Thália Színház Új Stúdió
Testrészek és viszonyok
Bizonyos szavak megjelenése a címlapon - garantált telt házakat jelent. Minden kétséget kizáróan erõs vonzerõt jelent például a vagina szó, amely - bár a magyar kifejezések dzsungelében jócskán más a helyi értéke, mint például az elõadott mû eredeti nyelvén, angolul - izgalmasan bonyolult témát sejtet; mit sejtet, nyíltan megnevez. És jóllehet magyarul szemernyi intimitás sem kapcsolódik a gazdag szinonimasor "szaknyelvi"-ként szótárazott tagjához (aztán az elõadásban majd elhangzik jó néhány más stílusárnyalatot képviselõ forma is), mégiscsak fölcsigázza az érdeklõdésünket; még csak az sem biztos, hogy a férfiakét erõsebben, mint a szebbik nem képviselõiét. Hiszen éppen az a legfõbb jellemzõje azoknak a cselekvéseknek és történéseknek, amelyekben a nevezett testrésznek fontos szerep jut, hogy mind a két nem pontosan egyformán érintett, fölöslegesnek bizonyul mindenfajta esemény utáni vagdalkozás, mentegetõzés vagy magyarázkodás.
És a nézők jönnek, alig lehet jegyhez jutni, ami igen jó jel a prüdéria jelenkori állását tekintve. Az előadás egyik legnagyobb érdeme, hogy létrejött, és szemmel láthatólag magához vonzza a nézők széles rétegeit - számos más produkcióval ellentétben, amelyek lényeges és aktuális témákat érintve legtöbbször pont azokhoz nem jutnak el, akikhez szólniuk kellene. Az előadás másik fontos érdeme az, hogy rendkívüli ízléssel beszél a szexualitás stílushatárok tekintetében mindenképpen kényes témájáról. Semmi magamutogatás, nézőkkel való összekancsítás, olcsó színpadi gesztus. (Kontrasztként elég csak például egynémely tévéműsorra gondolni, mondjuk, magunk elé idézni az öt és fél évtizedes, fedetlen bájait laza marabutoll díszbe csomagoló műsorvezetőnő megnyilvánulásait.)
A Bozsik Yvette rendezte és Fullajtár Andrea, Tóth Anita, Zarnóczai Gizella által előadott színpadi mű Eve Ensler A Vagina Monológok című - utóbb magyarul is megjelent - könyve alapján született. A monológok mögött beszélgetések állnak, az írónő meghatározása szerint: vaginainterjúk. Az izgalmasan hangzó műfajmegjelölés valójában a női szexualitás sokféle témájára kiterjedő visszaemlékezések gyűjteménye: vannak közöttük például elsősorban a dolog technikai részét érintő elbeszélések; párkapcsolati problémákat, női ridegséget, férfiúi bornírtságot, szülő-gyerek viszonyt tárgyaló szakaszok; a pedofília és a nemi erőszak, embertelen kínzás részleteiről szóló szövegek. És így tovább, egészen az utolsó jelenetsorig, a leginkább színpadiasra hangolt, stlilizált eszközökkel eljátszott vajúdásig és szülésig, amiben, bár az alkotók érezhetően a maga testi-lelki bonyolultságában próbálták megközelíteni a témát, végül valahogy mégis a nyűgöknek és az orvosi történéseknek jutott főszerep. (És az embrió megformálásakor a kiemelkedően tehetséges - és ritka művészi alázattal megáldott - táncos színésznek, Vati Tamásnak villanásnyi epizódszerep.)
A mű a vagina "misztériumával" való szembesülést, "csodájának" megfejtését ígéri, amolyan amerikaiasan ballasztos módon. Az egymás után rakott elbeszélések azonban - miért is lenne ez másképp? - szex témájú, laza asszociatív kapcsolatban álló szemelvények sora marad. Jelen esetben: tetszés szerint szűkíthető és bővíthető mennyiségű színpadi szövegrészletek sorozata, három (nem mellékesen nagyszerű) színésznő előadásában - de felléphetne a produkcióban éppígy egy vagy tíz szereplő is. Néhány rész esetében érezhető ugyan a háromféle karakter elkülönítésének szándéka - Fullajtár Andrea gyakran romantikus, ugyanakkor ironikus, Tóth Anita riadt, gyermeki, Zarnóczai Gizella távolságtartó -, azonban nem minden szöveg illeszthető be ebbe a karakterológiába, így aztán előbb-utóbb mindenkinek jut mindenféle részlet, illetve olykor - nemigen tudni, mármint dramaturgiailag, hogy miért - egymásnak adva a szót közösen tolmácsolnak egy-egy bekezdést. A fehér színpadkép és a jelmezek - keleties selyemköntösök, vörös, tűsarkú cipők, csipkés combfixek - pusztán dekoratívak; igaz, lehet, hogy nem is szánták őket ennél többre. Az elbeszélő pozíció statikusságát néha mozgások, színpadi tevés-vevések törik meg, de alapvető álló helyzetükön nem változtatnak.
Az egész előadás legkülönösebb részletét a recenzens számára egyébként egy teljesen színpadszerűtlen mozzanat jelentette. Hangfelvételről elhangzik egy tizenhatodik századi boszorkányper története; a vádak középpontjában ama bizonyos, gazdagon beidegezett, éppen emiatt jelentős női örömforrást képviselő apró testrész állt, melyről a vádlott, nem kis megrökönyödésre, azt merészelte állítani, hogy hiszen ilyenje minden nőnek van. Mivel azonban az ellenpróbaként megkérdezett nőszemélyek egybehangzóan kijelentették, hogy ők bizony nem tudnak effélének a létezéséről, a vádlottat máglyán elégették.
Ahogy az ember évei haladnak, egyre szaporodnak a saját történetei: vidámak és szomorúak, rejtélyesek és tanulságosak, fontosak és lényegtelenek. A másoktól hallottak közül egyre inkább csak a számunkra valamilyen szempontból különösen fontosakra figyelünk fel. Ebben az előadásban is, nyilvánvalóan, ki-ki másra. Magam az imént idézett történetet találom legérdemesebbnek a továbbadásra.
Dömötör Adrienne
