Pesti Magyar Színház
Regéjük, mely önmagával helyettesíti értelmét és célját, éppoly banális, mint amilyen fantasztikus. [...] Mintha egy nem létezõ kozmikus közönség elõtt produkálnák el a létezés abszurd táncrendjét, forognak a rejtelmes évszakok körbe-körbe a "tág idõ teátrumában", ahol mindig más változatban kerül színre a mindig ugyanaz.
(Géher István) Az előadás kezdetén egy létrás ember kopogtat a vasfüggönyön, és gyászruhás asszony nyit neki ajtót a színpadra. Egyelőre a férfiban nem ismerjük fel a csavargó-házaló Autolycust, ahogy a nőben sem a mulandóságot idéző Hermionét. Csak később válik érthetővé az is, mit keres immár a színen az előcsarnokban látott lajtorja, az a magasba jutást lehetővé tevő praktikus eszköz, amely egyúttal a fokozatos szellemi felemelkedés, átértékelés, a szintek közötti átmenet tükörszerű jelképe; míg a talpig feketébe öltözött nő az éjszaka, a titok, a szégyen, a bánat, a lemondás szimbóluma lehetne, ha léptei nem volnának könnyedek, mint a víg özvegyeké. Hiszen a tél ugyan a gyász, a pusztulás, a halál zord évszakja, ámde magában hordozza az újabb tavasz reményét: a szenvedés végét, a kiutat a sötétség káoszából, a sebeket begyógyító örök Időt.
A szereplők nyitótablója a látszólagos jókedv, baráti enyelgés, a terhes asszony, a felhőtlenül játszadozó gyermek jelenléte ellenére vibrál a visszafojtott feszültségtől. Leontesban ugyanis felesége és gyerekkori jó pajtása haverkodását látva nem fokozatosan ébred fel az indokolatlan szerelemféltés, Kaszás Attila másodperccel a színre lépése után már őrülten féltékeny férjet alakít - és ez így van jól. Hiszen Shakespeare, szokásához híven, a Téli regével sem sztorizott. (Az alaptörténet ezúttal is "hozott anyag", Robert Green pásztori beszélye, a Pandosto vagy az Idő diadala.) Ambivalens fabulájának vérfagyasztó vagy szívet melengetően irreális cselekménye sokkal inkább vízió, a minden szélsőségre és nonszenszre képes lélek leképezése. Ennek megfelelően a helyszín sem a mesebeli Szicília vagy Bohémia, hanem lét és tudat fagyosan borzongató mezsgyéje.
Jagoda Miroszláv jelképeket halmozó játéktere ugyanezt támasztja alá: nyugtalanságot keltenek az elrontott vendégeskedés bútordarabjait helyettesítő, furcsán megnövelt asztalok, székek (trónusok?), a rejtélyes szimbólumokkal teleaggatott (idő)kerékcsillár, ami a litván Hamlet díszletére rímel, vagy Hermione testének és Leontes lelkének a börtöne, amelyből elvágott köldökzsinórként lengedez az ártatlanul megvádolt szülő nő patyolatfehér sálja, hogy a mániákus zsarnok férj (a potenciális anya- és gyerekgyilkos) számára hamar sötétszürkévé mocskolódjék. A lebegő, szárnyas oltárra emlékeztető kalitka ajtajai a fiatalság, a buja ösztönvilág szimbólumait tükrözik vissza, míg a második rész puha hóesésében körbe-körbe mozduló szereplők panoptikuma az idő örökös körforgásában lassan lecsendesülő, deresedő hajú társaság képzetét kelti. A szereplők ugyanis egyszerre egyének és jelek.
