Így kezdõdött a 2002-es év, így végzõdött a január. Talán véletlen került utamba háromszor Tennessee Williams... Úgy látszik, újra reneszánsza van. Pár éve mindig és mindenütt csak a "Vágy" nevû villamos száguldott vagy döcögött országszerte, vidéken és Pesten. Most nagyszínházban és stúdióban, amatõröknél, alternatívoknál, kommerszeknél és mûvészeknél egyre-másra jönnek a különbözõ darabok bemutatói. A szerzõ, akirõl hányszor, de hányszor kimondtuk, hogy avítt, idejétmúlt, szentimentális, kommersz, felejtésre méltó, tehát, hogy valamiért ma nem illik szeretni, igen intenzíven van jelen honi színházi kultúránkban. Talán azért, mert a színigazgatók, rendezõk mégis bíznak benne. Egerben, Debrecenben a Macska a forró bádogtetõn címû darab arat sikert. Én pedig, megátalkodott módon nem utaztam le, sõt még azt a néhány lépésnyi minimális erõfeszítést sem tettem meg, ami ahhoz kellett volna, hogy a Budapesti Kamarában, vagy a Magyar Színházban repertoáron lévõ darabokat "begyûjtsem". Megvártam, amíg szembe jött velem az alábbi három produkció.
Viszonyítási pontok

Az igazat megvallva, a Madách Kamarába már a kíváncsiság vitt el, hogy a MU-beli újdonatúj tapasztalataim (lásd alább) birtokában újra szembesüljek a Williams-művek "kötelező" játszási módjával, és a "Madách" a tradíció szempontjából talán a legmegbízhatóbb. Hogy Huszti Pétert mi indította - még a múlt évadban - arra, hogy elővegye az Üvegfigurák című "fiatalkori" darabot, a szerző-nagymester mára leginkább divatjamúlt, önéletrajzi fogantatású (?) alkotását, nem nehéz kitalálni. Mint színházának vezető színésze rendezőként azonnal meglátta, milyen remek szereplehetőséget kínál a kollégáknak. Elsősorban persze a fiatal és energikus Pikali Gerdának, aki alkatában talán a legkiválóbb ellenszereposztás, de - talán - éppen ezért tudja a betegesen félénk leány komplexusait olyan bátran kiteregetni, szinte "csámcsogva" elemezgetni a színpadon. Szándékosan használok elidegenítő és távoltartó kifejezéseket, hiszen a lélektani szegmens az, ami számomra a legelavultabb Williams munkáiban. A maga idején merésznek ható megállapításokat, diagnózisokat, drámai motivációkat ma tankönyvízűnek érezzük. Olyan az egész, mint egy régi pszichológiai ismeretterjesztő munka példatára! Huszti szerencsés kézzel kikerülte a magukat túlságosan komolyan vevő magyarázatokat, a lelkizős, pepecselő realizmust lecsupaszította: maradt a tisztességes dramaturgiai váz, amelyre aztán a tündökletes tehetségű Pikali Gerda a többiekkel együtt élő, hol mainak, hol ósdinak, történelminek ható, de mindenképpen élő "húst" rakott fel. Ezáltal a harmincas évek élete és életérzése nyugodtan kerülhetett idézőjelbe. A közönségről érdemes még megemlékezni: az általam látott előadás alkalmával tisztességesen megtöltötték a termet, s bár szemmel láthatólag unatkoztak, nem mentek haza a szünetben. Az esti produkciót egyben tartotta a profizmus lakkja. Elégedjünk is meg sommásan ennyivel, hiszen az alábbiakban elemzésre kerülő két újdonság - egy alternatív és egy amatőr előadás - jellegzetessége éppen az, ahogyan eltér ettől a stabil magyar normától.
Ma tehát az tűnik legfontosabbnak, ki hogyan akar Williamst játszani. A színházban ülve persze pillanatok alatt kiderül mi a lényeg: a "szerző", az "irodalom", a "színház" szolgálata. A mi jó öreg Williamsünk csupán ürügy újfajta színjátékmódok bemutatására.

Pont? Színház? Piszkozat?

