Pesti Magyar Színház

Ha gyerekkorunkban a lufink kipukkadt, még mindig nagyon sokáig el tudtunk vele játszani. A cafatokból újabb lufikat készítettünk, egyszerûen a szánkba beszíva a gumit és a kilógó maradékot jól megcsavarva. Az így készült apró gömbökkel is jó nagyokat lehetett durrogtatni. Ez jutott eszembe A gyertyák csonkig égnek Pozsgai Zsolt-féle átdolgozását látván. Elõször is persze azért, mert véleményem szerint Márai Sándor világsikerû kisregénye maga sem egyéb, mint egy jó nagy léggömb. Kívül mutatós, de belül üres. Szóval igazi lektûr. Mégpedig trükkös, modern fajta. Úgy tesz, mintha köze nem volna a felszínes olvasócsalogatókhoz, mintha más se volna benne, mint unalmas, komoly mélység. Egy agg tábornok várja hajdani barátját, gyerekkori iskolatársát, s az elõkészületek meg a találkozás, az együtt elköltött vacsora és az utána következõ beszélgetés csupa mélységesen mély lelki titkot tár fel. A hajdani iskolatárs, a mûvészi hajlamú polgárivadék negyven éve elszerette legjobb barátja feleségét, sõt meg is akarta õt ölni, csak éppen elszalasztotta a pillanatot. Ha csak arról szólna a történet, hogy mindez kiderül, akkor persze mindössze közönséges krimi volna. Márai csele, amivel a magukat kifinomult ízlésû, mûvelt olvasónak tudókat átveri, hogy mindez látszólag mellékes. A tábornok a találkozástól valamiféle mélységes titok föltárulását várja. Nem ténybeliekét, mert a tények egyértelmûek, hanem valami lényegibbet, ami a tények mögött van. Hosszú elemzõ monológban tárja egykori barátja - és az olvasó elé - a történetet, majd két kérdést tesz föl neki. A poén, hogy az ügyesen gerjesztett várakozásra nem jön csattanó. A barát nem felel, a tábornok mégis megnyugszik. Kiderül, hogy talán nem is várt igazán választ, nem is volt kíváncsi semmire, talán csak ki akarta magából beszélni negyvenévi töprengéseit. Az a poén tehát, hogy nincs poén.

Pozsgai Zsolt dramatizálásának lényege, hogy ezt az alapvetően drámai, ám kevéssé színszerű vagy csak nagyon nehezen színszerűsíthető szerkezetet szétveri. Márai szövegének igazi dramatizálása ugyanis az volna, ha egyszerűen előadnák. Az egyik színész mondaná a magáét, a másik pedig némán reagálna. Ez utóbbi bizonyára nagyon nehéz és talán hálátlan szerep volna. Az átdolgozó tehát párbeszédbe szedett mindent, amit lehetett, sőt még azt is, amit talán nem föltétlenül kellett volna. A nagy lufit kipukkasztotta, és sok kicsit állított elő belőle. A lényegi adaptáció helyett a technikait választotta - azaz kínkeservvel változtatta jelenetté, amit vagy az író, vagy a főhőse beszél el. Ettől azonban nemcsak a drámai ív törik meg rendre, mindannyiszor, amikor puszta tényközlő kitérőket tesznek a szereplők, amikor bejön a vén dajka vagy a vadász, hogy emlékeket idézzenek, vagy amikor a barát egyszerűen belebeszél a tábornok nagy monológjába, hanem ezek el is veszik a teret az elemző, a töprengő szövegek elől. Ezzel a tábornok áldrámájának is elsikkad a lényege. Az, hogy ő nem a tényekre kíváncsi, hanem a mögöttesükre. De hogy mire, azt annyira sem tudjuk meg, mint a regényből, az átíró ugyanis megszabadította a nézőt a túlságosan bonyolult gondolatmenetektől.

Csernus Mariann és Avar István | Fotó: Sarnyai Krisztina

Az ily módon megkönnyített szöveg is túl nagy súlyt látszik azonban róni az előadókra. Avar István szemlátomást küzd a szöveggel, meg azzal, hogy eléggé méltóságteljesnek, komornak, mélyen eltöprengő, zárkózott léleknek mutatkozzék. A figura belső izzásának, szenvedélyének elnyomása szinte tökéletesen sikerül neki. Csak a fegyelmezett katonát látjuk-halljuk, a várakozó, mondhatni megváltást váró férfit nem. Agárdi Gábor ugyancsak a helyzet komolyságára koncentrál, és ő se nagyon tud mit kezdeni azzal a sajátos színpadi szituációval, hogy beszélnek ugyan egymással, de mégis elbeszélnek egymás mellett. Ráadásul őt még az író sem ajándékozta meg elnyomni való belső drámával, az elemző elbeszélés meghallgatásának, a várakozásnak a feszültségétől pedig az átíró fosztotta meg. A kipukkadt szituációk életre keltésében Iglódi István rendezése se nagyon segíthette a nemzet színészeit. Jobb helyzetben van Csernus Mariann, akinek a vén dada kissé harapós karakterré formálása nem okoz gondot. Ráadásul ő az egyetlen, aki némi humort is engedélyezhet magának.

A nyilvánvalóan kamaradarabot nyilvánvalóan anyagi megfontolásokból a nagyszínpadon játsszák. Nem tudom, eredetileg is oda gondolták-e. Szlávik István díszlete mindenesetre lötyög a hatalmas térben.

Zappe László