Új Színház, Stúdiószínpad

Nem ritka, hogy fiktív vagy híres emberek levelezésébõl színpadi mû születik, olyannyira, hogy az elmúlt hónapokban több ilyen drámát is bemutattak a honi színházakban. Nemrég vitték színre például a Gozsdu Elek Weisz Annához írt levelezésébõl született Utazás Bozenba címû játékot a Merlinben és a Szilágyi Andor által írt, stílus- és helyzetgyakorlatokból álló El nem küldött leveleket a Thália Stúdióban. Az Új Színház Stúdiójának legújabb bemutatója a Csehov szerelmei, amely szintén egy levelezést dolgoz fel.

Kiss Csaba hajdan Csehov novelláiból készített montázst (De mi lett a nővel?), most a leveleiből. Kizárólag levelek szövegeit használta színpadi művéhez (ezt mindössze a Sirályból és a Ványa bácsiból elhangzó részlet "színesíti"). E levelezés sok értékes információval, irodalom- és drámatörténeti adalékkal szolgál, sok mindent megtudhatunk belőle - a korabeli előadásokról, a fogadtatásról, a vitákról, Csehov ars poeticájáról, Csehovról a drámaíróról és Csehovról a férfiról.

Az alapanyag a Lika Mizinovával, a dilettáns énekesnővel, a Lidija Avilovával, a férjezett írónővel és az Olga Knipperrel, az ünnepelt dívával, a későbbi feleséggel folytatott levelezés. (A darab kedvéért még kétszáz levelet fordíttatott le Kiss Csaba a meglévő 186 mellé a mintegy tízezerből.) A három nő három különböző karakter, három különböző szerelmi viszony. A három nő: Györgyi Anna ezerarcú, minden pillanatban más és más. Hol buja, hol huncut, hol démoni végzetasszonya, hol ázott veréb. Egyszer törékeny, másszor masszív. Igazi nő. Felesleges volt jelmezzel (bő férfikabáttal, sötét fejkendővel) markánsabbá tenni megtörtségét - van olyan jó színésznő, hogy e nélkül is érzékeltesse a változást, jelen esetben az összetöppedést.

Kulka János Csehovjának szemvillanásai, rezdülései, hanghordozása, még testtartása is az író rezignált, szelíd bölcsességét, racionalizmusát, fegyelmezett, józan humanizmusát és részvétét tükrözik. Kettejüknek olyan finom árnyalataik, összenézéseik vannak, olyan intenzív összjáték folyik közöttük, hogy vibrál, a levegő - az ő erejüknek köszönhető, hogy olykor mégis életre kel a levelezés.

Mert miközben bámulatba ejtő a két zseniális színész, Kulka János és Györgyi Anna sokszínűsége és játékossága, valamint a rendező, Kiss Csaba színházteremtő virtuozitása, ahogy szinte a semmiből, mint egyik korábbi rendezésében, a De mi lett a nővel?-ben is, a színészi erő varázsára és az összjátékra támaszkodva csinál színházat - aközben kétségeket ébresztett bennem, hogy egy levelezést vajon élővé, élő játékká lehet-e tenni. Élővé lehet-e varázsolni azáltal, hogy úgy teszünk mi is és a színészek is, mintha az valódi, élő párbeszéd volna. Ebben az előadásban ugyanis ez történik. Kiss Csaba elhatározta, hogy az "irodalmi estet" kerülendő - az ő szavaival élve - kiveszi az időt és a távolságot, amely elválasztja a levélírókat egymástól, mert két ember szerelmét, nem levélváltását, kívánja megjeleníteni. Csak azt nem vette figyelembe, hogy szándék ide vagy oda, épp maga a szöveg áll ellen mindennek. Hiszen ezekben a levelekben éppen epedezésről, eltávolodásról, magányról, hiányról, várakozásról hallunk minduntalan. Így a kettő, játék és szöveg között antagonisztikus ellentét feszül. Ezenkívül, nincs korreláció sem távolság és érzelem között, attól ugyanis, hogy kiveszi azt, nem lesz nagyobb vagy erősebb a levelekben megvallott szerelem. Hiába tehát tehetség, játékosság, találékonyság, a levél levél marad, vagyis kitörölhetetlenül rajta a bélyeg, hogy úgy született és épp azért született, mert a másik távol volt. Pajkos összekacsintással tehetünk persze úgy, mintha szemet hunynánk efölött, ám az egy óra negyven perc túl hosszúnak bizonyul egy ilyen játékhoz. Nem bírja el, túlfutja magát - kifárad.