Vajon a "szerelem (tényleg) megváltoztatja az egész (!) világot" ? Ez a kérdéssé transzformált mondat "kísér haza" január végén, a MU színházban tartott előadás után. Azóta is ott szól bennem. Ez volt az első mozzanat, amit megragadtam, ami megragadott. Kérdőjelet biggyesztettem hozzá, és megőriztem. Objet trouvé: "talált tárgy" egy nem túl emlékezetes előadásból, amelyről jót is, rosszat is bőven mondhatnék. Pozitívuma, hogy nem túlságosan hosszú, negatívuma viszont a túlságos szájbarágás. Dicséretre méltó benne a meglehetős technikai apparátus, amellyel elegánsan és ügyesen bánik az angolszász rendező. Van videoklip: mondjuk kivetítés, mely több tévékészüléken, sőt nagyobb ernyőkön is megjelenik. Érdekes a szimultán-osztott játéktér, a sok és sokféle stílusban különbözőképpen mozgatott szereplő, jó az élő- és elektronikus zene keverése, a szokványoktól bátran eltérő színházi világítás is. Hiába, a magyar színházi kultúrához szocializált, (ezen) felnőtt, (idősödő) néző már csak ilyen! Ezt veszi észre, az eltérést a megszokottól.
Mint említettem, rögtön az elején kiszúrtam (kiszűrtem) magamnak azt a fent idézett szöveg-mottót, amit az egyik férfi szereplő, premier plánban, neutrális hangon és hangsúlyozással, lebegő kijelentésként elmondott. (Nem színházi hangerőt használt, mintegy maga elé mormogta, de az orrunk előtt és jól érthetően.) Kiválasztottam az információáradatból - vagy kiemelte számomra a rendező, nem tudom -, hiszen ugyanabban az időben volt körülötte mozgás-mottó, geometriai mottó, kép-mottó, és ott volt a videobejátszás, mind-mind csupa talány - az elején rögtön ezer felé indulhatott a néző... vagy a színházi élmény indult ezerfelé, nem tudom. Vagy minden nézőben másfelé. Az én "olvasatom" innen indult. Termékenyen bizalmatlanná tett a mondat. És ez a kérdés erősödött fel bennem, valahányszor visszatért a motívum. Az eléggé extrém (ja, ez a megítélés is korosztálytól függ) és marginális (tyű, a szociológiai aspektus de nem kéne itt benn a színházban, bárcsak leraktam volna előítéleteimmel együtt a ruhatárban!). Mozgása geometrikus szervezettségű volt, mindvégig öncélú, kísérlem meg a leírást. Tehát a srác járkálásai közben újra meg újra odajött hozzám, hogy (BE)ismételje számomra: "a szerelem megváltoztatja az egész világot". Aztán lassan kiderül, miről is van szó.
Keszég László Tom Wingfield szerepében mint igazi, darabbeli narrátorfigura kissé elidegenítve (nyeglén! - mondatja velem a szívemben élő néző-nagypapa), lélekben (vagy valóságosan is) fenekét-genitáliáit vakargató (na, ez azért gonosz volt, mondom magamnak) belép az Üvegfigurák című ismert (és oh mennyire utált és/vagy divatjamúlt) darab történetének főszerepébe, s elkezdődik a mesélés-illusztráció.
Első látásra az a furcsa, hogy többen vannak a színpadon, mint amit a darab ismeretében elvárnék. Plusz a video, amelyen egy - ma este élőben nem látható - lányról készült szekvencia-sor mutatja, hogy vetődik bele egy hatalmas ágyba. Meztelenül vagy sem (pontosabban hol így, hol úgy), szétterülő hajjal, lassítva vagy csak úgy normál belezuhanva. A képsor szinte végtelenül variálódik, s kezdődik sokszor újra meg újra. A hagyományos logika és dramaturgia a feleslegesek közé sorolná még a nem szereplő, csak emlegetett, réges-régen elcsavargott atya "képét": az "élő" Dió nagyobbrészt ül egy (geometriai) középpontban, s mint Dióssi Gábor, az alternatív atyaisten vonja magára a figyelmet, gondosan olyankor, amikor az immár folyamatosan csordogáló Williams-szöveg éppen megfeledkezni látszik róla.
Érzéki-puha, elhízott testét hivatalnok-kosztümbe tömködő szőke lány közlekedik, valami kéziratot cipel ide-oda, és más, hasonlóan funkciótlan figurákkal együtt benépesítik a teret. Közben vagy találkoznak a williamsi hősökkel, vagy nem. Ebbe a csoportba tartozik az imént "extrémnek" minősített férfiú is, aki többször idézett egymondatos szövegét mondja, ám közben nyíltan az "ágyra" irányuló cselekvéseket végez, sőt, adott pillanatban teljesen váratlanul közösülésbe "szédül" az anyával, akit elbűvölő sokszínűséggel játszik Enyedi Éva. (S mindez a naturalizmus összes [?] csapdáit igyekszik elkerülni.)
