Reggel vonatra szállunk Ilovszky Bélával, aki elõadásokat akar fotózni, illetve a theater.hu-online határon túli magyar színházakról készített weboldalait egészíti ki. Örülök az útitársnak, mert amióta megszüntették az Intercityt, egyedül kínszenvedés eljutni Erdély fõvárosába. Hiába váltunk méregdrága helyjegyet, ha az összes kocsi "belföldi utazásra is igénybe vehetõ", és ráadásként a román határig minden vakondtúrásnál megáll. A megérkezés viszont már kellemes, a kolozsvári Kiss-taxiban szól a rádió, a magyar adásban éppen Török Katalin szaval. A Sétatéri színház a szokásos melegséggel fogad. (Kelemen) Kinga gyorsan ellát minden információval, sõt kedves kis otthonában éjszakai szállással is.
A meghitten zsibongó nézőtéren feltűnően sokan összegyűltek. Gyanítom, a helyi napilap hasábjain dúló goromba vita - kezdeményezőinek szándékával éppen ellentétesen - a nemzetközi rangú társulat oldalára állította az elfogulatlan nézők rokonszenvét, főként a diákságét. A ma esti közönség többsége szintén fiatal, sokan közülük román ajkúak, Kinga fülhallgatón keresztül fordít nekik. Csakúgy, mint a Román Színházi Szövetség zsűritagjainak, akik az idei UNITER-díjakra esélyes jelölteket válogatják ki. (A szelektorok másik csoportja ezzel egy időben A leckét nézi Temesváron.)
|
Végre szemügyre veszem a komor játéktér jelképi erejű részleteit. Például a kórust ellenpontozó egzotikus madarakat, amelyek a háttérben, mint üveg mögé rejtett, kitömött kiállítási tárgyak, ránk szögezik halott tekintetüket. Ha valaki járt Dél-Spanyolországban, érzi, telitalálat ez az asszociáció. Az asszonyok szeme ott ugyanilyen üres. Már-már képtelenül harsány színek és nyomasztóan komor sorsok. A perzselő forróság kiégeti a termőföldet, eltikkasztja az életet. A rendíthetetlen hagyományok kalodába zárják a felkorbácsolódott érzékiséget. De a természetellenesen megfékezett vér hamar féktelenné válik, az erőszakkal elfojtott vágy követelése akár pusztító lehet. Örök nyugtalanság, nyomasztó feszültség. Ez tényleg Lorca világa: a T. Th. Ciupe tervezte díszlet, Carmencita Brojboiu jelmezei, a zene, a mozgás, a kellékek egyként hirdetik a lázadó szenvedély mindent elborító hatalmának közelgő veszedelmét.
Ám a körítés másodlagos a színészek nagyszerű játékához képest. A Vőlegény anyja, Panek Kati igazi matriarcha. Tartásos, katolikus özvegy, aki egyenes derékkal, haláláig viseli soha be nem gyógyuló sebeit, s akiben ugyanúgy örök az egyetlen élő támasz miatt érzett aggodalom, miként a gyűlölet a gyilkosok iránt - hetedíziglen. Ugyanakkor a hagyományokhoz hű asszonyban valódi nő rejtezik: érzékeny és puha, féltékeny és gyanakvó, csordultig telve egyetlen fia iránt érzett szemérmesen titkolt, nagy-nagy szeretettel. Csíky András a Menyasszony apja, a Vőlegény anyjának férfi megfelelője, igazából sokkal jobban összeillenének, mint gyermekeik. Ezért a lánykérés jól nevelt "üzleti tárgyalásában" is ott vibrál a bensőséges együttlét lehetősége, miközben az ifjú jegyesek talán túlságosan illemtudóan évődnek az előtérben. Valószínűleg a társadalmilag ránk kényszerített elvárások természetellenessége az oka az etikett sérülékenységének és esélytelenségének a lefojtott ösztönnel szemben.
Milyen megható, makulátlan és épp ezért igazságtalanul érdektelen Leonardo Fodor Edina által megjelenített felesége, aki miközben a pólyását altatja, gyakorlott háziasszonyként hasznosítja minden testrészét, s az összes házimunkát egyszerre képes elvégezni! Őszintén szereti a férjét, de rendes déli feleséghez méltó túlzással alárendeli magát neki, így nőiessége a házasságkötéssel tüstént megsemmisül. Midőn zaklatott urának megnyugtatásképpen felkínálja a testét, oly szemérmesen, kötelességtudóan kezdeményez, ahogy az anya adja oda keblét az éhes csecsemőnek. S miután a férje semmibe veszi a közeledést, az engedelmes asszonyka arcán egy pillanatra átvillan a fájdalom, azután megszokott, egykedvű mozdulattal begombolkozik.
