Temesvári Csiky Gergely Színház

A nézõ osztályterembe lép. Kicsiny, szûk iskolapadok fogadják, amelyek csak annyiban különböznek az emlékünkben élõ hasonnemû társaiktól, hogy lépcsõzetesen emelkednek. Elöl kicsiny szamárpad, ebbe ül majd az "igazi" diák. Õ még nincs itt, de már megérkezett a szigorú, furcsa ruhába bújt tanító néni (akirõl persze majd kiderül, hogy valójában õ sem az, akinek látszik), szigorúan néz, s néhány nebulóként értékelt nézõre alaposan rá is pirít. Az általam a Thália Régi Stúdiójában látott temesvári elõadás rögtön nyomatékosítja, hogy nem különórán vagyunk, s ezzel hangsúlyt ad a "leçon" másik fordítás-variációjának, a címül választott, többjelentésû leckének. Emellett hangulati jelentõsége is van: a kellemesen kaján teatralitás és a fenyegetõ megalázottság érzésének nagyon is valóságos megidézése egyaránt jellemzõ Victor Ioan Frunzã rendezésének atmoszférájára.

Adriana Grand díszlete még többet tud, mint a belépéskor látjuk. A kis térbe zsúfolt számos kellék (amelyek vagy egyszerűen iskolai kellékek, tanszerek, vagy játékos ötlettel az iskolához társítható tárgyak) mögött ódon szekrény, amelynek egyes elemei szétnyithatók; mögötte üvegfal, ahol feltűnnek a produkciót végigkísérő zenészek, s ahol hangsúlyos pontokon más is megjelenhet - de erről majd később. Mindenesetre a tárgyi elemek és a ruhák már kezdettől jelzik: nem egészen valós világba csöppentünk ugyan, de ez a világ ízig-vérig ismerős, csupán néhány apró momentum választja el a nap mint nap megtapasztalt valóságtól. Ez a határozott, de a reálszituációkat ki nem forgató, teljesen el nem hagyó, inkább csak az abszurdumig végigvezető, esetleg finoman idézőjelbe tévő stilizálás érződik magán a játékstíluson is - szerencsére. Mert A lecke látszatra nem nehéz darab: elvontan, de egyértelműen, könnyen érthetően szól valamiről, tartogat két igen hálás szerepet, a dialógusai még ma is szellemesnek, pergőnek hatnak. Ez azonban inkább csak a látszat, nem egy előadás bizonyítja: könnyen zsákutcába lehet vele szaladni. Két csapdát is kínál ugyanis: az egyik az, ha a rendező nem fogadja el azt az abszurd színházi nyelvet, amelyet a szöveg indukál, s a szituációk valódiságát realisztikus játékmóddal akarja igazolni (aminek eredménye bármilyen minőségű színészi játék mellett is az, hogy a szöveg hamisan szól). A másik pedig, ha éppen a szituációk teljes abszurditását akarja minden eszközzel hangsúlyozni - így a játék egészen bizonyosan a karikatúra, a súlytalan paródia irányába tolódik el. (Egy harmadik csapdába pedig éppen a szerepüket "ziccerszerepként" felfogó színészek vihetik bele a nem eléggé erélyes rendezőt).

Adriana Grand rajza

E csapdákat Frunză és színészei fölényes magabiztossággal kerülik el. A rendezői ötletek egy része szellemes, hatásos játékötlet: ilyen például a tanár a trivialitásokat is bonyolultan magyarázó grafikonokkal kifejező ábrarajzolása. Más részük már a játék elemeinek ellenpontozását, illetve különböző (realisztikus, szürrealisztikus, szimbolikus) szintjeinek egymásra épülését szolgálja. Ide sorolandó a(z élő)zene jelenléte. A zene hol aláfesti a játékot, hol aláhúzza hangsúlyos pontokon, vagy éppen (ellenkező hangulati hatásként) ellenpontozza a játék keltette emóciókat. A zenét szerző és az előadásban zenészként is közreműködő Cári Tibor mellett a régi alkotótárs, Adriana Grand is kitűnő partnere a rendezőnek - nem pusztán díszlet-, hanem jelmeztervezőként is. A tanár maszkja nemcsak a fiatal színész "öregítését" szolgálja: álca jellege hangsúlyos. Ahogy hámlik le a tanárról a maszk, úgy veszíti el udvarias álarcát viselkedése is: a gyilkosság pillanatában már fiatalo(sa)n, kibontott hajjal áll előttünk. A tanítvány ruhái játékosan elrajzoltak; túl azon, hogy jelzik a figura infantilizmusát, utalnak arra is, hogy nem személyisége, hanem szerepe (a naiv áldozat szerepe) a hangsúlyos. A szobalány ruhája pedig egyértelműen szürrealisztikus. Ennek jelentősége csak a zárójelenetben érthető meg igazán: ekkor válik nyilvánvalóvá, hogy a produkció előtt nézőket molesztáló tanító néni csak látszólag alakult át jóravaló, szerető szobalánnyá, valójában jelképe ő a tanár felett álló, nem materiálisan létező, minden bűnt elfedő transzcendens hatalomnak, amely éppúgy behelyettesíthető egy sajátosan skizofrén tudatalattival, vagy egy adott kor adott hatalom determinálta közhangulatával, mint a mesék gonosz boszorkányával. (Az ekképp a szokottnál jóval bonyolultabbá váló színészi feladatot Magyari Etelka igen meggyőzően, erőteljesen, sallangmentes egyszerűséggel oldja meg.)

