Egri Gárdonyi Géza Színház
Molnár Ferenc: A farkas
József Attila Színház - Gál Erzsébet Stúdió
Molnár Ferenc: Egy, kettõ, három
Ibolya
Madách Színház

Nincs már stílus, nincs már olyan magatartás, amely életben tartaná és mûködtethetné a társasági Molnár-mûveket - írta nemrégiben kollégám. De hát ha így van, ha így is lenne, akkor ez ellen tenni kell, mégpedig úgy, hogy neki kell lendülni, bele-bele kell vágni, ahogy az ebbõl a szempontból kétségkívül másféle Liliom is állandó kísérletezés tárgya lehet a zalaegerszegi szerelõcsarnoktól a Krétakör stúdiószínpadáig. Miért ne lehetne még fenntartani a tudást, amit egy csipke kesztyû levétele jelent, vagy azt, miként kell kocsit rendelni. Avagy nem antropológiai érdekességû lelet-e az, hogy Az ördögben a fõhõsnõ kér egy kis tokajit - ugyanezt a bécsi bemutatón nem tehette, hiszen osztrák úrinõ nem ivott (akkoriban) bort. Van még számos felejtésre méltatlan, színésztechnikailag meg egyenesen nélkülözhetetlen elem, ami miatt Az ördög, A hattyú, a Doktor úr - és a majd’ harminc közül szinte mindegyik Molnár-mûvet sorolhatnánk - évülésétõl nem tartanék. Nem annyira a jellemrajz és a cselekmény, hanem a verbális elegancia és az omnipotens alkotói mindentudás szinte már mechanikus tökélye miatt leginkább. A mélyrétegben valahol pedig mindig ott a Jó és a Rossz harca, amit az indulatátviteli intrikák verbális tûzijátéka fed le - s végül is mi más az élet?

Ennyi általános bölcselkedés talán elég is ahhoz, hogy a Molnár Ferenc halálának ötvenedik évfordulója táján fölszaporodott (de igazából korábban sem túl ritkán játszott) művek első félévi terméséből szemezgessünk.

Az évad első Molnárja a korai - és az első világsikert hozó - Az ördög, 1907-ből, az egri Gárdonyi Géza Színház előadásában. Ez a Millenárison rendezett mini Molnár-fesztivál egyik előadásaként volt látható Budapesten is, kicsit steril és belakatlan környezetben, ily módon nem a saját, önmagához méretezett terében, Csiszár Imre rendezésében. Érdekes, hogy a három, itt említett darab avíttassága talán csak itt csap meg: hogy lehet egy nagyon tisztességes festőművészt rávenni arra, hogy régi szerelmét lecsapja a férje kezéről, aki szintén nagyon tisztességes: nos, ez annyira életszerűtlen, hogy csuda. Amihez ma igazán nem kell sok, ahhoz kilencven éve az ördög maga kellett. Az fifikuskodik úgy, hogy kitörjön az elfojtott hév a szerelmesekből, s döntéshez juttassa őket. Nemcsák Károly vendégként játssza a darab leghálásabb szerepét, övé a legtöbb bon mot, övéi a nő-férfi viszonyt elemző aforisztikus mondatok (no, ezek nem fakultak), s minden elegáns, tárggyal való játék (bőrönd, köpeny, zsebkendő, pisztoly stb.).

És itt van a híres, egykor botrányos jelenet: van-e a szépasszonyon, Jolánon ruha a köpeny alatt? Sajnos, Gregor Bernadett hiába vonzó és szépséges, semmi kétértelműség, semmi női játékosság, semmi szenvedély nincs az alakításában. Sőt, a kibontott hosszú haj sem előnyös egy korabeli szállítmányozó neje számára - akinek épp az asszonyisága válik vadítóvá kislányos egykori mivoltához képest. Így tehát a nagy klasszikus nem lelepleződés sem szól akkorát: eleve látni lehet a ruha strasszos szélét...

Mindazonáltal finom, mértéktartó, a korhűséghez visszahajolni igyekvő előadás született, s ebben Bregyán Péter kedves, szerencsétlenkedő festőművészének is nagy érdeme van. Fekete Györgyi erőszakos és megszomorított menyasszonya kiválóan eltalált, s Tatár Gabi kis modellje is üde - persze, neki is remek szövegeket adott Molnár.