A Vidnyánszky Attila rendezte előadás műfaji meghatározása "szenvedélytörténet". Nem mese, hanem egy mánia "pályafutása" az Idő teátrumában, abban a sajátos shakespeare-i tükörrendszerben, amely túlnyomórészt tiszta teatralitássá szervesül a keleti szláv színpadi karakter számunkra némelykor vontatott, valósággal időtlen misztikumának, továbbá a gyakran naturalizmusra hajló, máskor jó értelemben patetikus honi játékstílus verbális hagyományainak, illetve a "bohém" kelet-európai abszurd humornak értékes és érdekes ötvözetében. E Pesti Magyar Színház-beli találkozás során Shakespeare egymást ellenpontozó/kiegészítő sokféle színjátéktípusa is szépen érvényesülhet, hiszen a "szerelmi háromszögre" épített féltékenységi (király)dráma, továbbá Leontes-Kaszás Attila horrorisztikusan kegyetlen bosszúja (és paranoid imádata a kisfia iránt) egy pszichothriller lehetőségeit nyújtja - Artaud "kegyetlen színházának" minden elemével együtt; a Hermionét és az Időt egyaránt megszemélyesítő Kubik Anna némely jelenete a brechti színházat idézi - a cirkuszi és kabaréatmoszféra felvállalásával is; az Antigonus (Csurka László) halálát okozó medve, továbbá a pici hajó ironikus megjelenítése, valamint az apapótló pásztorok bohóctréfába illő színrelépése már-már a posztmodernhez vezet (ráadásul az ifj. Jászai László alakította Mufurc külleme a beregszászi rendezőre emlékeztet); míg a bohémiai felvonás vegyíti a dramatikus népszokásokat (a "turistáknak szánt" folklórműsor műviségével egyetemben) a színes vásári komédiával, illetve az újromantikával; az utolsó rész pedig Pirandello színpad-filozófiájához hasonlítható - csipetnyi pygmalioni művészmítosszal fűszerezve.
Az Idő színházi körforgásában tehát a természet ugyanannyira mesterségesen megalkotott, mint amennyire természetes az artisztikum. Ugyanakkor ebben a produkcióban a bohémiai felvonás pastoralja jelentéktelenebb, mint a szicíliai színek expresszív költőisége, pedig a kora tavaszi szerelmi játék, az erőtől duzzadó "földszagú vígság" s főként a Bede-Fazekas Csaba csepűrágó Autolycusának köszönhető pikareszk betét a bohém élet (kaukázusi változatának) igenlését lenne hivatott megérzékíteni. Az előadás egészéhez képest azonban a folklórműsor túlságosan is dominál, ezzel szemben súlytalanná válik a Ruttkay Laura és Rancsó Dezső megszemélyesítette "másodgenerációs" szerelmespár viszonya. Miként a szerepjátszó Polixenes alakja is, noha Mihályi Győző akkor, amikor "kortársak" a partnerei, kifejezetten erős színpadi jelenléttel rendelkezik, jól ellenpontozza Kaszás szerepét, sőt vonzóan férfias megjelenése akár indokolhatná egykori pajtásának rögeszméjét.
Mindazonáltal Kállai Ferenc szívet-lelket melengető clownjátéka a bohémiai "szín"-t is emlékezetessé teszi. (Érdekes, hogy Kállai ugyanezt a juhászt játszotta az egykori, Major Tamás rendezte nemzetis előadásban is. Ahogy Izsóf Vilmos szintén hajdani szerepét, Archidamust alakíthatja ismét, több mint két évtized múltán.) Amúgy a szereplők többsége - a már említetteken kívül - főként atmoszférateremtő játékával szolgálja az előadást, míg a két főszereplő színházi nyelve láthatóan azonos a rendezőével.
