Harold Pinter: Hazatérés
Bárka Színház

Amikor Michael Mackenzie Elõhívását játsszák a Bárkában, talán bármi mást is elõadhatnának. A darab ugyanis csak ürügy, hogy önmagukról beszéljenek. A lényeg a befogadási-bevezetési szertartás. Spolarics Andrea, a társulat régi tagja bevezeti a vidékrõl Pestre szerzõdött fiatalabb pályatársat, Szabó Mártát. Hogy a darab cselekményének ehhez van-e valami köze, az valójában mindegy. Vagy inkább kínos, mintsem alkalmas párhuzam. A mû ugyanis egy kissé homályos Kaspar Hauser-történet. Unatkozó úri hölgy találkozik egy állati sorban, állati szinten élõ lánnyal, és fejébe veszi, hogy embert farag belõle - persze csak amennyire azt az osztálykülönbség egyáltalán megengedi, azaz komornává képezi ki. Az eredmény valamiféle kölcsönhatás, ma divatos kifejezéssel azt is mondhatnánk, két kultúra, két életforma találkozik és csiszolódik össze. A Madame valójában éppoly keveset tud a világ egyik felérõl, mint a komornává szelídített Emily a másikról. Kapcsolatuk kölcsönös csiszolódás, nevelõdés. Mégsem tartanám igazán ízlésesnek direkt párhuzamba állítani egy színésznõ új társulatba illeszkedésével. Még ha a lélektani helyzetben lehetne is némi hasonlóság, ha történetesen Szabó Márta nem több társával egyszerre érkezett volna az új helyre és nem az ország egyik legszínvonalasabb társulatából.

Bérczes László rendezésében az előadás kerüli is a közvetlen megfeleltetést, és annyira sikerül áthelyeznie a hangsúlyt a befogadásra, a két nő viszonyáról a két színésznő kapcsolatára, hogy végül mindennek ellenére szinte mindegy, mi is a darab, amelyet éppen próbálnak, vagy talán megpróbálnak előadni. Pedig amúgy külsődleges erőfeszítésben nincs hiány az eredeti történet elmesélésére, csak éppen szinte minden átfordul. Paseczki Zsolt díszletének legfontosabb eleme egy függöny, amely haránt kettéválasztja a színpadot, s így a kétoldalt elhelyezett nézők egy része a térnek csak az egyik, a másik része csak a másik felét látja. S természetesen egyik oldalon az egyik színésznőt, a másikon a másikat. A két világ találkozása után azonban már szinte elsikkad a küzdelem, a kölcsönös oktatás, a bonyolult egymásra hatás, holott a játékot még olykor a címre utaló hangos-fényes fotózási effektek is megszakítják. Mindennél azonban hatásosabb, emlékezetesebb a másik játék, amikor a színésznők kilépnek a szerepből, önmagukat adják, és mintegy rendezik is az előadást, sőt, ebbe bevonják az ügyelőként és kellékesként működő Tóth Pétert és a zeneszerző Faragó Bélát is. Ezek a játékok többnyire szellemesek, humorosak, és éppen mert bennfenteskedők, ironizálják is a bennfenteskedést.

Az egésznek az értelme amúgy nem több, mint az alkotók színházeszményének megfogalmazása-hirdetése. Mi mind együtt, játszók, nézők, műszak, szóval mindenki, aki csak a közös légtérbe került, egy közösséget alkotunk, de legalább a játék végére azzá kellene lennünk. Ennek demonstrálására az előadás végén a színésznők gyönyörű piros almákat dobálnak a nézőknek. Szép illúzió, hogy ezáltal közelebb kerülünk egymáshoz. Bármit mondjon is a darabban elbeszélt történet, felülírja azt a színházi idill.