A rendező nagy találmánya az egyetlen (valljuk be igazán, ha hagyományos színházi értékrendünket követjük), ami miatt érdemes ezt az estét a "MU"-ban tölteni, hogy az alternatív berkekben jól ismert, és mindig joggal megtapsolt Szanit, Szabó Annie-t végre olyan szerepben láthatjuk, amelyet a "jóisten is neki talált ki". Régóta tudható róla, hogy "atipikus" színésznő, szinte kiált róla, hogy tehetséges, erőteljes egyéniség, egyedülálló érzékenységgel. Alkatilag esendő, törékeny (érzéki, röpke, őrült, flúgos, széteső). Csupa olyan jelző ez, ami bárki másra mondva egyáltalán nem hízelgő, talán sértő is volna. Ám, ha ránézünk, vagy a drámairodalom (és az Élet!) nagy alakjaira gondolunk, ugyanazt a fajta nőiességet érezzük. A rendezők legtöbbje inkább hatalmas munkát fektet abba, hogy színésznő jellegű színésznőkkel eljátszassa, mesterségesen "megcsináltassa" ezeket a figurákat, míg Szani rendre képes megajándékozni nézőit azzal az élménnyel, hogy ő ilyen, spontán ilyen, és semmit nem kell tennie azért, hogy ilyennek látsszék. Tudatossága, színészete abban áll, hogy vállalja magát a színpadon, s nem tesz rá, nem játszik. Most végre ekkora főszerepben (hány soros is, kérdezné azonnal egy profi) látjuk. És ez rákényszeríti a nézőt (hát még a vájtszemű kritikust), hogy vessen számot színházzal, élettel, nőkkel, asszonyokkal-lányokkal kapcsolatos (sztereotip) elvárásaival. Hogyan történik ez a szembesülés? Hogyan esik meg velünk? Nyüszítünk mi is, mint a csellója üveghangjait alaposan kihasználó, effektusgyártó kollégánk ott a színpadi diszfunkcionálók között, ám ugyanúgy mosolyogva is az eseményeken, s természetesen kívül IS maradva, hiszen az a kövérkés, szótlan színpadi csellengő, az egyik gyalogló, hogy ne nevezzük másképp, valami módon velem, a nézővel tart (nem fizikai, alig megfoghatóan lelki) kapcsolatot. Így lesz Márkos Albert is főszereplő, bár egy sora sincs.
Sajnos a színházban nem a mi lelkünkről van szó, legalábbis nem végig! Williams drámája olyan, amilyen. El kell játszani a hosszadalmas jeleneteket, de legalább tudjuk, nem tart örökké. Egyszer visszaáll a gyaloglás ideje, amikor a szereplők már lezárták a "maguk megmutatását", és narrátor hősünk - hosszas búcsúzkodások és tétovázások után - végre kitűnik a képből. Tudjuk, arról szólt a darab, hogyan tör ki Tom Wingfield barátunk a kalitkából, amit anya és nyomorék (?), törékeny lánytestvére jelent számára. Nyugodtan s tűnődve távozunk a teremből. Kicsit azért meglepve, hisz a "szerelem" mint olyan (hál’ istennek) meg sem jelent. Gyanú ébred, hátha a fordításban van a hiba és nem a szerelem, hanem a szeretet az, amivel valamikor régen Williamsnek, vagy legalábbis hősének "baja volt". Vagy esetleg a mostani vendégrendezőnek van "problémája". Ez ebben az előadásban esetleg megsejtettetik. A másik, példaképpen felhozott profi produkcióban persze egy pillanatra sem volt semmi kérdéses. A világ (a fene egye meg!) egy tapodtat sem változik. Nem akar változni, (mondatja megint az az átkozott öregség bennem). Vagy nem tud változni? Minden ugyanúgy megy tovább, szerelem ide, szeretet oda...
A fenti produkció maga is atipikus, hiszen "külföldről" - bár igen gyengén - pénzelt alternatív előadás volt. A legmenőbb fővárosi alternatívok vettek részt benne, plusz az atipikus-profi Keszég. Rigó József szolnoki amatőrjei másfajta babérokra törnek. Balassagyarmaton láttam őket a Szabad Színjátszásért Egyesület elit-fesztiválján. Produkciójuk vitákat kavart a zsűriben, s nem tetszett mindenkinek az amatőr kollégák közül sem.