Kaszás Attila nagyszerű Leontes. A szerencse kegyeltjének tekinthető, jóképű férfit áramütésként éri saját rögeszméjének felhorgadása, amivel mindenkit és mindent tönkretesz maga körül és önmagában. S miközben bizonyítékokat keres mániájának alátámasztására, kezdetben még képes komédiázni: megtévesztőek a nosztalgikus táncmozdulatok a baráttal, vagy a férj kedvessége terhes hitvesével. A téboly elhatalmasodását azonban az imádott gyermekhez fűződő viszonyának szeszélyes megnyilvánulásai, majd a szado-mazochista egzaltáltságban elkövetett vad bosszú teszi kétségtelenné - azon túl, hogy a magánéleti zsarnokság az uralkodó diktátori magatartásába torkollik. (Ráadásul ebből az előadásból kihúzták azt a részt, amikor a jóslat nyomán a király megbocsát Hermionénak, mire a Leontes kegyességének tartósságában nem bízó Paulina - a kis Mamillus halála után - letagadja, hogy a meggyötört asszony él. Vidnyánszkyéknál Varga Mária más alakításaiból már jól ismert keserű arckifejezésével mindvégig szemrehányó, s a néző számára is csak a "szobor" megelevenedése fedi fel a titkot.) A happy end előtt Kaszás Leontes-alakítása - a szinte második gyermekkorát élő háborodott zsarnok imázsa, akit tapintatosan és aggódva vesz körül a környezete, egyfajta pirandellói IV. Henrik-felfogássá válik. Igaz, rejtély marad, hogy Ruttkay Laura, aki az anyját játszó Kubik Annára szemernyit sem hasonlít, ugyan mitől rengeti meg annyira biztosan a király addigi magatartását, ahogy arra Camillo-Sipos Imre számított, ám az apa mélyről feltörő rokonszenvének hirtelen felhorgadása Perdita iránt - dramaturgiailag indokoltan - ugyanolyan váratlanul következik be, mint az alaptalan féltékenység fellobbanása Hermione ellen. Mindenesetre Kaszás Attila összes gesztusa, mimikája, mozgásának-hangjának minden hajszálfinom árnyalata tényleges és szimbolikus jelentést hordoz.
Ő most dolgozott először Vidnyánszkyval, míg Kubik Anna már korábban is - és akkor is, most is szemlátomást jól megértették egymást. Hermione és az Idő azonosítása rendkívül szellemes ötlet, és Kubik a beleérző és elidegenítő színészi stílus, a realista és stilizált játékmód, továbbá a különféle színházi műfajok precíz váltogatásával remekel. Ez a terhes Desdemona szívélyes háziasszony, aki azt hiszi, urának tetsző a jó barát minél erősebb marasztalása, és el sem tudja képzelni, hogy éppen ez a magatartás vethet árnyékot makulátlan hűségére. Börtönében Hermione érzékletes jelbeszédében a szülő nő fizikai gyötrelmei és az ártatlan rab szenvedései ütköznek az életet adó anyaság boldogságával, no meg a megadóan szerelmes asszony azon reményével, hogy hátha az újszülött véget vet a rémálomnak. A bírósági tárgyaláson viszont a megkeményedett és illúzióit vesztett mártír áll szemben a megváltoztathatatlannal. Azután Kubik mint csipkebaba Idő, leveti gyászruháját (jelmez: Balla Ildikó) és kabaréba illő fehér bohócként jelképezi, énekli, táncolja, mórikálja, cirkuszi karmesterként dirigálja végig a megfoghatatlant. Végül az állványzatként funkcionáló létra igazi jelentését is ő fedi fel, amikor a szoborrá merevedett Hermione megelevenedik, hogy mint a csupán látszólag visszahozható idő - némi hancúrozás után - Leontes tükreként foglalja el a létra másik ágát. Az előadás talán legszebb jelenete, ahogy a megöregedett emberpár, mintha csak szobrot formázna, egymás arcáról igyekszik eltüntetni a hosszú évek keltette barázdákat. Hiába...
Az idő ugyan örök, a tél a tavasszal, a nyár az ősszel viselős, de a nekünk kiszabott korszak rövid, az elvesztegetett ünnepeket és hétköznapokat, a pillanatokban rejlő titkok örömét soha nem kapjuk vissza. Erről regél Shakespeare, és a Pesti Magyar Színház ha nem is hibátlan, de formátumos előadása az ezredfordulón.
Darvay Nagy Adrienne
