Bárka Színház Színházasdi

Csak az elõadás szünetét nehéz átvészelni. Ekkor árnyakként kóválygó, zilált színészek arra igyekeznek rábírni minket, hogy menjünk a fészkes fenébe, mert ami itt látható, azt nem érdemes megtekinteni. Ez a - keményebb szavakat is használó - imitált provokáció kissé furcsa, ha azoktól (a darabbeli "darabot" leváltani akaró, s a maguk megírásra és megelevenítésre váró, igaz történetével elõhozakodó "civilektõl") indul, akiknek eddigre már jó esélyük van hatszereplõs családi drámájukkal a semmi jóval nem biztató eredeti helyett a színre nyomakodni. Az életvalóság és a színházi valóság felcserél(hetõség)érõl példálózó színmû - melynek a színlap szerint nem volt dramaturgja - egyébként is zavarba ejtõ, ötletölõ fogással él a Bárka interpretációjában. A román vendégrendezõ, Cãtãlina Buzoianu élét veszi Pirandello trükkjének: a darabban végbemenõ darabváltást megelõlegezi egy, a büfében és környékén elõadott, a képernyõs technika által is segített helyzetgyakorlattal. Szinte mindegy, hogy a helybeli stúdiósok buzgólkodása mely mozzanataiban jó, és melyekben nem. A Vívóteremben már valamelyest gyengített, újdonságérték nélküli hatáselemként jelentkezik, hogy a kibontakozás elüt a kezdettõl - hiszen e kezdet is elütött már az elõjátéktól.

Maga a produkció etűdökre bomló, helyenként szívderítően színes, de sem a szerző nyolcvan esztendő alatt kissé megfakult bölcseletéből, sem ráció és irráció, realitás és játék manapság konstruálható többpólusú teóriáiból nem közvetít semmit. A lendületes mókázás és a nagyvonalú teatralizálásra tett erőfeszítések a Bárka esetleges társulati önvizsgálatát és vallomását is elmázolják, elfedik. Nem a gárda jelenlegi összetételét ismerve is kissé soknak tűnő négy vendégszínész - és a további négy, meghívott román alkotó - miatt, hanem mert ezek a (föltételezhető) reflexiók a magánszámokra kihegyezett, a próbajelleget túlhangsúlyozó, s számos helyen bántóan megoldatlan előadásban füstbe mennek, szertefoszlanak. A legelkeserítőbb és legbeszédesebb a szereplők között fel sem sorolt Csányi Jánosnak, a Bárka Színház direktorának néhány színi másodperce. Az önkritikus, önironikus játékbetét szerint a "véletlenül" s magamagát adva a színre tévedő igazgatót a darabbeli trupp Igazgatóját alakító Garas Dezső nyersen elkergeti, mondván: itt Pirandellót tolmácsolnak, itt és most ő dirigál! A kezében aktatáskával araszoló Csányinak az egyszerű átmenetel helyett valamiképp véleményeznie kellene - cinkosan, fenyegetőleg, "süketül": valahogy! - az őt és pozícióját érő attakot (melyet valószínűleg a helyi viszonylatokat kevésbé átlátó rendező sem függetlenített a Bárkában végbement közelmúltbeli palotaforradalomtól, a színház vezetését sokat támadott pályázati döntéssel ismét elnyert Csányi a sajtóban közreadott megnyilatkozásaitól, valamint az őt ért nyilaktól). A színészdiplomával bíró Csányi János, a Jászai-díjas művész az évek leforgása alatt színészként és rendezőként lényegében az égvilágon semmit nem tett abban a színházban - s igazgatóként sem sokszor állt a helyzet magaslatán -, amely színház nagyrészt kétségtelenül az ő karakteres ambícióinak és az újabb magyar színháztörténetben klasszikus munkává kanonizálódott Szentivánéji álom-rendezésének köszönheti létezését. Mindezt nem az az utólagos, sanda véleményezés íratja le, mely szerint talán Schilling Árpádnak, illetve a Krétakör Színháznak "kellett" volna az említett pályázatot megnyernie. Mindez csak annyit jelent, hogy Csányi János csupán egy méla vadidegent képes formálni, s olyan nyomtalanul halad át a Hat szereplő szerzőt keres egy kardinálissá tett pontján, mint ha ott sem lett volna.