A talán legemlékezetesebb ötlet a befejezéshez kapcsolódik. Az új tanítvány nem láthatatlanul érkezik egy másik szobába, hanem a nézők közül választódik ki. Amikor a tanár a színpadra invitálná, a háttérben, az üvegfal mögött feltűnik a legyilkolt tanítvány. Hangját nem hallhatjuk (s nem pusztán azért nem, mert a zene elnyomja, vagy az üvegfal elválasztja tőlünk), ám látjuk, amint kétségbeesetten integetve próbálja lebeszélni sorstársát a színpadra lépésről. Mivel a néző természetesen nem léphet színpadra, igyekezetének sikere nyitott kérdés marad - mindenesetre ez a kép az, amelyet az előadásról utolsóként elraktározunk magunkban.

A színészek magas színvonalon beszélik a Frunză-féle színházi nyelvet. Tokai Andrea alkatilag is szerencsés választás a tanítvány szerepére: megjelenése nem egyértelműen a passzív áldozatszerepre predesztinálja, így nyomatékot tud adni a lány stréber igyekezetének, ostobaságtól fűtött karriervágyának is. Elég finoman elrajzolnia a szerepet ahhoz, hogy a néző ne is kívánjon azonosulni vele. Ám a "tanári" terror elhatalmasodásával meggyőzően változik fokozatosan szipogó, magatehetetlen áldozattá. E folyamat íve szépen kidolgozott, s ha a színészi skála még relatíve szűkebb is picit, a fiatal színésznőnek majd nyilvánvalóan lesz alkalma színesíteni, gazdagítani eszköztárát. Balázs Attilának erre már aligha van szüksége: a tanár szerepében egyszerre kamatoztatja kivételes szuggesztív erejét és használja változatos színészi eszközeit. Szinte észrevétlenül, hallatlan magabiztossággal "csúszkál" a játék reális és szürreális szintjei között. A komikusan elrajzolt mondatokból pillanatok alatt szökken vissza a mind hátborzongatóbbnak bizonyuló valóságba; a tréfa másodpercek alatt változik fenyegetéssé. Eközben azonban megmarad a szerep íve is: a koros, bogaras professzor fokozatosan válik mániákus fiatal gyilkossá. Ez a tanár éppúgy lehet elmebeteg, mint a saját logikája alapján következetesen cselekvő, rutinos gyilkos - pont ez teszi minden kitűnő ritmusérzékkel kijátszott poénon túl félelmetessé.

A szakmailag fölényes tudást mutató, lendületes és ötletdús előadás mégsem érint meg igazán; élvezet nézni a színészi játékot, a rendezői ötleteket, a fantáziadús jelmezeket, hallgatni a hatásosra komponált zenét, de leginkább ez az élvezet dominál a produkció befogadása közben - igazán erős emóciók nem ragadnak magukkal. Mindez azonban, úgy érzem, nem a választott színházi nyelv sajátsága vagy az alkotók hibája. A Ionesco-dráma maga sem épít igazán az erős emocionális effektusokra, az az autentikus megszólaltatási mód, amelyet Frunză választott, e tényt legfeljebb hangsúlyosabbá, nyilvánvalóbbá teszi. Ionescót aligha a mondandó súlya miatt olvas vagy néz az ember szívesen - a temesvári előadást sem mélységei, hanem invenciózus játékossága miatt lehet szeretni. Méghozzá nagyon.

Urbán Balázs