Hát hogy maradhat meg mellette a virtus, a szabadság, a szerelem megtestesítője, aki semmiféle béklyót nem viselhet el? Bogdán Zsolt Leonardója alig képes megregulázni heves indulatát: noha minden módon igyekszik uralkodni magán, vadul lüktető ereiből szinte kirobban a vér. Aligha tudna ellenállni bárki ennek a sodró érzelemnek, ami - delejező erejének dacára - a legnagyobb gyöngédséggel párosul. Pedig a Vőlegény is igazi férfi Kardos M. Róbert megformálásában, csakhogy ő "rendes", jólelkű családfő, illemtudó udvarló, az elvárásoknak megfelelő jegyes, és biztosan mintaférj lenne. Szőke és kék szemű, míg riválisa fekete és tüzes szemű. A kettejük természete között lévő alapvető különbség abból is kitetszik, ahogy Kardos tisztelettel, szeretettel magasra emeli törékeny jövendőbelijét, míg Bogdán a Nőt kapja fel úgy, hogy az majdnem repül.
A kétféle gesztus hitelét a Menyasszony, M. Kántor Melinda nagyszerű alakítása erősíti, ő az előadás igazi meglepetése. Eddig a kistermetű színésznőre mindig karakterszerepeket osztottak, most viszont olyan érzéki mediterrán asszonyt hívott életre, aki a Vőlegény oldalán illemtudóan boldogtalan révbe juthatna, ha Leonardo férfiassága felszínre nem hozná igazi énjét. Szerelmük tüze azonban visszavonhatatlanul feléget mindent. A Menyasszonyból sem marad más, mint egy kiégett báb. A szomorú zárókép, az elárvult asszonyok drámai triója, a veszteség, az elkerülhetetlen tragédia, az örök gyász megjelenítése, amely felett győztesen röhög a végzet, méltó befejezése a megrázóan szép előadásnak.
Február 10. (vasárnap)
A szabin nők elrablása;
Kék,kék,kék
Borús, esős az idő, átnézem az újságokat. Végre csillapodni látszik az október 20-a óta zajló ádáz sajtópolémia, ami a legteljesebb mértékben elkeserítette a társulatot, megmérgezte a hangulatot, s majdnem kikezdte a színészek saját hivatásukba vetett hitét is.
Persze, nincs új a nap alatt, a legrégibb magyar színház idén 210 esztendős történetében a konzervatív ízlésű és a korszerűséget igenlő nézők önjelölt hangadói között gyakorta összecsaptak a vehemens indulatok, Tompa Gábor igazgatása alatt meg különösen sokszor lángol fel a vita, ám ezúttal ártalmas volta minden eddigit felülmúlt. A helyi lap hasábjain naponta jelentek meg az egyre alpáribb hangú írások, és a bősz gyűlölködés odáig fajult, hogy a kolozsvári magyarság maroknyi csoportja (amelynek egy része úgy kritizálta a jelenlegi színházat, hogy tíz éve bevallottan nem tette be oda a lábát!) a "nemzetellenességgel" vádolt magyar igazgató leváltásának hisztérikus követelését a bukaresti parlament elé akarta terjesztetni! Az elvadult düh hatásától azonban nem a nemzetközileg elismert Tompát kell félteni, ezúttal maga a művészet és az összmagyar színházi élet egyik legjobb társulata került veszélybe! A színészek egy hónapon keresztül próbáltak nem tudomást venni az ellenük is irányuló hajszáról, majd november 24-én közös nyilatkozatot tettek közzé.
Az igazi riposzt azonban most is a színpadról jött: a színház a szilveszteri bemutatóval szellemes ellentámadásba lendült, ami meghozta a végső győzelmet. A szabin nők elrablása a műfajából következő minden lehetséges helyzet- és jellemkomikumot, valamint bravúros színészi technikák tárházát felvonultatva, a hátteret nem ismerő néző számára is habkönnyű szórakozást nyújt. Ma délután, ebben az üde játékban a tegnap még tragikus hősként megcsodált Bogdán lófogú, csetlő-botló kispolgár-paródia, Kardos joviálisan bunkó bőrkereskedő, a Hold-szimbólum Varga Csilla a dilettáns színműíró tanárt alakító Salat Lehel házsártos felesége, kamaszlányuk Fodor Edina lett; a Fordításokban látható szereplők közül Kali Andrea ridegen undok feleség, míg Dimény Áron briliánsan idétlen iskolaszolga, Hatházi András pedig vörös orrú vidéki ripacs, egy kétes egzisztenciájú vándortrupp direktora. Mindazok tehát, akik a gondtalan jókedvet biztosító műfajokat kérték számon a repertoáron, most diadalittasan hátradőlhetnek, hiszen - mint az elmúlt ötven évben annyiszor - a némileg poros zenés bohózat ezúttal is bejött.
