Az év a magyar kortárs képzõmûvészeti életben sem indult másként, mint a színházi világban: premierek, új megmérettetések, nagy dobások és balfogások, seregszemlék, csendes és hangos jelenlétek rangos, "márványlépcsõs" kiállítóhelyeken és kamara jellegû mûhelyekben, galériákban.

Ami hangsúlyozódni látszik, az a helyek, helyszínek fontossá válása, a fiatalok boomja, áradása, és végül az egyre elfogadottabb mecenatúra (államitól a magánig) sorsdöntõ szerepe. Egyébként a képzõmûvészetet manapság eddig alig tapasztalt vehemenciával önnön jelenlétének érzete tölti el és be leginkább "korra, nemre való tekintet nélkül".

Az építőiparban

leltek erős és színvonalas mecénásra a negyven évnél fiatalabb festőgenerációk mintegy hat évvel ezelőtt. Az egykor Magyar Aszfalt nevű, majd Strabagra átkeresztelt Építő Kft. a magyar pop-art prominensének, Pincehelyi Sándor festőművésznek derekas szervező tevékenysége és ugyanakkor a jeles művészetcsináló zsürorok (Néray Katalin, Kovalovszky Márta és Hegyi Lóránt, bel- és külföldi mérvadó kortárs gyűjtemények mai és hajdani vezetői) árgus tekintete, választani tudása nyomán tekintélyes díjhoz és egy jelentős szerepléshez juthatnak fiatal festőink. A fődíj mellett, amelyet idén Radák Eszter a Képzőművészeti Egyetem tanársegédje nyert, alkotói támogatást kapott Dániel András, Haász Katalin, iski Kocsis Tibor és Kupcsik Adrián. Mindegyikükről elmondható hogy az úgynevezett médiatudat számukra magától értetődő alkotói magatartást diktál. Hol narratívabb, elbeszélő módban, hol jelszerű, kép-ikon közlésként üzennek ők - végeredményben szigorúan a klasszikus táblakép (olaj-vászon) keretei között. A fotóval, komputerrel és videóval manipulált látványt tekintik elsődleges természeti tapasztalatnak, amelyet aztán bonyolultabb vagy egyszerűbb módon olyan naivnak tűnő témák megfogalmazására használnak fel, mint a harmadik évezred lányszobáinak enteriőrjeit a hatvanas évek fílingjével egészségesen vegyítő Radák, vagy mint az élő természetet fáradt, szürrealisztikus emlékként felmutató iski Kocsis Tibor. A többiek pedig valóban kiválóságai annak a formanyelvi újításnak, ahol a komputer manipulálta high-tech alakjai, formái egyesülnek a festészeti leképezés Oldsmobile-jával. (Ludwig Múzeum Budapest)
A Derkovits Gyula-ösztöndíj

Kupcsik Adrián: Jóga gyakorlása szabadban I., 2001

kiváló párhuzam az előzőekhez. Ez idő tájt ez a másik pályakezdő fiatalokat ösztönző juttatás, amelyet azonban a mindenkori kultuszminisztérium asztaláról kínálnak fel évenként (rokona például az Örkény drámaíró ösztöndíj), több évtizede már ("Megkaptad a Derkót?"). Az Ernst Múzeumban most az idei nyertesek névsorát hozták nyilvánosságra, miközben az eddigiek munkái (harminc festő, szobrász, grafikus, intermédia szakos művei) szolgáltatták a díszletet az ünnepélyes aktushoz (a kortárs galériások érdeklődése a primőrök iránt egyre tipikusabb. Talán kevésbé ismert, hogy Ernst Lajos, a névadó műgyűjtő egykor maga is rendezett már ilyen mustrákat). Ez a "díszlet" egy tarkabarka függönyre hasonlít, amelyen felfedezhetünk kísérleti mezőket éppúgy mint rutinos úriszabott darabokat. Ez utóbbinál például gondolhatunk többek között Lakner Antalra, aki az elmúlt Velencei Biennálén, a profi világ kellős közepén mutathatta meg oroszlánkörmeit, úgy hírlik sikeresen. Szinte ők vannak többségben a Kunsthallékban és galériákban, vásárokon máris járatosak. Mellesleg Lakner itt látott Dermoherba-ültetvény című műve nemcsak az abszurd ötlet - a kézfejre ültethető, ott nevelgethető zöld füvek - okán, de a demonstráció perfekcionizmusa és a kivitelezés hideg játékossága miatt is azt mutatja, hogy a művész játszi könnyedséggel valósítja meg azt, ami a képzőművészetek örök problémája a szerzőség és az előadó-művészet alanyi egybeeséséből fakadóan: e kettő azonos nívón való realizálását.

