Vegyünk egy tetszõleges szót, s játsszunk el vele! Van ezernyi lehetõség: a hangzás, a jelentés különbözõ körei, a lehetséges konnotációk, és az ezekhez kapcsolódó asszociációk alapján. Darabolhatjuk is a szót, elejével vagy végével külön-külön ingerelve agyunk tudatosát és/vagy tudattalanját.
A facsiga különösen alkalmas szó (?), hogy ebből a játékból üzletileg is kifizetődő, közönség előtt játszható produkció legyen, hiszen az emberiségnek (csaknem) száz százaléka facsiga-tulajdonosokra, és mondjuk így, facsiga-felhasználókra oszlik. (Hanyagoljuk most el azt a törpe minoritást, amely vagy egyszerre mindkettő, vagy potenciálisan nem fogyasztó aktuálisan, ám egy ízben - minimum - élete során igénybe vette a facsiga áldását.)
Ha van tehetséges vállalkozó, akkor ezzel a témával világszerte lehet aratni. Budapesten is akad ilyen vállalkozó, játsszunk el a hasonlattal: porondmester és zenebohóc, aki két profi zenészt bírt rá, hogy úgy muzsikáljon, ahogy ő diktálja. Az egyik igazán zseniális művész, s a másik is igen invenciózus, és törekvő. Természetesen mindketten facsiga-birtokosok. Rajtuk kívül egy zeneileg is tökéletes, érett korú, sokat próbált akrobata-tulajdonos is beszáll a jambe. S van egy fiatal "fogyasztó" is, aki minden facsiga-tulajdonos örömére, ruhában vagy ruhátlanul - (igaz ez utóbbit csak egy plexi-akvárium védelmében meri vállalni) - is képes részt venni a nagy mutatványban. Minden az eljövendő sikerre utal, az újságok a közelgő botrány aurájával övezik a produkciót jó előre, a sajtótájékoztatón a facsiga szabadságáról lehet szónokolni. Folyik a kampány!
A darab maga a facsiga érzékszervi megnyilvánulásainak szekvenciáival kezdődik, s csak ezek után merészkedik veszélyesebb vizekre. Sajnos vitatható ízlésű passzusok is megszólalnak: a (vietnami) háború, a (kelet-európai) egészségügy rémtetteit horrorba emelve, majd a két "toronyrobbantás" között, a csador másik oldaláról átnyúlva facsiga-szarvakat metélő terroristák borzalmainak agyonlihegése jelenti a drámai csúcspontot. Van itt minden szörnyűség a vérmérgezéstől a meddőségig, az életlen üvegdarabtól a sterilizálatlan sterilizálásig. A feloldás anyaga nem kevésbé közhelyes: általános, minden embert érintő facsiga-himnusz.
Most pedig ne ingereljük tovább a nyájas olvasót, változtassuk meg (avagy vissza) a megváltoztatandókat, hogy senki ne értse félre: ami itt kritika gyanánt elhangzott, a Thália Új Stúdiójában látható előadásról szól. Remélem mindenki számára világos, hogy Bozsik Yvette rendezésében nők játszanak - színházat. (Vagy helyette azt, amit régen "irodalmi színpadnak" neveztünk, tegyük hozzá rögtön: igen színvonalasan, teljes profizmussal, érdekesen, és a közízlést sehol sem sértve.) Tehát nem cirkusz, nem pódium, nem muzsika. Zarnóczai Gizella és Fullajtár Andrea remekel, Tóth Anita is jó. Vati Tamás meg - Vati Tamás. Sikerorientált produkcióként, menedzseri mestermunkaként a rendezés is dicséretre méltó. És ami igaz, az igaz: hatékony és hatásos. A kritikus pedig csak annyit mondhat, hogy azért nem véletlenül jutott eszébe a "népi trágárságok" asszociációs körébe sorakozó fa(csiga) szó. Szigorú, fegyelmezett, kiváló összmunkára és nagyot akarásra alapuló, ám hideg, érzék(i)etlen, kiszámított és kimódolt előadás részese voltam. Bár mellettem, az "eksztázis" tetőpontján egy néző (fogyasztó) nagy nehezen kipréselt magából egy, a lelkes színésznők "csigájára" visszhangzó "bigát", ez engem valahogy nem ragadott magával. Viszont sokat mulattam, részt vettem a közönség "finom" reakcióiban, a zavart nevetgéléstől a cinkos összekacsintásig sok mindenfélében. Ám úgy éreztem, hogy ezek leginkább Fullajtár Andrea előadáson is felülemelkedő, zseniálisan sokértelmű, (ön)ironikus pillanatai után következtek be. Ja, én egyébként egyáltalán nem utálom azt, amit "irodalmi színpadnak" neveznek, de őt is, két kolléganőjét is sokkal szívesebben látom igazi színházban!!!
Unoka Hugó