A bennfentesek azonban inkább a fricskákat értékelik. A Labancz Klára tervezte szürke kispolgári szalonban ott a mutató nélküli óra A kopasz énekesnőből, az "aranyos" angyalka A fátyol titkaiból, az íróasztal a Képmutatók cselszövéséből; egyes játékok, szövegrészletek, szituációk nem kevés (ön)iróniával utalnak a színház emlékezetes előadásaira (a Ionesco-sikertől a Rúkmadárig), de ismerős idézetek hangzanak el a sajtóvita legképtelenebb hozzászólásaiból is. Sőt, a színen megjelenik maga a "Szabadság", a hatalmas kokárda villogtatása sem cél nélküli, nem beszélve az ellentábor által hőn áhított népszínműbeli figuráról (Dimény egyik szólójában). Jelenleg kétségkívül Keresztes Attila ennek a műfajnak az egyik legjelesebb képviselője, és fanyar rendezésén bizony nem könnyű felhőtlenül hahotázni: a nagy bohóc Hatházi szomorú betétdalainak a hangulata, a megbántott társulat elgrimaszolódott mosolyú hajlongása torokszorító.
Szerencsére, a Szamos-parti hőzöngés nem befolyásolta a színházművészeti tanszék működését, és a negyedéves hallgatók éjszakai vizsgaelőadásán egy gombostűt sem lehet leejteni, olyan tömeg gyűlik össze. Amúgy Kolozsvárott hagyomány, hogy akár a kisebb főiskolás bemutatókon sem csupán tanáraik, hanem a társulat majd minden művésze megtiszteli jelenlétével a jövendőbeli kollégákat. A végzősök idei premierje azonban olyan esemény lett, amelynek a végén a közönség jogosan ünnepelt állva: Hatházi osztályának produkcióját, a Kék, kék, kéket - amelybe maga az osztályvezető tanár is beugrott a cirkuszi ügynök apró szerepébe - remekül vitte színre a tanársegéd Szilágyi-Palkó Csaba.
Pedig Egressy Zoltán némelykor könnyfacsaró amerikai filmek cirkusz-idilljeire emlékeztető tragikomédiáját ennyire fiatalon és "realista módon" eljátszani egyáltalán nem egyszerű. A nagymama korú Tantusznak, vagyis a cirkuszi család szenilis tiszteletbeli fejének érvényes megjelenítése például szinte megoldhatatlan feladat elé állította a bájos Blénessy Enikőt, akinek - ennek ellenére - vannak hihető pillanatai. Ugyancsak nehéz szerep jutott az egymásra acsarkodó negyvenes ikreket - a szárazabb, feleség Terát és a magányos, szerelemre vágyó, vérbő Cacalát - alakító Szabadi Emőnek, illetve Vindis Andreának, s mégis hiteles egyéniségeket és igazi érzelmeket vittek a lakókocsik környékére csakúgy, mint a porondra. A fontos, ám nem túl csillogó szereplők is jók: az apuka kedvencét, a szerényebb képességű Blázt megszemélyesítő Manases István, a szende kis Eperkét játszó harmadéves Szalma Hajnalka, udvarlója, a Flórián Róbert Szabolcs játszotta, nem túl okos Indigó, továbbá a vagány Totó, azaz Tyukodi Szabolcs. A legjelentékenyebb szerepek pedig Molnár Leventének, illetve darabbéli fő riválisának, Sinkó Ferencnek jutottak. Molnár szépen építi fel a széthullás előtt álló cirkusz halálosan beteg vezetőjének személyiségét, aki szélmalomharcot folytat a saját természetével, a családdal, a kollégákkal és a külső lehetőségekkel egyaránt. A szakmájából diplomázott Prézlit játszó Sinkó viszont az ambiciózus, hatalomra vágyó, közösségével szembeforduló művész antipatikus vonásai mellett a korlátok közé szorított, újítani akaró potenciális tehetség, a szánandóan kereső ember kettősségét is felmutatja.