A következő - a nagy korszak - formátumos darabja A farkas. A szakirodalom freudi mélységűnek írja le. A színpadra állítás a József Attila Színház Gaál Erzsébet Stúdiójában közelit leginkább a mához. A kicsiny tér, a testközelben játszó színészek elhitetik, hogy tényleg egy házaspár intim kapcsolatának részleteit látjuk. Naszlady Éva nagyon jó érzékkel, ötletekkel, finomságokkal rendezte meg a darabot, az indító éttermi jelenet, a házaspár (Sztarenki Pál és Fehér Anna) "fiamozása", egy összeszokott, mégis apró feszültségekkel átszőtt kapcsolat rezdüléseit remekül ábrázolja. Nem problémátlan egy rendelés, a székek húzogatása és egy ártatlannak látszó köszöntés elfogadása sem. Fehér Anna szigorúbb, szálkásabb egyénisége, kiváló humora jól érvényesül ezekben a szituációkban. S az alaptörténet (unalmas, de féltékenykedő jogász férje mellett régi szerelméről ábrándozik az asszonyka - de mindez csak álom, hiszen a beígért világ- és nőhódító tervekből a temesvári ügyvédbojtárnak nem sikerült semmi, s dr. Kelemen végtére is jó férj és jó apa), nos, Sztarenki miatt nem válik hiteltelenné. Igenis, jól szituált, kellemes külsejű, megbízható - ha szerencsétlen, tutyimutyi alkat lenne, alig különböztetné meg valami a riválisként megrettentő múltbéli lovagtól.

A mikrorajz tehát kitűnő, de a középrész - amikor Vilma azt álmodja, hogy visszatér érte a régi udvarlócska hadvezérként, diplomataként, utazóként, s e három alak mindegyikében őt fogja magával vinni - hosszú, dramaturgiailag túlméretezett, s nem csak azért, mert a vendég Debreczeny Csaba is megküzd ezekkel a komikus alakokkal. Ő legjobb mégis Szabó Gyuriként, aki akkor is, a jelenben is szerény, zsíros hajú, félszeg figura. A mesebeli farkas - akivel csak riogatjuk magunkat - eloldalog. Valami ilyesmit átél szinte mindenki, aki párkapcsolatban él - és Naszlady Éva ezzel számol ebben a bensőséges, kamara-előadásban.

Nyilvánvaló, hogy a Madách Színház premierje, az Egy, kettő, három és az Ibolya Gálvölgyi János jutalomjátéka - és ebben nincs is kivetnivaló. Figurában is, képességekben is több mint alkalmas Norrison bankár szerepére, aki egy óra alatt csinál sofőrből gyárost, grófi apát szerez neki és márkás fehérneműt, s még arra is vigyáz, milyen évjáratú legyen az a bor, amit az a leendő, amerikai anyósnak-apósnak felszolgáltat. Bravúrszerep, bírni kell ritmusérzékkel, beszédtechnikával, állóképességgel. Minden rendben is lenne, ha Gálvölgyi, legalábbis az általam látott előadáson, nem élvezte volna rettenetesen, amit csinál, s nem akart volna még plusz viccekkel kedveskedni kollégáinak. Azoknak, akik közül csak Szerednyey Bélának adatik meg, hogy alakot rajzoljon, és Lőte Attilának és Csűrös Karolának, hogy egy-egy karakterfigurát alkosson. A többiek ki-be jönnek, ahogy az ügyelő hívására kell, és kész. Egy-egy árus, kereskedő, szolgáltató - a nagy projekt fogaskerekei - ott állnak, elszalasztott lehetőségekkel, Gálvölgyi pedig magára hagyottan, s önnön magát is szórakoztatva. Varga Klári meg annyira el van foglalva azzal, hogy amerikai mágnáskisasszonyként törögesse a magyar nyelvet, hogy játszani már alig jut ideje.

Szirtes Tamás nem akart tudni a kínálkozó áthallásokról, amelyeket így csak magába fojtva lát meg a néző - de a nagy machináció, a technikai bonyolítás ördögisége így is leköti az embert. Csakúgy, mint az Ibolya kedves, érzelmes története, ahol Gálvölgyi parodista mivolta még több indítékot kap (amikor a színidirektornak könyvelőként kéne meghúznia magát, akkor van igazán elemében, s nem hagyja ki a palackalj szemüveges ziccereket, de ezek igazán nevettetőek). Itt már vannak megoldott női szerepek: Kerekes Viktória, Götz Anna, Haffner Anikó, Várady Viktória, Gallusz Nikolett megtalálják a kóristanők egyedítésének útjait. Pikali Gerda kicsit karádys, kemény a szerephez. Ráadásul annyira vigyáz a szép kiejtésre, mintha Kazinczy-versenyen lenne, ettől aztán többet is téveszt. Ettől függetlenül a történet szép és mindenkor nézhető.

Valószínűleg így járunk majd a többi Molnárral is.

Budai Katalin