Így történhetett, hogy egy idő után mind többen kezdtünk mocorogni a székünkön, s az óránkat lesni. Egyre inkább zavarni kezdett valami, és valahogy elveszítette hitelét a forgatókönyv. Ami eleinte még érdekesnek tűnt - élettelenné, fárasztóvá vált. Talán az sem véletlen, hogy épp azok a levélrészletek hatottak erősebben, amelyeket monológként, monológszerűen adtak elő a színészek.

Egy levélnek, pláne ha az szerelmes levél, épp a másik, a megszólított távolléte, hiánya adja meg a különös varázsát. Hogyan is érzékelhetnénk a vágyódást, ha magát a magányt, a hiányt nem érzékeljük. Egy levélszöveg, még ha oly izgalmas és irodalmi értékű is, mint Csehové, levélszöveg marad. És nem biztos, hogy megéri ez ellen hadakozni - ki kell használni előnyeit, de be kell látni korlátait is. Például az idő tekintetében.

Persze a Csehov szerelmei még így is jó előadás - magas színvonalú, igényes munka. Egyáltalán: látszik rajta, hogy munka és tehetség van benne. Csupán a színpadi forma, a levél-játék kérdőjelezhető meg.

A csehovibb, tragikomikusabb hangvétel talán szerencsésebb lett volna - maga a szöveg elvileg alkalmas rá, hiszen a csehovi dramaturgiára épül. E levelezés épp olyan, mint egy Csehov színmű: magányt, vágyakozást, állandó elutazást-érkezést, várakozást tükröz. Nincs cselekmény, nem történik semmi - jövés-menés van, rövid jelenetek sora, remek konfliktusérzékkel, pontos emberismerettel. E levelek is az egyszerű, hétköznapi embert mutatják - a vágyaival küzdő kisembert, fojtogató szorongató beteljesületlenségben. Mindezt életszerűen, gyakorlatiasan - étkezésekről, kabátról, hidegről, időjárásról, egészségről szólván. ("Az életet olyannak kell ábrázolni, amilyen, és az embereket olyanoknak, amilyenek. Az emberek többnyire esznek-isznak, udvarolnak, ostobaságokat beszélnek, és közben alapozódik meg boldogságuk, vagy zúzódik össze az életük." - írja Csehov.) Ezek az emberek csak vergődnek egymás hálójában, cselekedni azonban nem tudnak. Folyton beszélnek valamiről - mégsem a párbeszédeik viszik előre a cselekményt, hanem a magatartásuk. Mert amiről beszélnek, azt nem tudják beteljesíteni, s ennek terhe agyonnyomja lelküket. E levelek alakjai is szerencsétlenek, boldogtalanok, de nem tragikusak: "tovább tűrik a tűrhetetlent".

Csehov kimenekül az életből, szenvedélyből (derül ki a levelekből) - hogy kívülről, rezignáltan figyelhesse azt. (Nem csoda, hogy nőalakjaiban több nőismerőse is felismerni vélte magát.) "Az író csak szenvtelen tanú lehet"- mondja. Majdhogynem olyan kegyetlen, hűvös magával szemben is, akár drámaíróként hőseivel. Sohasem érzékenyül el, az embert mintegy néhány lépés távolságból nézi, és szerencsétlennek látja, de mert az reménytelenségében is bizakodik, együtt érez vele.

Csehovi itt minden, csak épp a "tragédia groteszk voltának aláhúzása" hiányzik a Kiss Csaba rendezte előadásból - a groteszk hang. Mert ami a levelekben tragikomikusan gyötrelmes, azt Kiss Csaba intimitásra és játékosságra cseréli fel. (Azzal, hogy összehozza a távol lévő szerelmeseket, azt a kegyetlen csehovi dramaturgiát is kiiktatja, hogy az író soha nem hagyja hőseit, párjait magukra, mindig jelen van vagy megjelenik, felbukkan valaki.) Így viszont az előadás nem adja ki, nem szüli meg a drámát - se a tragikum, se a komikum nem jön létre igazán. S bár jobban megismerjük Csehovot, s belelátunk titkába, az alkotás mechanizmusába, lélektanába is, ennél több nemigen történik velünk. Érdekes kísérlet marad csupán. A levelezők évődésének, tehetetlenségének nincs tétje, nincs súlya, szorongatása - csak olykor dereng fel valami a drámából. A mellékhangok tisztán, hallhatóan szólnak az előadásban, a szerelem sok zöngéje: a bujaság, a huncutság, dacosság, vágyakozás, évődés, zsörtölés, féltékenység, aggódás és megtörtség, ám a főhang néma marad. A szerelem, a szenvedély és annak kisiklása, elsikkadása.

Marik Noémi