Mozgó Ház Társulás

Az elõadást 2001 nyarán Avignonban mutatták be elõször és aztán sokszor, sokfelé külföldön. Népszerû produkció, híre van, kíváncsiak rá a sznob népek (a kritikus sem kivétel!). Igazi sikertörténet - a statisztikákat nézve. Hogy mennyit ér és szól-e egyáltalán valamirõl: az már fogósabb kérdés.

Az alapötlet nem túl bonyolult: összegyűjteni a Don Juanról szóló irodalmi anyagot és laza dialógusok láncolatává gyúrni. A trendet követve inkább a nők kerültek hangsúlyos helyzetbe az előadásban: az egymás után sorjázó miniszituációk zömében a nőalak agressziója legyűri a férfi pipogyaságát. Don Juant több színész is megjeleníti, leginkább tehetetlen fráterként. Közhelyes házassági és szerelmi jelenetek peregnek bágyatagon. Agyonforgatott, elrongyolódott háztartási könyvecskéhez lehetne hasonlítani az összeállítást: a betűk elmosódtak, zsírpacák a papíron, rég elhasznált helyzetek, tanácsok a betűk mögött. Ez az, amiről nem érdemes beszélni, amin túl kellene lépni. A látszólagos női szemszög nem elegendő: hiányzik a valódi friss szem és szemlélet.

Keresném még a nőalakok mellett a címadó Don Juan szellemét, de sehol sem találom. Kilúgozódott út közben, elfelejtődött (a könyv róla szóló lapjai elfoszlottak), semmi sem maradt belőle. Férfi és nő kapcsolatáról szólni persze szép és nemes feladat lenne. Rengeteg a fölhalmozódott emberi mondanivaló. De Hudi László variációinál még egy brazil tévéköltemény is több dramaturgiai változatosságot nyújt. A fájó semmitmondást az artisztikus színpadkép és a durván modoros játékmód csak fölerősíti. Középen téglalap alakú homokozó, oldalt bemikrofonozott színházi székek találhatók. A színpad hátterében átvilágítható üveg (vagy plexi?) paraván és hosszú, pallószerű járás. A színészek a homályos fényben korhűnek tetsző jelmezekben keringenek. Az arcok fehérre púderezettek, a nők fején rizsporos paróka.

Porfelhős homály, fel-felvillanó vörös fények teremtenek hangulatot. Bűnre, pokolra, fertőre történik utalás és a kárhozat, bűnhődés is említődik. Hogy a súlyos szavakra a gyarló ember miért szolgált rá, arra nem kapni az este folyamán választ. A természetes emberi vágyakért halál és az ég haragja? Ennyi, amit ki lehet szűrni Don Juan évszázados történetéből? Soványka kisembererkölcs. Méltatlan leegyszerűsítés. Gondolati zűrzavar. (És visszakapcsolódva a családi könyvecskéhez: rég kimúlt, súlyosan konzervatív háziasszonyerkölcs, amit láthatunk.) Leginkább Don Juan józanul földhözragadt szolgájának, Sganarelle-nek az elkótyavetyéléséért fájt a szívem. Híres közhelytirádája egy halott csecsemőjét temető asszony szájában végezte. Művészi. Igazán.

Szólni kell még egy kényes kérdésről is: Hudi rendezésében több elem is egy az egyben emlékeztet a nemrég Budapesten is járt Odin Teatret megoldásaira. Nem tudom, pusztán a véletlen műve-e vagy szándékos idézetről, netán gátlástalan átvételről van-e szó. Nyilván véletlen az is, hogy nekem éppen friss élményem az Odin és ráismertem a jellemző elemekre. Ilyen például a fekete lepellel borított embertesttel felbukkanó halálfej és a könnyű, lenge fejkendőjét legyezőjével gyönyörűen lebegtető nőalak.

Kiábrándítóan üres a Mozgó Ház Társulás produkciója. Bonyolultnak és komolynak látszó őszintétlenség mindösszesen. Egy előadás, ami nincs.

Sőregi Melinda