Vígszínház

Mindent rábíz a rendezõ, Tompa Gábor a térre. A semmire, az ürességre. Hideg, kegyetlen, szúrósan rideg ez a fényekkel és hangokkal szabdalt semmi, amiben csak ritkán jelennek meg tárgyak (a szék, a kereszt formájú kaloda, egy tülldarab, a sátorponyva-lepedõnyi térkép). A szívekbe és az agyakba kúszik a szenvtelen hûvösség: mértéke csak annak van, ki mennyire engedi beljebb a hideget. Lear nem, a Bolond nem, Kent nem, Edgar és Gloucester sem. Mindenki más azonban megadja magát neki. Nemcsak "szegény Tamás fázik" ruha nélkül, felöltözve sem jobb itt. (Both András a díszlettervezõ.)

Tompa állandó alkotótársa, Dobre-Kóthay Judit, a jelmeztervező érti ezt a filozófiailag determinált teatralitást, az üres keménység látvánnyá érzékítésének nagy feladatát.

A szinte Kuroszava-hommage-nak tekinthető puritán keleti kimonók után Goneril és Regan egyre vadabbul hajszolódik bele a szituáció felkínálta bűnbe, a hirtelen jött ötlettől elvakított édesapa, Lear kisemmizésébe. Egyre többet, egyre mohóbban: még több pénzt, hatalmat, még szebb férfit fognak megszerezni. Hajuk egyre feltornyozottabb, egyre színesebb, a végén már bőrökben, a szado-mazo játékok domináiként járnak-kelnek. Piroslanak a lilákban, padlizsánszínűek a vér hátterében. Ezt a tempót jól követi és pontosan láttatja Igó Éva és Börcsök Enikő. Edmundért mint sárló kancák bolondulnak, végképp levetve már minden maradék morális mázt. (Kamarás Ivánnak Edmundként különösebben sokat nem kell tennie: ő itt saját ikonja.)

Ugyanígy fontos a ruha megemelt értelme Kent rituális átöltözésében egy egyszerű munkásköpeny-félébe. A gróf ugyanúgy, csak éppen cseléd alakban fogja szeretni urát. Ő nem ereszkedik le arra a színvonalra, ahová a lányok. Ő nem áll be. Ő nem fordul ki önmagából, csak jelzi, hogy most másképp teszi a dolgát. Hegedűs D. Géza formátumos, komoly alakítása tisztán mondja ki ezt.

Tordy Géza és Eszenyi Enikő

Szarvas Józsefnek is ez lenne a feladata Edgarként. Ő a kisemmizettségnek a teljes fizikai kínjait is át kell élje, valóban még ruhája sem marad. Amikor Lear és Kent megtalálja, felöltözteti, ahogy a szöveg hangsúlyozza: "most másképp beszélsz" - és valóban, az ember mivolt ezáltal is visszatér. Amit elvesz a leányoktól a ruha mint jel - azt itt visszaadja.

Visky András is Tompa Gábor állandó alkotótársa. Az ő Shakespeare-tanulmányai is belejátszanak abba, hogy ilyen hatásos, a színpadi gondolatot segítő szövegváltozat jöhetett létre. Tompa íróként és költőként is nevet szerzett, értő kézzel nyúlt tehát a textushoz, csakúgy, mint Forgách András.

A vadság a szellem nélkülivé kiüresedett világban tombol. Tombol ugyanakkor a szeszély is: mert hát mi egyéb Lear hirtelen mindent felforgató, s az igazságot előhívó döntése. Vagy szeszély, illetve egyfajta, a tétjével számot nem vető gondolatkísérlet, amely valamit kifürkészni igyekszik a világ rendeltetéséről? Tordy Géza immár másodszor játssza el energikusnak és gondtalannak Leart, akinek épp ezért nagyobb a kínja, s még fájdalmasabb a megvilágosulása. A szenvedés általi megváltáshoz kellene eljutnia (amiként Kent kalodája is a keresztszimbólummal utal erre) - de mintha erre már nem maradna energiája Tordynak. (Legalábbis az általam látott előadásokon.) S hasonlóan kevéssé erőteljes a Gloster-Edmund-Edgar pártörténet modellálása is. Az egészhez van helyi értékű viszonyuk, s nem domborítják ki - talán a didaktikusság kiiktatása okán - a Learre rímelő történetszálat.

Különös szépségű Eszenyi Enikő Bolondja és Cordeliája. Kínálja magát az ötlet, mégis, az ő alakja a kulcs. A Bolond olyan mértékig kerül közel Learhez, ahogy Cordelia került volna, ha értette volna őt az apja, vagy ahogyan utolsó találkozásukkor megtörtént. Chaplini figura (engem kicsit Tompa szolnoki Godot-jának hangulatára is emlékeztetett), nadrágtartóval, keménykalappal, cirkuszi trükkökkel. S hátán a szék. Vizuális vicc - és a mindenütt otthonlét keserű bölcsessége. Eszenyi ideális állapotban van szellemileg és fizikailag is összegezni transzcendens és evilági minőségeket. Cordeliaként pedig olyan kicsi, finom Johanna, szőke copfosan a katonák között, hogy harcosan is az esendőségre figyelmeztet. De a világ így nem váltódik meg. Az egyén váltódhat meg, pokoli fájdalmak árán - ritkán. Ezt sugallja a becketti játszma vége.

Nagy, operai tutti, amit látunk. Csak éppen nem Verdié, hanem, mondjuk Ligetié. Elvont és mégis tele van érzelmileg telített tárgyakkal, hangokkal, színekkel. Külön kell szólni a három zenészről, akik szinte mindvégig a színen vannak - gyakran nem is különülnek el az effektusok, hanem egyfajta színpadi szinesztéziaként, együttes benyomásokként vegyülnek el (Josif Hertea a zeneszerző).

Amit nem kapunk meg, az nyilván ettől is van: a realizmustól eloldódva kissé szó szerint is a senki földjére tévedünk. A felkorbácsolt érzelmek nem olyan le- vagy kifutásúak, mint a személyiség-vizsgálatra (a "belehelyezkedésre") épülő honi gyakorlatban. S van, akire ez színészileg is nagyobb terhet ró, amiként nézőként is megpróbálóbb.

Budai Katalin