Off Broadway

A bevezetőben emlegettük a helyszínek meghatározó voltát, s íme újfent egy színházi kifejezés kívánkozott ide, mégpedig azért, mert Andres Serrano provokatív tárlatához bizony ez az új színtér, a valamikori bőrgyár és ez az "off" szituáció kellett. Újpest kellős közepén egy magángyűjtemény rakott fészket, először a kortárs magyar művészettörténetben önfinanszírozóan, és ami igazán fontos, máris múzeumi rangra emelve a hatvanas évek iparterveseitől kezdve számos keményen dolgozó fiatal művészt. Kiváló szobrok, installációk, festmények vagy óriásprintek kerülhettek ki a raktárakból, műtermek sötét zugaiból.
Az amerikai Serrano az osztrák Nitsch-hez hasonlóan sikeresen borzolta fel az amúgy modern művészetre immúnis hazai kedélyeket. Még mielőtt Serranónak a MEO-Kortárs Művészeti Gyűjteményben bemutatott kiállításáról szólnánk, érdemes kiemelni, hogy itt találkozhat a hazai közönség tavaly szeptember 11. óta az első olyan szépművészeti munkával, méghozzá nagyon direkt módon, amely a tragikus terrortámadásra reflektál, annak állít emléket és az áldozatok megsegítéséhez járul hozzá - már amennyiben vevő találtatik a Vér a zászlón című fotómunkára.
Nem véletlen a katolicizmus talaján álló morális, etnikai, szociális és politikai túlérzékenységben szenvedő Serrano ilyetén szublimációja, hiszen a többi falra függesztett, 1985 és 2001 között készített képe még inkább zavarba hozza, gyomorforgató hermeneutikai csapdába ejti a honpolgárt, aki alig hiheti el, hogy ezt ilyen könnyedén megtehették vele. Nincs mód a menekülésre, egész emberségünket célozza meg és találja el ez a hondurasi, afrokubai, New York-i fotográfus (aki által felkerültünk a nemzetköziség honlapjára: a retrospektív tárlat egy európai turné része, utolsó állomása). Serrano a vérből, a vizeletből, a lecsupaszított, hullává merevedett, feldarabolt, vagy csak pőre szexuális tárggyá vált emberi testből, a kiszolgáltatottság dokumentum portréiból mint nyersanyagból dolgozik - és ami valószínűleg "főbűne", technikailag tökéletes, túlzottan szép fotókat készít belőlük, mi több, kiállításra szánta a bevett, polgári szokások szerint tálalt műalkotásokat. A feszültség oly sokrétű és oly sok forrásból fakad, hogy azt éppen ez a steril "voyeur" helyzet tudja, ha tudja egyáltalán fenntartani.
A művészt minden húsba vágó tabu témaként érdekli, az már ráadás, hogy szembesít a Budapesten elkattintott fotósorozatával is, amelyet 1994-ben csinált, és amelyen a képzőművészeti fotózásnak azt a jellegzetes (Mapplethorpe, Shennan) fajtáját képviseli, ahol minden beállított, megrendezett, ám éppen ettől a dolgok mégis valóságosabbak a valóságnál (leginkább a tekintetek mélyén megülő emberi méltóság nyomelemei azok).
Látható talán máig legismertebb munkája, a Phis Christ, az esztétikum és a testiség legközvetlenebb összekapcsolásának eklatáns példája. A szentségtörő módon saját vizeletébe helyezett kis műanyag feszületet úgy fényképezte le, hogy abból vöröslő fényárban úszó megfeszített Krisztus vált - hihetnénk, a kegytárgyipar megejtő remeke. A szándék mindenképpen a kétségbeejtés, így is, úgy is.

Bálint Endrével

a Vintage Galériában találkozhattunk. Galériásként is leletmentő Pőcze Attila, a modern magyar képzőművészeti fotográfia mentora, hiszen klasszikus avantgardistáink műveit gyöngyszemként gyűjtögeti, fűzögeti fel, és ugyanakkor szívesen passzítja hozzájuk napjaink vélt és valós "neoavantgárdjait".
Na de Bálint Endre, az Európai Iskola, a párizsi szürrealistákkal haladó, majd a pop-artig is eljutó művész munkássága nem szorul magyarázatokra, de még felfrissítésre, leporolásra sem ebben a posztmodern világban. Ceruzarajzai hihetetlenül finomak, lírai absztrakciójuk a legjobb Vajda Lajos-i nyomvonalon haladnak tovább, kegyládikái pedig humorral, szürrealizmussal hihetetlenül expresszívek. Amint fotómontázsai is, ezek az álomszerű, magukkal ragadó, titkos szimbólumokkal ékes, szuggesztív víziók, etnikai, politikai, antropológiai üzenetek tárházai. "Régi zsidó temetők sírkövei között bolyong a képzeletem: megidézi a múltakat és megidézem a múltamat, amelyet kivetítek egy olyan jövő fehér kartonlapjára, amelyen az idő cigánykereket hány: ...de hitemről csak magam tanúskodhatnék, akinek nincs is hite, vagy ha igen, egyedül a képzelet rendjében hisz és a rend fegyelmezett képzeletében" - vallotta a mester.

Álmodozások kora

A Magyar Rézkarcoló Művészek Egyesületének kiállítóhelye igazi unikum, különösen, ha sikerül a hátsó termekbe is belesnünk, ahol Dürer óta változatlan felépítményű nyomtatógépekre, kőtáblákra, rajzoló, karcoló szerszámokra bukkan a tekintet. Ami az idei márciusban a Ráday utca felől látszik: Eszik Alajos velejéig hagyományos grafikai eljárásokkal készített briliáns lapjai. Bár szinte anakronisztikus a művész anekdotázó, narratív előadásmódja, a figurális ábrázolásban rejlő lehetőségekre, a manuális kivitelezhetőség már-már reneszánsz hitére való támaszkodása - e mentalitás éppen ezért figyelemre méltó. Amit - leegyszerűsítve - Serrano lefotózandónak vél, azt akadémiai alapossággal és magaslaton rajzolja meg Eszik Alajos, de mentesen mindenfajta morbiditástól, jelképekkel való visszaéléstől: kizárólag önmagából építkezik, bővérű, egészséges erotika, ironikus humanizmus-életöröm süt képeiről, melyek a kézírással teszik egyenértékűvé a rajzot. Szenvedélyesen.

Hudra Klára