Rendezői olvasat

A balassagyarmati amatőrszínházi fesztivál népes, ám különböző színházi területeken tevékenykedő zsűrije sok mindenről különbözőképpen vélekedett, ám szinte egyhangúan úgy foglalt állást, hogy a Beszélj, mint az eső, hadd hallgassalak című előadás, a szolnoki Híd együttes produkciója a rendezőről, Rigó Józsefről "szól", és nem a szöveg szerzőjéről, nem a hősökről, nem a helyzetekről. Az egyik érvelő szerint nem is lehet sikeres, hiszen Rigó a "koncepciót rendezi", nem a darabot, s nem is "a társulat és a befogadók kommunikációját". A kemény szavak ellenére én azt hiszem, hogy a színpadon a két tehetséges amatőr színjátszó érvényes történetet idézett fel! A mesélés módja volt szokatlan, az erős stilizáció, ahogyan a játékmód eltávolodott a hagyomány szerint Williams nevéhez kapcsolódó "naturalizmus", vagy "amerikai költői realizmus" standardjától.
A nézőktől három oldalt körülvett játéktér egyszerű és hatásos. Körüljárható, hatalmas "ágy", persze "megágyazott" dobogó, mögötte a háttér tükör-ablak-függöny többértelműsége.
A mozgások is stilizáltak: tánclépésszerű beindulások és megtorpanások, artisztikus "fékezések", körök, spirálok, "nyolcasok", egyszer a macska-egér harc, máskor a birkózómeccs rituális koreográfiáját idézik. Sokszor lelassított a mozgás, valami mély, meditatív tartalomra utaló. Máskor meg a dinamikusan felfokozott gyaloglásokkal és szokatlan-expresszív gesztusaival hat, bár a táncos elemek használata nem túl következetes.
Milosits Dániel egy saját életkoránál idősebb, érett férfit állít színpadra, finom eleganciával gyűrődött, világos és emberien esendő, depressziós öltönyével inkább hazai-deklasszált, vagy mediterrán európai úrifiút, mint tipikus amerikai-williamsi hőst. Finom, betétes cipőjével, világos-trópusi kalapjával leginkább kalandor-asszociációkat ébreszt. Kallódó-spleenes sármja erősebb az eldorbézolt munkanélküli segély miatti elkeseredésnél. Sebaj, mondom én: öntörvényű, érdeklődést keltő, szokatlan és titkokkal teli, vonzó színpadi figura. Egy macsó bőrében rejtőzködő kisgyermeki lény, aki az "engem vigyen föl a padlásra" intonációjával mondja ki a címben szereplő könyörgést. És amikor végre, sok-sok kör, tétovázás után, mai életünket stilizáló, emberi játszmáinkat koreografikus mozzanatokba átfogalmazó gyaloglás után, partnernője megszólal, akkor érezzük, elértünk a lényeghez. A lányból előtör a szófolyam, az antivarázsigék mindent elsöprő áradata. Az űzött-szenvedélyes életből menekülő fiatal ember - egy mai lány - álma a "jégkorszakról". Nagyistván Erika előadásában egy egész - elképzelt - élet, évek-évtizedek, negyed- és félszázadok előrevetített története a monológ, igazi antiutópia! A "semmiről" szól, a megsemmisülés pátosztalan beteljesedéséről, arról, hogy az élet csak úgy elmúlik... Ez a verbális lián-tenger nem más, mint ellensúly, azért van rá szükség, hogy ellenpontozza a korábbi szenvedéseket és szenvedélyeket. A mese tehát a valóság negatív lenyomata. A finoman éneklő, modorosságtól mentes, mégis melodikus nagyária éppen ebben a színpadi körítésben hat igazán, gondolom én. A máskor oly erőltetetten ható, giccsbe hajló williamsi líra így valódi, hiteles életre kel. Az előadást lezáró illúziótlan, hihetetlenben reménykedő érintés, az ölelés így nem lesz ízléstelen rózsaszín farok egy életkép végén. A fanyarkás "rendezői olvasat" logikus és öntörvényű lezárása.
Tél végén, tavasz előtt az embernek ez is bőven elegendő.

ZALA SZILÁRD ZOLTÁN