Az előadás és a vizsga csúcspontja az a nagyjából ötvenperces, valódi cirkuszi előadás, amelyben a főiskolások nem csupán jellemfestő, szerepépítő színészi kvalitásaikról tesznek tanúbizonyságot, hanem elképesztő artista-akrobata tehetségükről is. A Richard Proctor és Borsos Levente segítségével betanult számok némelyike tényleg lélegzetelállító mutatvány, s ha valamit esetleg elrontanának, annak is dramaturgiai hitele van. Kedves bohóc "Fil" - Molnár Levente. Lenyűgöző Sinkó sokoldalúsága, főként magánszáma a lángoló buzogányokkal. A hideg veríték önt el Eperke-Szalma Hajnalka védőháló nélkül előadott gyönyörű légtornász gyakorlatán. Tyukodi Szabolcs meg végképp a frászt hozza az emberre, amikor kiderül, hogy élő boával a nyakában sétafikál a porondon, majd slusszpoénként a kígyó fejét beveszi a szájába. A végzős prózai színinövendékeket már ezért a produkcióért is felvehetnék a Cirkusz Világszövetségébe!
Február 11. (hétfő)
Fordítások
Hiába volt hosszú az éjszaka, reggeltől mindenki dolgozik: a társulat jó része Mona Chirilă-val Az ezeregyéjszaka meséiből általa adaptált új premiert készíti elő, Keresztes pedig Lóval (Bíró József) és Hatházival a Kövekkel a zsebben című divatos ír darabot próbálja.
Nekem mindenképp jó napom van, hiszen kora délelőtt Bodó Ottótól megkapom ajándékba a Mugur Hamletjéről szóló román műhelytanulmányt ("Vlad Mugur, a halál előadása"), a próba után pedig együtt ebédelhetek "Claudiusszal", ami azt is jelenti, hogy Zsolttal végre egy kicsit hosszabban elbeszélgethetünk. Bogdán különben megint nagy kihívás előtt áll: Oresztészt játssza Szophoklész drámájában, Görögországban, amfiteátrumban!
Este végre láthatom Brian Friel Mihálycsa Erika fordította darabjának magyar nyelvű ősbemutatóját. A Fordítások (Translations) - amelynek címét az Ír Nemzeti Színház vendégjátékán teljesen feleslegesen magyarították "Helynevek"-re, hiszen így csak egy részproblémát jeleztek vele - számomra angolul is élmény volt. Döbbenetes, hogy a mai írek csupán öt százaléka beszéli az anyanyelvét, amiként az is elgondolkodtató, hogy Európa egyes részein a XXI. században még mindig mennyire aktuális ez a XIX. század elejének nemzetiségi feszültségeit felidéző mű, a történelmi ellentétek lélekromboló hatása. A dublini Abbey Theatre a darabot nagyszínpadon játszotta a Vígben, naturalistának mondható díszletben (pajtából kialakított illegális falusi iskola), hagyományos, lélektani realista játékstílusban. A szereplők közül emlékezetes az antik világ szerelmese, az együgyűnek látszó agg Jimmy Jack alakítója, Brendan Conroy; a sánta segédtanítóba, Manusba (Barry Barnes) szerelmes süketnéma Sarah, azaz Fidelma Keogh; Des Cave játéka a valóság elől illúziókba és alkoholmámorba menekülő tanító, Hugh szerepében, és persze Andrew Bennett kiváló alakításában az a hazatérő tolmács, aki először karriervágyból, némi cinizmussal vállalja a hódítóknak tetsző metamorfózist Owenből Rolanddá, ám az idegenek ostoba pöffeszkedését látva és főként a lírai alkatú angol hadnagy rokonszenvét érezve, lassacskán visszatalál a népéhez, hogy az ellenük elkövetett igazságtalan és erőszakos fellépés hatására végül az ellenállási mozgalomban találja meg a helyét. A Ben Barnes rendezte produkció legszebb jelenete az életvidám, jobb sorsra törekvő, falusi vamp Mairét megszemélyesítő Morna Regan és az angol Romeo, vagyis a Hugh Lee játszotta Yolland hadnagy bimbózó szerelmi társalgása, amikor a szavak szintjén nem, ám a közös nyelven, a tiszta érzelmek hangján nagyon is megértik egymást. Ez az ártatlan találkozás vezet az egész közösség tragédiájához! Jimmy Jack a végén kimondja: az exogamein, ami azt jelenti, "a törzsön kívül házasodni", csak legféltettebb, titkos álmainkban jöhet létre, mintha ősi istenekkel lépnénk frigyre.