A színházi bensőségesség, belterjesség lényegében Bérczes László újabb rendezése, a Hazatérés esetében is rátelepszik a darabra, az előadásra. A néző nemigen tud szabadulni attól a benyomástól, hogy ezúttal inkább Kovács Lajost, mintsem a darabot kell figyelnie. Az ő főszereplési lehetősége bizonyára inkább megihlette a rendezőt, mint a darab mélyebb értelme. A képtelen történet megfejtésére és elfogadtatására ugyanis nemigen történik kísérlet. Pedig lenne mit értelmezni a néző számára. A cselekmény ugyanis a szó igazi értelmében abszurd. Nem úgy, ahogyan Beckett vagy Ionesco művei. Ahol első, logikai síkon tökéletesen értelmetlennek tetsző szövegek, mondatok követik egymást, s csak ezután áll elő többé-kevésbé szükségképpen, hogy az akciók, az események is képtelenek. Pinternél a jelenetek, a helyzetek, a figurák sokáig valószerűek, a modor és a miliő naturális. És csak szinte észrevétlenül áll elő, derül ki, következik be valami köznapi ésszel egészen képtelen fordulat. Szellemileg-érzelmileg-erkölcsileg lepusztult férfiközösségbe - apa, testvér, két fiú -, ahonnan az anya már rég a halálba távozott, hazalátogat az Amerikában filozófiaprofesszorrá lett fiú, s mintegy mellesleg hozza magával a feleségét, aki ugyancsak mellesleg három gyermekének anyja. Csak apránként derül ki, hogy éppen ez a lényeg. Sok év után ismét nő jelenik meg a háznál. S a nőt beépítik az életükbe. Mégpedig vélhetően a halott anya egykori szerepébe. Szeretőnek, háztartásbelinek és pénzkeresőnek, akinek a testét kiárusítják. És a parazita semmittevők közé az asszony, akiről kiderül, hogy ugyanerről a környékről való, úgy épül be, mintha mi sem lenne természetesebb. Az Amerikában hagyott élet, a három gyerekkel együtt, mintha semmit sem jelentene számára. S a férje, az amerikai professzor is szinte úgy viselkedik, mintha direkt ajándékba hozta volna az asszonyt rokonainak. Lényegében ellenvetés nélkül tűri, hogy elvegyék tőle, hogy kihasználják, hogy a jövőben rá építsék parazita életüket apja és testvérei.

A történetet természetesen nem lehet sem szociológiailag, sem pszichológiailag hitelesíteni. Csakis szimbolikus értelmezése lehetséges, és csak akkor lehet igazán jó egy előadás, ha ez gazdagabb és mélyebb annál, hogy az élet ocsmány és értelmetlen. A Bárka előadása effélével nem szolgál. Sőt, éppen ellenkezőleg: ami igazán jól megoldott benne, az a naturalisztikus ember- és helyzetábrázolás. Az egyetlen igazán abszurd mozzanat a díszletben van: Paseczki Zsolt udvari átjáróra néző, a talajszintnél mélyebben fekvő nappalit mutat, amelynek ablaka előtt a távozók többször elmennek. Befelé meg olykor egyszerűen az ablakon át érkeznek. Kárpáti Enikő a jellemek szerint öltözteti föl a szereplőket, s a színészek talán ösztönösen is pszichológiailag-szociológiailag hiteles figurák teremtésére törekszenek. Kovács Lajos az apa szerepében remekül egyensúlyozik a hangulatait hisztérikusan váltogató, szánni való öregember és a többieket kiszámíthatatlan viselkedésével tudatosan froclizó gonosz vénség között. Czintos József a homoszexuális testvér szerepében e hangulatváltozások jámbor céltáblájának mutatkozik. Kardos Róbert pontosan fogalmazza meg az egyenrangú ellenfelet, a hasonlóan erős személyiséget, a független nagyfiút, Szikszai Rémusz pedig a mulya-buta bokszolót. Ezek a jól megcsinált figurák aztán akkor is működnek, amikor a játék abszurd fordulatot vesz. Az Amerikából jötteknek azonban nincs ilyen értelemben vehető személyiségük. Innen valók, de mégis messziről jöttek. Ilyenek is, meg nem is, ide is tartoznak, meg nem is. Szabó Márta kifinomult színészi ösztönnel tartalmassá alakítja az asszony semmilyenségét, a teljes közönyből lassan kibontja egy önmagát kiárusító használati tárgy öntudatát. Balázs Attila viszont nem tud mit kezdeni a történteket szenvtelenül elviselő férj alakjával. Ebben az előadásban neki csak szövege van, szerepe nincs.

Zappe László