Madách Kamara
Azt hiszem, ez a színész elsõsorban férj, a szónak azzal a furcsa artikulálásával, ahogy Molnár Ferenc szokta ejteni, gúnyosan, le-, és önsajnálólag, a biztos vesztesekkel szembeni hanghordozással. És mindjárt utána a mestersége rabja, de nem a hivatásáé - amelynek lazúrosabb kötelékeiben a Mûvész minden alkalommal újranõtt szárnyaival a repülés boldogságában úszik -, hanem a színészipari céhé. Hevesi Sándor osztályozása szerint a komédiás kategóriába sorolandó. Mácsai Pál figurája pojáca hitvestárs és olyasfajta csepûrágó - és itt örömest helyeseljük feleségének megállapítását -, akinek Hamletjénél jobbat mindjárt akár Pakson is találni. Tehetsége nem egyéb, mint bizonyos fokú mimikai képesség, ezáltal nagyszerûen hozza a külsõ, felszíni burok-babákat. Ügyes alakoskodó, aki képtelen az alakításra.
Fél éve él férji minőségében, és úgy tűnik, a féltékenység idege, mint a tél dere, már megüté fejét. Benső szívbéli nyugtalansága megállás nélkül ütközik ki rajta, hisz az első színi pillanattól kezdve, amikor is keseredett dühösen marasztja itthon Romeo ruháit, folyamatosan cirkulál, letelepszik, felpattan (mint az a bizonyos nikkel bolha), fejét fogja, haját túrja-tépi. A szemnek is fárasztó és irritáló, hát még a szívet hogy ellankasztja. Nem meglepő tehát, hogy a szintén színésznő feleség, látván férfi Opheliájának őrülési jeleneteit, búsongó Chopint zongorázik bele a világba és szívesen kacsintgatna inkább odább, mint ide. Hajdanvolt szerelmükből egyetlen pici jelenetnyi parázs pislákol kedvesen és szeretetre méltóan: amikor is a színész gyerekesen duzzogva, majd felforrósodva búcsúzik - vendégszerepelni menvén. A vendégszereplése pediglen saját lakásában, neje szívében zajlik majd, udvari testőr-jelmezben. Vagyis adott egy nekikeseredett férj, aki képes fenekestől kiforgatni önmagát, levetkezni hétköznapi kisstílűségét, hogy nagyvonalú, de mégis egészségesen arisztokratikus lovagként friss szerelmet szerezzen. És őmellette a színész, a vérbeli, akin annyira eluralkodik élete talán legfontosabb jutalomjátéka, hogy vérkomoly, szétválaszthatatlan valósággá válik a rivaldán innen és túl. Mindehhez kell egy olyan varázsos, mágikus művész-megelevenedés, amely eltakarja a házi gyarlóságokkal teli magánembert és magasabb régiókba emeli nőként és színésznőként is az asszonyt. S miért kell egyik vagy másik minőségében meggyullasztani őt, s mitől függ, miként lobban lángra?
A dráma alapkérdése, a megkerülhetetlen - amire Molnár Ferenc egyetlen, mindent megvalló instrukcióban válaszol, méghozzá igennel -, hogy vajon a testőri lepel elleplezi-e a felesége elől másba bujkáló hitvest. Amolyan járt-e Cecile a...? Kétféle alapválasz lehetséges, de a rátétek, magyarázatok, következmények sokszínűek. Az eredeti "Molináry" valahogy úgy hangzik, hogy az asszony bizony mit sem sejt, elbódulva omlana a fess egyenruha karjaiba, lelepleződésekor viszont jól palástolt ijedtségéből mesteri technikával kifüllenti magát, kint van a vízből, a férjét pedig alányomja. Ha a színpadon is pontosan ez történik és a nő határozottan elárulja saját vakságát, akkor mi sem derül ki színészi mivoltából, csupán azt mérlegelhetjük, miként hazudik, ügyesen vagy szerencsétlenül. Ekkor a testőralakítás vagy varázsosra sikerült - így a meghódított nőisége fogott tüzet -, vagy a hölgy ostoba. Ha nagyon is jól lát és nyíltan deklarálja sasszeműségét, megint csak vajmi kevéssé lesz lehetősége komédiás talentumát megcsillantani, ráadásul hülyére veszi ripacskodó urát s így nincsen tétje az estének. Persze úgy is lehet, hogy mindkét fél tudja, hogy te is tudod, tudom én is és játsszák szomorú szánalmas utolsó esélyüket az egymásba kapaszkodásra, de ez a változat már egészen messzire esne attól a csillogó és vidám tragikumtól, amely Molnárra, a legjobb esetben, jellemző.
Az ideális megoldás talán a megfejthetetlen titok, sugalmazott sejtelmesség lenne, amelyben a színésznő olyan, mint a "rafinált tündér tavasz", vagyis ő maga önmaga számára nem rejtély, csupán mifelénk és játszópartnere felé, s hiába is kutatnánk a választ, csak a kibogozhatatlan látszat-valót kapnánk. Kerekes Éva igyekszik ezt az eldönthetetlenséget erősíteni, ám néha gyanúsan-gyanakodva "belekérdez" társa szerepének egyes mozzanataiba, az utolsó nagy kimagyarázkodás eljöttével pedig kissé akadozva-affektálva védekezik, majd támad. Egészen végig nagyszerűen őrzi büszke, picit hűvös hangú titokzatosságát, viszont amikor a fellobbanás fokozatait kellene megérzékíteni, akkor előzmények nélküli, hamisan boldog dadogó. Ha ez a nő zseniális, nagy volumenű játékos, és ezt képes bizonyítani is, a férje, testőr valójában nem lehet túlszínezett amatőr mézeskalácshuszár, mert ilyen partner mellett a legcsillogóbb tehetségre is árnyék vetődik. Izgalmas, egészségesen vonzón vad szerepet kellene felkínálnia az egyébként, férji minőségében idegőrlően unalmas alaknak, amely felpiszkálná az asszony nőiségét egyszersmind színjátszó vérét. Így szépen összesimulhatnának a konkrétan el nem döntött variációk, miszerint az ismeretlen férfi, vagy a szerepajánlat csavarja el a fejét.
Így az előadás szólhatna színházról, színészlélekről, egy megunt, ám még mindig szerelmes privát ember mindent próbáló tragikusan bájos személyiségtágításáról, egy elbűvölő pesti nőről, a valóság és illúzió alfajairól, kettészedhetetlenségükről. Lehetne "Játék a tűzzel", ahogyan az első londoni bemutató címe jelezte.
Lehetne, de csak jópofa század eleji statisztéria előtt lebonyolított akcentusos flörtölése egy jobb sorsra érdemes színésznőnek és buta lovagjának, akit csekély talentummal alakít az álbizonyosságra áhítozó, rendkívül nyugtalan férj. Amolyan "a mai, összes publikumnak szánt, ravasz, divatos tánc".
Börcsök Dóra