|
Ugyanakkor a kolozsvári magyar előadás, amely a belfasti Lyric Theatre igazgatójának, David Grantnek az irányításával született, jobb, mint az ősbemutató. Dobre-Kóthay Judit szimbolikus-funkcionális játékterében - még akkor is, ha a két oldalon helyet foglaló nézők nem láthatják az összes gesztust, arckifejezést, pillanatot - személyes részvevőjévé válhatunk a tőlünk karnyújtásnyira lévő történéseknek. Pedig a játék egyáltalán nem naturalista, a szereplők egyfajta metaforikus-realista stílusban adják elő a darabot, ám a mélyről jövő költészet hatása alól senki nem tudja kivonni magát. Az egyszerű szavak zenéje is szíven simogat: az ír helynevek például Owen-Bogdántól hol férfias érintésként, hol erős kézfogásként hatnak, ugyanazokat mint vallomást ejti ki az ifjú angol tisztet alakító Tyukodi Szabolcs (aki előző nap a kígyóval brillírozott), a bugyuta angol elnevezések pedig a Kali Andrea játszotta Maire szájából felérnek egy szemérmes csókkal. Az erdélyi előadásból az is kiderül, mennyi humor, irónia és önirónia, becsület és önbecsülés, szeretet és líra van Friel színművében. De az előadás egyetlen pillanatában sem tud az ember úgy nevetni, hogy a torkát ne fojtogassa a zokogás! A Sétatéri produkció ugyanis nem egy történelmi tragédia a hősi múltból, hanem a történelem végzetével sújtott azon egyszerű kisemberek privát drámája, akik minden időben ártatlanul kénytelenek szenvedni a politika bűnei miatt. Ma is...
Átélem a katarzis ősi élményét. Nem tudok szabadulni Edina fájdalmas tekintetétől, amikor mint süketnéma lány végre ki tudja mondani a nevét, de miután mindenki az érkezőnek örül, senki nem veszi észre diadalát, mire a boldog kis arc elszomorodik. Ez teljesen más, mint az a felháborodottan riadt pillantás, amikor Sarah meglátja "titkos szerelme", a segédtanító "menyasszonyát" együtt az angol tiszttel. A sánta Manus, Dimény Áron arcjátéka is tanulmányba illő: más a pedagógus gyöngédsége Sarah iránt, és más a reménykedő-szerelmes kívánás Maire felé. Felejthetetlen a gyanakvás, midőn nem érti, de érzi, hogy bátyja mást fordít, mint amit az idegen hatalom kikent-kifent, ostoba végrehajtója, Lancey kapitány (Hatházi András) szónokol. Bogdán "Rolandként" szívós, kemény, lelketlen technokrata. Ám amint a galamblelkű angol tiszt segítségével - kissé ingerülten, de újra - "visszaváltozik" Owenné, érzéseit, aggodalmait a szemében olvashatjuk. A gyilkosság után egész lényével átveszi öccse otthoni helyét, s a kényszerű menekülésben Manus-Diményt is gyöngéden-apaian igyekszik segíteni. Maire-Kali Andit először csak az esze, cserfessége segítségével lehet megkülönböztetni harsányan életvidám falusi "osztálytársaitól", Bridgettől (Varga Csilla) és Doaltytól (Kardos M. Róbert). Nem akarja megbántani Manust, de nem vele képzeli el az életét. Ám amint először egymásra néznek Yollanddal, a piros arcú, tenyeres-talpas tejeslány egyszeriben légies szépséggé válik. A fiatalok első és egyetlen szűzies együttléte a legszebb szerelmi kettős, amit az utóbbi években színpadon láttam.
Fájdalmasan gyönyörű a zárójelenet is: a dicső, mesés múlt illúziójába menekülő öregek, az ókori istennőkkel "házasodó" Jimmy Jack-Nagy Dezső és a klasszika-filológus tanítómester Hugh-Csíky András körébe menekülő Maire, aki szeretne angolul tanulni, s mindenekelőtt megismerni az "örökké" szó igazi jelentését. A szeretetre méltóan bölcs bohóc Hugh-Csíky válaszán ("Semper - per omnia saecula. A görögök ťaeiŤ-nek nevezték. Én nem ezzel kezdeném.") a torokszorító könnyek dacára felnevetek. Pedig én már tudom, hogy "a határokat nem lehet csak úgy átlépni"...
A társalgóban Csíky Bandi, Kardos Marci, Kali Andi: késő éjszakáig beszélgetünk, egészen addig, míg Attila (Keresztes) abbahagyja a próbát, hogy kivigyen minket a vonathoz.
Március 24. (vasárnap)
Mindkét, februárban próbált előadásnak megvolt a premierje, a Köveké különösen nagy sikerrel. Kolozsváron most A dibukra készülnek. Keresztes elkezdte a Lilomfit Temesváron. Tíz nappal ezelőtt Bogdán Zsolt átvette a Jászai-díjat, hamarosan utazik Athénba. Néhány hét múlva Budapesten játszanak a kolozsváriak.
DARVAY NAGY ADRIENNE
