett egy kóbor cigánylegényt szeretne szeretni. Bűvös álomba merülve azonban meglátja a jövőt, megtudja, hogy a cigánylegény bizony nem lesz hűséges hozzá, mert hát hajtja a vad cigány vére, no meg köti egész pogány kultúrája - tehetnénk hozzá mai terminológiával. A szürreális rémálomból, amely során a szubrettkomikus kettősnek egyetlen hét alatt öt gyermeke születik, végre fölébredve, Zórika megkönnyebbülten ismeri föl, hogy a vad cigányéletnél mennyivel szebb a békés házi boldogság. A nagy ijedelem után megkönnyebbülve, még bele is szeret korábban elutasított hivatalos vőlegényébe. Az operett monumentális idiotizmusa az ideológiai üzenetet is sommásan monumentálissá növeszti. Nincs helye semmiféle cifrázatnak. Itt nem ilyen vagy olyan konzervativizmust árulnak, hanem magát az őseredetit. Változtatni nem szabad, a lázadás vétek, és a bűnös csak áldhatja sorsát, hogy végül is csupán álmában követte el vétkét, s így megmenekült a valóságos bűnhődéstől. Az eszményi hős pedig a vőlegény, aki alighanem a világ legtétlenebb bonvivánja: mindent elintéz helyette a vetélytársa. A vándorhegedűs cigánylegény nemcsak elcsábítja szerelmét, de érintetlenül vissza is szolgáltatja. Az álomban történtek nyilván nem számítanak.
Valójában azonban nem hiszem, hogy tényleg az operett ideológiai üzenete alapján esett éppen a Cigányszerelemre a választás. Úgy gondolom, a döntéshozóknak elegendő volt maga a műfaj: operett. Jó lesz álomba ringató szórakozás gyanánt az idióta népségnek. Az sem számít különösebben, hogy a debreceni produkció (Moravetz Levente rendezésében) amúgy eléggé vérszegény. Legalábbis színházi minőségét tekintve. Zeneileg nagyjából megvolna a dolog. Csak hát szegény lázadó Zórikában (Molnár Marica) kezdetben legföljebb annyi szenvedély mutatkozik, mint egy üveg baracklekvárban sok héttel a dunsztolás után. Az elveszett kétségbeesés már kicsit jobban áll neki. A szilaj cigánylegény (Jankovics József) meg inkább egy jelmezbálra öltözött középkorú könyvelőre emlékeztet, aki hiába szeretné elfelejteni a pocakját. Legföljebb behunyt szemmel vélhetnénk cigánynak és legénynek. Az arcára kent ugyan némi barnaságot, ha a nyakán nem is eléggé mélyen, a kezét azonban fehéren felejtette. A többi cigányt viszont mintha direkt kimeszelték volna. Színházban mindez talán nem tűnne föl, a televíziós optika viszont gyakran túl közelre szemtelenkedik. Varga Éva és Puskás Tivadar talán nem különösebben vétkesek abban, hogy ásatag vicceikbe nem tudnak némi friss értelmet vinni, és Gárday Gábor is hiába igyekszik mulatságosnak mutatni a magát fiatalnak képzelő vénembert. Színészi teljesítménynek igazából csak Simor Ottó cigányvajdája látszik olykor, régi szép operettpillanatokra pedig Kállay Bori néhány rutinos lépése-mozdulata meg Vadász Zsolt zengő tenorja emlékeztet, amikor Zórikát szólongatja.

Zappe László