Szabó Márta és Pándi Fanni | Fotó: Gévai Juli

Az általában talentumos és hatásos színészi jelenlét - részint vélhetően a Buzoianuval való, a többség számára "féloldalas" nyelvi kommunikáció miatt is - jobbára privát ténykedés marad. A mindig minden értelmes színházi innovációban katalizáló részvételt vállaló, Jurij Ljubimovon és Anatolij Vasziljeven edződött Garas Dezsőnek mintha fogalma sem lenne arról, miért játszaná ő mintegy Pirandellót is (aki az eredetihez képest eléggé megforgatott szöveg szerint semmi esetre sem azonos vele), és miért emel többször is kalapot az olasz író hatalmas, kivetített fényképe előtt (Füsi József fordítása szerint az Igazgató így beszél: "...kénytelenek vagyunk folyton ezt a Pirandellót nyaggatni, akit ha valaki megért, csak gratulálhatok neki. Mert ez úgy ír, hogy se a színészeknek, se a kritikusoknak, se pedig a közönségnek ne tessék soha!"). Ettől függetlenül Garas az, aki nem a színpadi tanácstalanság, hanem az emberi létben való teljes eltévedtség cinikus-melankolikus állapotába hozza magát, s ezt az állapotot - mint a színmű legfontosabb tartalmát - egy hétköznapi, szürke, fáradt kis színészfejedelem s egy fűhöz-fához futkosó-kapkodó hivatalnok aspektusából meg is rajzolja. Az egész ember rezeg, remeg, cikázik az új helyzet - a magának teret követelő család érkezése - következtében, ám e rosszullétszerű fiziológiában megébred a bizonyára nem talmi Igazgató kíváncsisága és empátiája is. Mintha egy folytonosan elszakadó filmen egy magát egyre reménytelenebbül, mégis elszántan és érdeklődően összetákoló figurát látnánk.

A trupp színészei és a család tagjai inkább formális, mintsem lelkületi és szituált párokba rendeződnek, midőn a teátristák át akarják venni, egyre inkább el akarják happolni a nagybetűs Élet jövevényeinek tényleg mind izgalmasabb szerepeit. Az ezúttal csak a maga pompás miniatürizáló repertoárját ismételgető Scherer Péter (Ügyelő) és a "másság" sablonjaiba kényszerített Csuja Imre (Díszítő) felsejlő clown-duójára csak külső, divatszerű magyarázatok vannak, belső intenció nincs. A színészek valamennyien a komédiások önzése és magamutogatása felől veszik birtokba - ha nem is kettős, de "másfeles" - szerepeiket, s ha ezt a sajnálatos ön- és drámakorlátozást nem számítjuk, van okunk tapsolni Lázár Kati (Tragika) jászaimaris vonulásának, Kakuts Ágnes (Komika) gelsominás felszikrázásainak, Szilágyi Enikő (Díva) féltett örökfiatalságának, Kardos Róbert (Hősszerelmes) ingerlékeny feleslegességtudatának, Varga Gabriella (Naiva) többszörös rivalizálásra hajló öntudatosodásának, s legfőképp Czintos József (Első színész) hórihorgas, hiú téblábolásának: aki így széttopogja, szétjárja a saját életét, mit is foghatna fel a másokéból...?!

Ennek a csoportnak - színészek játszotta színészekről lévén szó - nagyobb a stiláris teherbírása, vonzó is lehet az eklektika. A "nem színészek" képviselte (azaz nem eljátszott) "emberek" csoportjának összhangzata és személyekre bomlása is sokkal megoldatlanabb. Az igen ügyes Pándi Fanni (Kislány) egy kicsit kevesebb, mint kislány, a felnőtt Tausz Péter (Kisfiú) egy kicsit több, mint kisfiú. Súlyos kérdés, hogy Spolarics Andrea - a díszlet- és jelmeztervező Velica Panduru által is feketén feketébe elöltöztetve - időnként miért a gyermekei elvesztésétől meg-megháborodó Anya paródiáját prezentálja, főleg háromszorosan szóvégzengető lá-há-há-há-nyom hangsúlyaival, s ugyanakkor Gazsó György a tanáros attitűdű teljes humortalanságra felesküdve miért az Apa kifejtésére koncentrál. Mostohalányként Szabó Márta az, aki az alakot kihozza a panoptikumból, s mer a giccses-melodramatikus erkölcsi lecsúszásban örömest színészkedő nem színész lenni - amíg vissza nem ijed a saját maga jótékony zabolátlanságától. Szikszai Rémusz (Fiú) zavaróan és zavarosan kívül kering az egész fabulán, míg Mészáros Tibornak (Súgó) a boldog belekotyogás nem megy mindig. Hogy Madame Pace kuplerosnét miért az agyonmaszkírozott Cseh Tamás játssza, arra nyilván legalább öt-öt szubjektív és objektív választ ki lehet eszelni - hogy legyen tíz, kézből kontrázható állításunk.

A vendégrendezőkkel örömest és szükségképp sokat dolgozó Bárka művészei számára bizonyára élmény lehetett a román iskola egyik legjelesebb képviselőjének, Cătălina Buzoianunak az alkotói közele. A közös munka rejtetten lerakódhatott a közreműködőkben, ám semmi különös hozadéka nincs az előadás szemlélője számára (ahogy bizony hosszú évek, évtizedek óta egyetlen csak egyszer hozzánk ellátogató művész ténykedésének sem volt, se a Bárkában, se másutt, még ha őszintén vagy udvariasságból fel is eregettük a "nagyvonalú térkezelés", a "szikár színészvezetés", a "naturalisztikus pepecseléstől elszakadó intellektualitás" szólamait). Mălina Andrei koreográfiája, Dorina Crişan Rusu zenéje sem részként, sem önmagában nem tűnik ki - a világítás finomsága és sejtelmessége viszont említést érdemel, talán Szabó Ádám, valószínűbben az előadás teljes átlagossága és nem szokatlan problematikussága ellenére mesternek mutatkozó, amolyan nagyobb szabású workshopra hozzánk rándult Buzoianu érdeméből.

Tarján Tamás